Kulcs az időben

1. rész

- Ez egy kísérlet lesz, Darius – világosított fel végre az apám. Már azt hittem, soha nem fogja elárulni, hogy miféle tervei vannak ma éjszakára. Most legalább felcsillant a remény, hogy mond valamit, de amilyen gyorsan jött, el is múlt a pillanat. Az apám, az Éj-sídhek népének királya nem folytatta. Már az agyamra ment a titokzatoskodással, és ettől nem hogy jobban vártam a pillanatot, amely elhozza a megváltást, lehull a lepel a szándékáról, de már a hátam közepére kívántam az egész hercehurcát.
Nyárközép éjjele volt, Szent Iván éj, vagy Litha, ahogy a Fény népe nevezte. Mi viszont ekkor voltunk a lehető leggyengébbek, hiszen a saját varázserőnk nagyon kevés utánpótlást kapott a rövidke éjszakákon. Jelenleg semmi másra nem vágytam, minthogy kipihenjem magam. Holnap úgyis ismét ott kell majd állnom az erődünk falainál, hátha a fény katonái idemerészkednek. Én voltam az őrparancsnok. Naná, hogy nem volt semmi dolgom, de egy hercegre természetesen nem bíznak veszélyesebb feladatot, legalább is addig nem, amíg hivatalosan is át nem esik a harmadik beavatáson, és belép a valódi felnőttkorba. Az első beavatás a mágia megérkezése, úgy tíz-tizenhárom éves kora között minden sídh megtanulja használni az alapvető szertartásokat. A második, amikor társat választunk magunknak. Ennek az időpontját mindenki maga szabja meg, de amíg rá nem szánja magát, gyerekként kezelik. Tehát sürget az idő. A harmadik pedig, amikor neki magának is megszületik a gyermeke. Láttam már tizenöt éves felnőtteket, és láttam ötven éves gyermekeket is. Egyik véglethez sem szeretnék tarozni, ám tizenhét éves fejjel még korai lenne kiválasztanom életem társát, még akkor is, ha van rá jelölt…
Visszatereltem a gondolataimat a jelenbe, és száműztem a fejemből a gyémántosan csillogó hajfürtöket. 

- Miféle kísérletről is van szó, apám? – kérdeztem türelmetlenül, mikor megérkeztünk a kastély általam ismert legmélyebb folyosójára. Ő azonban úgy tett, mintha nem hallott volna egy szót sem. Kedvem lett volna visszafordulni, hátha azt észreveszi, ha távozom, megszállott arca azonban biztosított afelől, hogy nem lenne értelme lázadozni. Hanyagul dőltem a folyosó falának, miközben ő az egyik sarokban matatott valamit, rendkívül figyelmesen. Némán bámultam a visszafelé vezető utat, hátha a vágyaim felröppentenek oda. Még eltart egy darabig az éjszaka, akkor is, ha nagyon rövid. Még talán megtalálhatom azt a kedves kis hercegnőt, akinek a mosolyától egész testemben felmelegszem.
Mire idáig jutottam, ismerősen súrlódó hang ütötte meg a fülemet. A kastélyunkban rengeteg rejtekajtó volt, és mindannyian hasonló hang kíséretében nyíltak. Úgy tűnt, apám ide rejtette, amit rejteni akart. 
- Gyere! – utasított keményen, amint feltárult az alig egy méter magas nyílás a falban. Mögötte vaksötét volt, de apám nem bajlódott fénygyújtással. Nekem sem volt rá szükségem, fény nélkül is kitűnően érzékeltem a világot, és tudtam, hogy egy, mélységbe vezető lépcső vár ránk.
- Remélem, nem lesz olyan vészes, hogy ránk omoljon az egész – morogtam az orrom alatt, apám azonban most sem méltatott figyelemre. – Miért hívtál le ide egyáltalán, ha úgy teszel, mintha itt sem lennék? – érdeklődtem gúnyosan.
- Hallgass – parancsolt rám, mire egy sóhaj kíséretében végre befogtam a számat, és követtem őt a lépcső aljáig. Tehát azon túl is tartott a kastély, hogy én ismertem. Kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy mégsem lehettem annyira kíváncsi, felfedező hajlamú ördögfióka gyerekkoromban, mint hittem, ha a saját otthonom még mindig tud meglepetést okozni.
A lépcső alján már azt gondoltam volna, hogy végre véget érnek a mai megpróbáltatásaim, és mivel úgysincs itt semmi, visszamehetek. De apám egy újabb rejtekajtóval kezdett vesződni. Nem álltam meg, hogy ne pusztítsam tovább őrült önérzetét a gunyoros kérdéseimmel.
- Mi az, amit ekkora biztonságban akarsz tudni? Csak nem szerezted meg a kulcsot a Pokol kapujához? – érdeklődtem, mire megsemmisítőnek szánt pillantással jutalmazott. A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és a hirtelen fényesség majdnem kiégette a túl tágra nyitott pupillámat – holott mindössze egy aprócska gömbből áradt, melynek felületén elektromosság szikrázott, szűnni nem akaróan.
- Itt van. És most már fogd be! – mondta az apám, és betessékelt az alig másfélszer másfél méteres lyukba. Nem volt szükség további kérdésekre, anélkül is magyarázni kezdett.
- Ma éjfélkor a legerősebb a fény mágiája, mint azt tudod – kezdett bele. – Ilyenkor nekünk is jutni fog belőle. Majd meglátod! Csak csináld, amit mondok, és állj oda! – mutatott a gömb túloldalára. Kelletlenül bepréseltem magam az állvány és a fal közé, és unottan vártam, amíg apám újabb őrült kísérletének részletei kibontakoznak előttem.

