1. fejezet

Feketében

Az éjszaka már sűrű, ködös feketeséggé vált Kecskemét felett. A város lakóépületei, irodatornyai, katonai bázisai mind-mind sötétségbe burkolóztak. Az utcák fénypókhálóit sem kapcsolták fel hónapok óta: a várostól alig húsz kilométerre állt meg a háború frontvonala, s bár az ellenséges vadászgépek nappal bármikor felmérhették a várost, az itt lakók nem akarták megkönnyíteni az éjszakánként bemerészkedők helyzetét. Most az ember a közterületeken az orráig sem látott, s a város őrei – nagyrészt civil önkéntesek – még azokba a lakásokba is felkopogtattak, ahol a redőny nem szigetelte megfelelően a gyertyafényt. Az áramellátást ugyanis még a sötétedés óráiban központilag lekapcsolták, és csak a katonai érdekeltségű épületekben engedélyezték az éjszakai világítást, szigorúan fényszigetelt körülmények között.

 A hely egyre élhetetlenebbé vált: megszűntek a munkahelyek, az iskolák, s így, az egykor egymillió lakosú városban alig néhányezer civil maradt. Aki tehette, békésebb környékre menekült, abban bízva, hogy nem éri utol a háború, bár lassan senki nem reménykedett benne, hogy Európát hosszú távon fenn tudják tartani.

A város fölé érő helikopter gyomrában csend honolt. A pilóta világítás nélkül, radar és infra-kamera segítségével manőverezett be a tornyok közé, és már nem is igyekezett fölébük emelkedni. A repülőteret kereste, és amint a célpont világossá vált számára, alig észrevehető döccenéssel irányt váltott.

Leona nyelt egyet, és egy kicsit erősebben markolta meg a kapaszkodórudat a csapatszállító utasterében. Hét hónapja már, hogy katonák nevelték, túl volt a rettegett Orion-programon, két éles bevetésen, négy ejtőernyős ugráson és a csapatképzésen, de mégis, még mindig jobban aggódott a kelleténél, ha a magasba kellett emelkednie. Vett egy mély levegőt, és kinyitotta a szemét.

Társai – a frissen kinevezett akciócsapat harcosai – közül többen felkuncogtak, hiszen jól ismerték kapitányuk értelmetlen fóbiáit. Leona igyekezett tudomást sem venni erről, és a műszerek halványan foszforeszkáló fényében ha akarja, sem tudta volna kivenni a többiek arcát. Inkább az ablak felé fordult – de a már rég megszokott, járőröző vadászrepülők fénypontjain kívül semmi támpontot sem kapott. Még a csillagok is felhőpaplanba burkolóztak: a szikrázást átengedték az emberi gépeknek.

– Pár perc, és ott vagyunk, hölgyeim – jelentette a másodpilóta, aki most csak az áthelyezése miatt utazott a helikopteren. Egyetlen ember is könnyedén vezette a csapatszállítót, de minden akciócsapathoz két pilóta is járt, s ők egymást váltva tartottak ügyeletet – míg a csapat tagjainak a nap huszonnégy órájában készenlétben kellett állniuk.

– Remek, már úgyis elgémberedtem – jegyezte meg Saci, és jól hallható, súrlódó hang kíséretében kinyújtotta a lábait, telibe találva Hillary bokáját.

– Au! Ilyen nincs, nem tudsz még két percig nyugton ülni a fenekeden? – pörölt a sértett.

– Egy percig sem – válaszolt Saci, a hangjából ítélve szélesen vigyorogva.

– Már vagy egy órája úton vagyunk – panaszolta Dominika a helikopter túlsó végéből.

– Negyvenkét perce – javította ki a pilóta, miután vetett egy gyors pillantást a műszerekre.

– Nem úgy volt, hogy fél óra alatt ideérünk? – érdeklődött Nicola.

Leona vett egy mély levegőt. Az eddigi, áldott csend megszűnt ugyan, de már egyáltalán nem bánta, hogy a többiek elvonták a figyelmét a repülés kellemetlenségeiről.

– Éjszaka nem száguldozhatunk – kelt a pilóták védelmére Evelyn.

– Nem mintha képesek lennénk rá egy csapatszállítóval – morogta Dominika.

– És most sietni sem kellett – vonta meg a vállát Leona. – Ha riadó lesz, majd fogunk tudni száguldozni – jósolta abban a pillanatban, amikor a gép egy utolsó, kemény döccenéssel talajt fogott. A rotor fékezve állt le, s a következő percben éles hang kíséretében rájuk zárult a hangár teteje.

