A hegyeken túl

Réges régen, amikor a vizek még gyöngyözően sodródtak a folyók útján, és sárkányok őrizték a nap tüzét, a világ királya parancsot adott ki szolgáinak, hogy derítsék fel a világ határait jelentő hegyeken túli ösvényeket is. A szolgák közül csak kevesen mertek útra kelni, hiszen tudták jól, a birodalom határai halálos veszélyt jelentenek számukra. Bátor vitézek és vitézkisasszonyok pakolták batyuba holmijukat, szedték össze élelmüket, és sorakoztak fel a király udvarán. Az uralkodó megáldotta seregét. Ő, mivel hajlott kora nem engedte már, nem kelhetett útra velük, de ezen szavakkal engedte el őket:

– Bizalmam jeléül rátok bízom legkisebb, legkedvesebb lányomat. Viseljétek gondját az úton, figyeljetek szavára, és ha bajban vagytok, keressétek fel boszorkányos kezeiért! – intette őket a király.

Legkisebb lányát még soha senki nem láthatta. Syria, a kegyes hölgy még csak tizennégy éves volt, és eddig a világtól elzártan élte mindennapjait. Most a királyi lépcső tetején jelent meg. Mélykék ruhát viselt, aranyszínben szikrázó gyöngyökkel kirakottat, mely csodálatosan szegélyezte ruháját, szoknyájának alját, és az övet. A lány magas és karcsú alakja tündéri szépséggel ragyogott fel a teremben, elhomályosítva annak díszeit. Ahogy Syria elindult lefelé a lépcsőn, hosszú, kiengedett, sötétbarna haja csak úgy lobogott utána, mintha hatalmas szél kerekedett volna a teremben. A melegbarna szempár, mely ékkövekként csillogott arcán, hatalmas szívről tanúskodott.

A szolgák ámulva figyelték a jelenséget, és ahogy Syria odalépett melléjük, rajta felejtették szemüket.

– Induljatok hát! – intette őket a király. Többen észbe kaptak, és zavartan néztek ismét az uralkodóra. Lánya mélyen meghajolt előtte, és csengő hangon szólt apjához.

– Szolgáid és én utunk során tanácsaidat fogjuk követni, apám. Áldásoddal felderítjük, mi rejlik a világ határain túl. Viszontlátjuk még egymást! – mondta kellemes hangján, majd odament apjához, hogy kezet csókoljon neki. Azonban a király, aki minden lányától és fiától is megkövetelte a tiszteletadást, most lelépett trónjáról, és nem hagyta, hogy Syria ajkai a kezét illessék, helyette ő csókolta homlokon leányát.

A maroknyi szolgacsapat sorakozóba állt, és Syria vezetésével elindultak.

A várost elhagyva a vidék békés tája került látómezejükbe. Sokszor éjt nappallá téve meneteltek, hiszen Syria boszorkányos keze az álmot is kiűzte a szolgák szeméből, és minden fáradtság helyett új és új erőt adott nekik. Látványára is elmúlt minden aggodalom az emberek szívéből, és amerre jártak, a falvak, a rétek boldogabbak lettek. Maga a hercegnő sem aggodalmaskodott, az ő arcára is boldog mosolyt rajzoltak a vidám tájak képei.

A hegyek azonban a harmincharmadik napon már előttük tornyosultak.

Syria a lábát az első kőre tette. Arcáról eltűnt a boldog mosoly. Fáradtsága kegyetlenül zuhant rá. A többiek ugyanezt érezték, mert azonnal eldőltek a földön, hogy nyugtalan álomba merüljenek. Syria sem tudta tovább nyitva tartani a szemét. A hátát a kőnek támasztva aludt el, hogy a hét napos menetelést kipihenje ő maga is.

Másnap, ahogy a nap első sugarai rájuk sütöttek, Syria ébredt először. Végignézett a seregen, majd ébresztőt kiáltott. Néhány perc múlva már mindenki útra készen sorakozott fel. A hercegnő elindult, fel a hegyre… fogait összeszorítva, izmait megfeszítve kapaszkodott a magasba. A szolgák utána mentek, felkapaszkodtak a hegyen. A kövek sebesre marták kezüket, a lábuk hamar elfáradt a kapaszkodástól.

A hegy tetejét aznap este, a nap utolsó sugaraival együtt érték el, de amit odaát láttak, az csak a pokol lehetett…



A király türelmetlenül várta, hogy csapata visszajöjjön, hogy leányát ismét biztonságban tudhassa. Már évek teltek el, és szíve összeszorult a gondolatra, hogy talán végleg elveszítette őket.

Még aznap, a delelő nap fényével a kapun egy rongyos szolga lépett be. Emberi mivolta csak halvány visszhangja volt az udvar fényes népének, koszos és bűzös volt, pedig már többször lemosdatták. Új ruhákat is kapott, de hiába: a tiszta, gyönyörű kelmék ronggyá váltak a testén. A király szívet maróan rossz sejtelemmel nézett a szolgára, és intette beszédre őt.

– A küldetésed egyetlen túlélője áll előtted, felség. Senki nem élte túl. A hegyeket megmásztuk, de ami utána következett, az szörnyűbb volt a szörnyűnél is. A sárkányok, akik itt a napot vigyázzák, ott felperzselték a földet. Fák nem élnek meg rajta, bokrok is csak ritkán. Syria, drága lányod parancsára mentünk tovább. Élőlénynek nyomát sem láttuk. Csak beljebb haladva, a szárazságon és kihalt földeken áthaladva találtuk némi nyomát annak, hogy valaha ott is élhettek. Égett egy város, a lángok őrjítő forróságot kavartak. A lányod, uram, előrement, és vitte a többieket is. Azt hitte, boszorkányságával legyőzheti a tüzeket. Azt mondta, neki nem árt az, ami a természeté… Láttam elégett testüket, királyom. Láttam összeégett kelméjüket, melyből nem maradt más, csak néhány megperzselt rongy. Láttam, hogy nincs rá remény, hogy életüket visszanyerhessék… és az átok rajtam maradt, mikor visszatértem földedre. Nincs élet birodalmaid határain túl, uram. Egyedül vagyunk ezen a földön.

A király kezeibe temette arcát, és nem nézett fel. Intett, hogy vigyék el a szolgát, hogy vegyék le róla az átkot, és otthonában újra békét leljen.

Ekkor egy erős fuvallat lebbentette meg a terem függönyeit, és egy csengő hang töltötte be, de a hang gazdája nem volt látható.

– Sajnálom, apám, hogy megszegtem ígéretemet – visszhangzott tovább a teremben, majd lassan elhalt. S a hanggal együtt meghalt a remény is a birodalom embereinek szívében.