- Ha szólok, tedd a kezed a gömbre, és mondd el, mit érzel! Ha minden a terveim szerint halad, akkor képes leszel használni az elemi mágiát is, és megtaníthatod a népünknek.
- Biztos csak jól meg fog rázni – vontam meg a vállamat. Nem igazán villanyozott fel a lehetőség, hogy az elemi mágiát használjam. Az a fény őrültjeinek a kedvence. De kérdem én, minek tüzet gyújtani, ha remekül látunk a sötétben? 
- Ne gúnyolódj, Darius! – sziszegte nekem apám. – Még egy perc. Készülj fel! Majdnem lekéstük a pillanatot… - motyogta maga elé.
- Miért nem magad csinálod? – érdeklődtem, bár nem voltam biztos benne, hogy hallani akarom a választ.
- Mert veszélyes lehet. Ha mégsem úgy sül el, ahogy képzeltem, akkor én meg tudlak menteni téged, fordítva viszont esélyed sincs.
- És akkor miért nem egy szolgát választottál kísérleti nyúlnak? 
- Ilyen hatalmat eszem ágában sincs szolgák kezébe adni! – fortyant fel. – Három… kettő… - kezdett visszaszámlálni. Kicsit úgy éreztem magam, mint Samainkor, amikor az éjféli harangszóval léptünk át az emberek világába, és saját mágiánk tűzijátékával szórakoztattuk a bárgyú embereket. – Most! – üvöltött fel váratlanul az apám. 
Megtettem, amit kért. A gömbre helyeztem a kezemet. Az első pillanatban azt hittem, hogy végleg nem sikerült a kísérlet. Az elektromosság nemhogy megrázott volna, de teljesen elhalt a gömb felületén a kezem érintésének nyomán. Csakhogy mire kinyitottam a számat, hogy szóvá tegyem a problémát, dübörgő robbanás rázta meg a csöppnyi helyiséget. A hang olyan erős volt, hogy kénytelen voltam befogni a fülemet. Lekuporodtam a sarokba, és csak azt reméltem, hogy nem dől rám az egész rohadt kastély. 
De annak esze ágában sem volt összedőlni. Még a köröttem lévő falak sem sérültek meg, minden épp ugyanolyan maradt, mint volt, s a gömbtől csupán néhány centire húzódott egy vékony, külső burok – mintha a robbanás első pillanatában elkapott fényképre néznék.
Döbbenten emeltem fel a fejemet, hogy szóljak az apámhoz, megkérdezzem, mi történt, mi volt ez az egész, de ő még mindig a gömböt nézte. Sőt. Megmerevedett abban az állapotban, amiben az éjfél érte őt. Szemei figyelmesen összeszűkültek, karja félig felemelve, ahogy épp leeresztette volna az óráját. De nem mozdult, mintha részévé vált volna a fényképnek, és soha többé nem tudna szabadulni tőle.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el így, míg meredten bámultam a lehetetlent. Csak arra emlékszem, ahogy rohanok, át a zord kastélyon, melynek minden lakója ugyanabban a pillanatban dermedt meg. A fák mozzanatlanul álltak, levelük sem rezzent. A világ elnémult, olyan végtelen némaságba dermedt, amelyet soha azelőtt nem tapasztaltam. 