A helikopter belsejét egyszerre fény árasztotta el. Leona pislogott: a hirtelen jött világosság merényletként hatott a pupilláira. Ezzel valószínűleg a többiek is így lehettek: fájdalmas nyögések hangzottak fel, többen a kezükkel próbálták meg eltakarni a szemüket, mások sűrűn pislogva próbálták megszokni az új fényviszonyokat.

– Na végre – sóhajtott fel Saci, amint visszanyerte a látását, és felállt a gépben.

– Most már kinyújtózhatunk? – érdeklődött Dominika, aki ugyan a helikopter belsejében is nyújtózkodhatott volna, a maga száznegyvenöt centijével még a plafont is nehézkesen érte volna el.

– Sőt, mindjárt ki is húzhatjátok magatokat – morogta Leona, mivel az ablak keretében két tábornok tűnt fel: a légiirányítás és a hadiirányítás kirendeltségének parancsnokai. A két férfi ekkor ért a leszállópálya szélére. Egyikük, a fekete hajú, altábornagyi rangot viselő katona sötétkék egyenruháját egy aprócska repülő-motívum is díszítette, a másik, egy alacsonyabb, teljesen kopasz, tagbaszakadt férfi ugyanazt a homokszínű egyenruhát viselte, amelyet Leona már megszokott eddigi tapasztalatai során: épp csak vállapjának aranyszíne, és egy csillaga jelezte dandártábornoki rangját.

­– Szálljatok ki és sorakozzatok fel a gép előtt! – intette őket a lány. Az ablakból látta, hogy a tábornokok árgus szemekkel figyelik őket, miközben az orruk alatt váltanak néhány szót egymással. Még egy halvány, alig érzékelhető mosolyt is felfedezett a kék egyenruhás férfi arcán – de sajnos nekik a másik tábornok szívét kellett volna megnyerniük.

A sorakozó szerencsére zökkenőmentesen állt fel. A lányok ugyan nem rajongtak a katonai rendért és az efféle szabályokért, de szükség esetén képesek voltak végrehajtani az ilyen alantas parancsokat is, mint „vigyázz” és „tisztelegj”. Leona csak a szeme sarkából figyelhette őket.

– Stand at, ease! – adta ki a „pihenj” parancsot az altábornagy, s ezzel ellentmondást nem tűrően angolra váltva a kommunikáció nyelvét. Leona magában morgott, amiért elfeledkezett róla, hogy a kiképzéseken kívül szinte sehol nem engedik meg a katonáknak azt a luxust, hogy a feletteseikkel az anyanyelvükön beszéljenek. Az altábornagy nem jelezte, hogy észrevette volna a hibát, csak a dandártábornok arcán futott át egy alig észrevehető, elégedetlen fintor.

– Köszöntöm önöket a Kecskeméti Légi– és Hadiirányító bázison – folytatta a férfi, és végignézett a Macskák sorain. – A nevem Murdoch altábornagy. Maguk a mai naptól Southers dandártábornok parancsnoksága alá kerülnek. Örvendtem a találkozásnak. – bólintott, majd el is fordult, valószínűleg azért, hogy újabb felszállási parancsokat adjon ki.

Southers szólásra nyitotta a száját. A hangja kemény, pattogó volt, épp olyan, mint amilyet a lány várt tőle a külseje alapján.

– Üdvözlöm önöket – biccentett a Macskák felé. – Kövessenek, a további utasításokat odabent kapják meg.

Leona adta ki a „lépés indulj” parancsot, ezúttal angolul. Szoros menetlépésben követték a dandártábornokot. Most, hogy a kapitány megengedhette magának, hogy a harcosai arcára pillantson, kénytelen volt elfojtani egy mosolyt. A Macskák, bár az akciócsapatok fekete egyenruháját viselték, és alig vétettek hibát a menetelésben, ismét megszeppent, tizennyolc éves kislányoknak tűntek. Még akkor is, ha sokkal veszedelmesebbek voltak kortársaiknál.

Amint a hangár gyalogos kijáratához értek, a tábornok egy polc felé intett.

– Vegyék fel a szemüvegeket! – utasította őket. Megvárta, míg minden lány választ magának egy közönséges napszemüvegnek tűnő tárgyat, majd egy gombnyomással kioltotta a világítást.

Leona egy kicsit késve vette fel a pápaszemet, de azonnal rájött, hogy mire használhatják. Az, ami sötétített üvegnek tűnt, valójában egy belső kis képernyő volt, amely a külső világ sziluettjeit erősítette fel. Még abszolút sötétben is látszottak a körvonalak, árnyalatok, és bár a kép fekete-fehér maradt, így már egyáltalán nem okozott gondot számára a fény hiánya.