Csak akkor tisztult ki a kép, amikor a lakosztályomba érve halott anyám tükre elé álltam. Elmormoltam a megfelelő szavakat, amellyel mindig kértem a segítségét.
- Miriel, egyetlen fiad kér… esedezik tanácsodért. Jöjj vissza hozzám! – susogtam bele a tükörbe, és mintha hatalmas darab kő szakadt volna le a szívemről, amikor az üveglap ismerősen fodrozódni kezdett. Az arcom helyét anyámé vette át, a nőé, akit soha nem láttam életemben, és aki mostanra már fiatalabbnak tűnt nálam. Tizenhat éves volt mindössze, amikor megszült engem, s másnap átadta életét nekem – nekem, aki egyébként képtelen lettem volna életben maradni a beteg testben, amelybe születtem, s amelyet anyám utolsó áldozata gyógyított meg.
- Itt vagyok. Tudom, mi történt, nem kell elmondanod. Apád kísérlete még a vártnál is rosszabbul sült el, igaz? 
- Mi…? A vártnál? Miért, mire számítottatok? – kérdeztem, döbbenten kutatva a szavak után. Tudtam, hogy ahol van, nincs egyedül. Őseink és isteneink erdejében lakik. 
- Sietnem kell, úgyhogy figyelj nagyon! Őt nem tudtuk megállítani, hisz ismered, ha valamit a fejébe vesz, még az istenek sem tántoríthatják el a szándékától. Az a gömb a legártalmasabb fegyver volt, amelyet valaha készített, s ezt még ő sem tudta biztosan. A gömb felrobbant. Megállítottuk az időt a világotokban, így kaptok még egy esélyt. Át kell menned az emberek világába, és megkeresned a kulcsot… - anyám hangja megremegett. Mintha zavarták volna a kettőnk közti kapcsolatot. – A kulcsot az időhöz, amellyel visszaléphetsz a pillanatban, és megállíthatod a robbanást. Samain előtt meg kell találnod, különben a világotok elpusztul, mindörökké, az emberek világával együtt. Samainnál tovább nem tudjuk fenntartani a varázslatot. Engedd el magad, fiam! Ne ellenkezz, amíg átröpítelek az emberi világba! És bízz abban, akit melléd adok erre a feladatra… Bízz benne… - A tükörkép ismét fodrozódni kezdett, elhalványult, ahogy Miriel távozott. Minden szava kristálycsengettyűkként visszhangzott bennem, de csak egyetlen dolgot fogtam fel belőle. A világunk elpusztul, ha nem járok sikerrel.
 

2. rész
Ha üvöltöttem is, nem hallotta senki. Ahogy elengedtem magam, Miriel varázslata az élet és halál határán átnyúlva röpített az emberek világába. Míg máskor, ha így utaztam, tudtam, hogy mikor számíthatok a rántásra, és hogy hová fogok érkezni. Most az égvilágon semmiről nem volt fogalmam, és még abban is csak reménykedhettem, hogy Miriel az általa emlegetett kulcs közelében fog letenni – hiszen az emberek világa hatalmas egyetlen sídh számára, egy élet sem lenne elég megtalálnom valamit, amiről fogalmam sincs, hogy hol keressem, pláne, hogy azt sem tudom, voltaképpen mit is keresek. És nekem nem állt rendelkezésemre ennyi idő. Kaptam mindössze négy hónapot, különben…

- Ki a fene vagy te, és hogy kerülsz ide? – hallottam egy hisztériás hangot magam mellől. Tehát véget ért az utazás, megérkeztem, és ráadásul nem vagyok egyedül. Kinyitottam a szemem. Egy lány állt tőlem néhány méterre. Ez volt az első, amit sikerült megállapítanom. Ráadásul egy sídh – vagyis ő az útitársam, akit anyám választott mellém. De nem az én népemből való, s ezt a tenyerén táncoló fénygömb árulta el, amellyel a sötét barlangban adott némi világosságot. A szemébe nézve pedig sikerült még szorosabban behatárolnom. A mi szemünk általában sötét – kék, barna, fekete, az arisztokratáké pedig lila. Akárcsak az enyém. De a fény népének szeme mindig világos. Ragyogó égkék, olykor zöld, és a királyi családé napsárga. Akárcsak ezé a lányé, aki, mint apám sokat emlegette, pontosan velem egy napon, egy órában született, a fény népénél. Csakhogy náluk a bátyja volt a trónörökös, neki pedig azóta is megfelelő férjet kerestek. Ennyit tudtam róla, még nem volt alkalmam látni őt. A kémeink elkényeztetett, hisztis kis libának írták le. Eme pillanatban teljes mértékben igazat adtam nekik.
- Válaszolj! – sikoltott rám.
- Ha nem hagyod abba, segítek befogni a szád – morogtam, a parancs-varázslatok szövegét felidézve magamban. Csakhogy anyám azt mondta, hogy bízzak abban, akit mellém ad az útra. Mégis, mi okom lenne rá?
- Azonnal mondd el, hogy ki vagy, és hogy kerülsz ide! És… és én hogy kerülök ide?! – nézett körül, megpróbálva felfogni a felfoghatatlant: hogy egy óvatlan pillanatban kiszakították arról a helyről, ahol eddig volt, nyárközépi, aranycsillámos ünneplőruhájában, amelyben bizonyára a népének integetett épp, majd hirtelen egy barlangban találta magát.
- A nevem Darius – vontam meg a vállamat. – És a tiéd?
- Silver – mutatkozott be röviden, majd összevonta a szemöldökét. Igen, ezek szerint tényleg ő volt, a fény kis hercegnője. – De nem válaszoltál még minden kérdésemre! Mint az uralkodó lánya, megparancsolom…
- Ne fuss felesleges köröket. Az Éj népének hercege vagyok, nekem ugyan nem parancsolsz – morogtam. A következő pillanatban már rájöttem, hogy kár volt. Silver velőtrázóan felsikoltott, még a köröttünk függő cseppkövek is belereszkettek a hangjába.

- Csendet! – üvöltöttem rá, ezúttal tényleg felidézve magamban az igézés varázslatát. A lány úgy némult el, mintha hirtelen lekapcsolták volna. Vettem egy mély levegőt, és röviden összefoglaltam neki mindent, ami történt. Ennél figyelmesebben nem is hallgathatta volna. Amint a végére értem, és feloldottam a varázst, döbbenten huppant le a földre.
- Fel fog… fel fog robbanni a világ? – kérdezte, próbálva összeszedni magát.
- Igen. Ha nem sikerül a végére járnunk ennek az egésznek, akkor felrobban – biztosítottam.
- Az apád egy barom – jegyezte meg, annyira sértő hangon, amilyen csak tellett tőle.
- Az – ismertem el. – De már öreg. Hamarosan átveszem a trónját.
- És ne merészelj még egyszer megigézni! Mocskos, aljas, sötét…
- Kösz a bókokat. De amint az előbb mondtam, Samain előtt meg kell találnunk a kiutat innen. Ha ezt még sokáig folytatni akarod, akkor tíz év múlva sem érünk a végére. 
Silver látványosan fintorgott rám. Ha el is kényeztették, a jólneveltség csak úgy sütött róla, és abbahagyta az ócsárlásomat. Feltápászkodott a hideg padlóról. 
- Jól van. Örvendek anyád döntésének, hogy pont engem választott. Más úgysem tudta volna megoldani ezt a feladatot – morogta ellenségesen. – Csak azt nem értem, téged minek küldött! – Talán, mert nekem kell használnom a kulcsot? – érdeklődtem gúnyosan.
- Lehet. De egyedül nem találnád meg.
- Ha tudod, hol van, akkor induljunk – vontam meg a vállamat. Máris túl sok időt töltöttem ennek a libának a társaságában.
- Nem tudom, hogy hol van, de azt igen, hogy mit kell keresnünk. Az idő kulcsát ide rejtették, az emberek világába.
- Örömmel hallom – húztam el a számat. Lekicsinylő pillantást vetett rám, mire megvontam a vállamat. – Tudod te egyáltalán, hogy mekkora az emberek világa? Jártál már itt?
- Persze. Minden Samainkor. Ahogy te is – sóhajtott fel, és sietős léptekkel elindult a barlangban, az egyetlen kijárat felé.
Egy sóhaj kíséretében követtem. Felvetett feje, magasan hordott orra mutatta az utat kifelé. Közben ezredszer is elátkoztam apámat, amiért feltalálókedve nem hagyta nyugodni, és megfogadtam, az első adandó alkalommal elteszem láb alól.

3. rész

Ahogy kiléptünk a barlangból, lélegzetelállító látvány tárult a szemeink elé. Az egész város, amely a barlang köré épült, alattunk feküdt. Szentjánosbogár-lámpák világítottak odalent, az égen sötétvörösre festett felhők úsztak, hatalmas, toronyméretű házak ablakai ragyogtak úgy, mint a földre költözött csillagok. A várost egy hatalmas folyó szelte ketté, vizének tükrében fodrozódott az előbukkanó telihold képe. Silver is ledermedt mellettem.
- Nem is gondoltam, hogy lehet ilyen szép az éjszaka… - jegyezte meg halkan, és a következő pillanatban elpirult. Valószínűleg nem akarta lelkének eme apró titkát pont egy éj-sídhre bízni, és hangosan kimondani a gondolatait.
- Mi tagadás, én sem – válaszoltam kaján vigyorral. Megforgatta a szemeit, de nem válaszolt. Eddig valóban nem láttam még az emberek városait ilyen magasból, hegyoldalban húzódó barlangból, ahol a fénypókháló úgy terül el alattam, mint egy szőnyeg. 
Silver megrázta magát, és a kezét a vállamra tette.
- Leviszlek oda. A te néped nem tud utazni, jól sejtem? – mondta becsmérlően. Szemmel láthatóan élvezte, hogy fontos. Nem akartam elvenni tőle ezt az örömet. 
Felsóhajtottam. Most legalább bosszút állhat az igézetért. 
- Mehetünk – vontam meg a vállamat, és mire észbe kaptam, már repültünk a semmin keresztül, olyan gyorsan, mintha egy földi rakétából lőttek volna ki bennünket. A talpam hirtelen ért földet, nem készültem ilyesmire, és úgy vágódtam hanyatt, mint egy kezdő vívó, aki túl nagy karddal a kezében vesz lendületet. 

Silver csengő hangon felkacagott.
- Ezt a pillanatot meg kellene örökíteni! – nevetett rám, míg feltápászkodtam.
- Egyet már megörökítettek, nem elég az? – morogtam ellenségesen. – Hová hoztál? – néztem körül. Ha jól sejtettem, épp az imént látott folyó felett voltunk, egy nehéz, kőkolosszus híd járdáján. Egyáltalán nem volt sem kecses, sem szép, mégis biztonságot sugárzott. A lány elindult előre.
- Az egyik hídra. Tudod, időkulcsok minden nagyvárosban vannak – kezdett bele a magyarázatba. Az idővarázslatok a fény népéé, úgyhogy nem csodálkoztam, hogy többet tud róla, mint én. Viszont elvileg nekem kellene ismernem jobban az emberek világát, hiszen bennünket minden Samainkor kirándulni hoznak ide, és egy éjszakán át tanítanak. Ennek köszönhetően nem én sikítottam fel, amikor elhúzott mellettünk az első autó.
- Ez mi volt? – kérdezte, kizökkenve a magyarázatból.
- Egy kocsi. Olyasmi, amit nálunk lovak húznak, csak ez magától megy – válaszoltam vigyorogva. 
- Ja… - pislogott, majd ismét megrázta magát. A következő autó már lassított mellettünk. Egy aranysárgába öltözött lány, és egy fekete köpenyes alak valamiért zavarta a benne ülőket, de szerencsére nem annyira, hogy megálljanak miattunk. – Szóval… - kezdett bele ismét Silver -, az időkulcsokat a nagyvárosok régi épületeibe, emlékhelyeibe rejtették el. Van belőlük egy csomó, de nekünk most az kell, ami a megfelelő pillanatba röpít vissza minket. Vagyis az egyik legújabb. Nyárközépre kell visszatérnünk, ugye? 
- Ja. Mondjuk délre, hogy lemehessek a rejtekhelyre, és eltüntethessem azt a gömböt.
- Ahha – bólintott értőn a lány. Elértük a híd végét – két hatalmas, kőből faragott oroszlán őrizte, Silver pedig megtorpant mellettük. – Itt az egyik, amiről tudok. Ez valamivel több, mint százötven évet repít vissza bennünket. Megmutatom.
- Igazán semmi szükség rá – ellenkeztem, de hiába. Silver már fel is mászott az oroszlánok talapzatára, meglepő kecsességgel a földet söprő ruhájában, és a lakkcipellőjében, és még mielőtt ismét megigézhettem volna, már bele is nyúlt az oroszlán szájába.

Hirtelen nappal lett körülöttünk. A hidat csicsás virágok és szalagok borították, szalagok, kalapos emberek, főkötős asszonyok álltak mindenhol, alig fértek el egymás mellett, s csak annyit tudtam megállapítani, hogy valamit kitörő örömmel ünnepelnek. Hunyorognom kellett, a szememet néhány órán belül másodszorra érte támadás.
A kép, ahogy jött, meg is szűnt. Ismét éjszaka lett, ismét városi forgalom zaja töltötte meg a fülemet az üdvrivalgás helyett.
- Szóval így működik egy időkulcs – vonta meg a vállát Silver. – Visszavisz minket, de észrevehetetlenek vagyunk a többiek számára. Bár, ha bele akarunk avatkozni, az működik. 
- Kiváló – morogtam, a szemeimet dörzsölgetve. – És arra is van ötleted, hogy vajon hogyan találjuk meg a nekünk kellő időkulcsot?
Silver most először bizonytalanodott el. 
- Nincs – rázta meg a fejét. – De ha az édesanyád tudta, mit csinál, akkor ebben a városban kell keresnünk. 
- Át tudjuk kutatni az egészet négy hónap alatt? – vontam fel a szemöldökömet.
- Nincs más választásunk – sóhajtott fel Silver – De amint visszatértünk, az adósom leszel.
- Miért pont én? – kérdeztem felháborodva. – Az apám műve az egész! 
- Te vagy az örököse, te öröklöd a bűneit is – vonta meg a vállát, és továbbindult. Csak a szerencsén múlt, hogy egy száguldó autó nem ütötte el: sikoltva menekült előle.

Folytatásért kattints ide!