– Tartsák meg ezeket a szemüvegeket, jól jöhetnek bevetéseken is. Ha eltörik, pótoljuk, de inkább ne törjön el – mondta egy mosoly kíséretében. Leona sejtette, hogy az eszköz nem lehet valami olcsó, elvégre sosem traktálták őket ilyesmivel a kiképzések során. Most viszont arra is elég volt, hogy az előttük párszáz méterre magasodó épületet is felmérhesse.

Az egy jellegtelen hivatalba oltott világítótoronynak tűnt első ránézésre, azzal a különbséggel, hogy a tetején semmiféle fény nem adott útmutatást. Az ablakok elhelyezkedéséből ítélve négyszintes volt, nem számítva a föléje magasodó tornyot. Mindenhol szoros redőnyök gondoskodtak róla, hogy még egy fénymorzsa se szökhessen ki.

Míg a bejárat felé meneteltek, Leonának szöget ütött a fejébe valami. Gyorsan felzárkózott a tábornok mellé.

– Megenged egy kérdést, uram? – érdeklődött. Southers egy mordulással jelezte, hogy nincs kifogása ellene, úgyhogy Leona folytatta. – Ha egy ilyen egyszerű szemüveggel ki lehet játszani az elsötétítést, akkor mi szükség van rá egyáltalán, uram?

Southers felé fordult, bár nem lassított a léptein. A lány ugyan nem láthatta a szemét, de meg mert volna esküdni rá, hogy mosolyog, még ha a szája fegyelmezett maradt is.

– Mikor is nevezték ki magát, kapitány? – kérdezett vissza.

– Néhány órája, uram – válaszolt a lány, kissé meghökkenten.

– Akkor nem csodálkozom a kérdésén. Még néhány hét, és hozzá fog szokni, hogy a Párizsból kapott parancsok egyharmada idejét múlt, egyharmada értelmetlen, a fennmaradó részt pedig nem tudjuk végrehajtani. Hallgasson rám, és ne akadjon fenn ilyen apróságokon.

Leona majdnem elnevette magát. Komoly erőfeszítésébe telt, hogy ne érjen fültől fülig a szája, és kifejezetten örült neki, hogy a dandártábornok, akinek a kezébe kerültek, némi humorérzékkel is rendelkezett.

– És akkor honnan kapjuk az érdemleges parancsokat, uram?

– Tőlem – vonta meg a vállát Southers, és kinyitotta az épület ajtaját.

A bejárat zsiliprendszerre emlékeztette a lányt. Ahogy beléptek, a folyosó még tökéletesen sötét volt, és a speciális szemüveg nélkül szó szerint az orrukig sem láttak volna. Csakhogy, amint sikerült bezsúfolódniuk, és a külső ajtó becsukódott, a tábornok még épp idejében szólt rájuk, hogy vegyék le a szemüvegeket. Leona a zubbonya zsebébe rejtette a sajátját – és a következő pillanatban már fel is oltották a világítást.

A folyosó, ahol a lányok épp a soraikat próbálták rendezni, szürkésfehér színű volt. Új korában valószínűleg hófehér festékkel kenték le a falakat, de azóta nem igazán áldoztak pénzt és energiát a tisztításukra.

Southers beterelte őket a zsiliprendszer túlsó végén lévő ajtón át egy tágas előtérbe, majd azonnal a lépcsőház felé vette az irányt. Odabent asztalok köré csoportosult pilóták – nagyrészt férfiak – múlatták az időt. Ahogy az akciócsapat belépett, azonnal csend borult a teremre. Néhányuknak eszükbe jutott felállni és tisztelegni, mások, nem törődve az efféle szabályokkal inkább a lányokat mustrálták. A dandártábornok ügyet sem vetett rájuk, a Macskák viszont kíváncsian szemlélték a kék egyenruhás férfiakat, viszonozva a legtöbbjük pillantását.

Bár kívülről az épület teljességgel jellegtelen volt, a belső elrendezés alapján – az előtérből nyíló ajtók rendszertelensége, a lépcsőház széles folyosója, a kovácsoltvasból készült lépcsőkorlát, a terem túlsó végében lévő, falba épített kandalló láttán Leonának olyan érzése támadt, mintha egy rég letűnt család egykori villájában járna. Mint a tábornok következő szavaiból kiderült, nem is alaptalanul.

– Ezt az épületet hét évvel ezelőtt alakították át katonai támaszponttá, előtte szociális otthon működött itt, a villa fénykorában pedig az egyik nemesi család tengődött a falak között. A repülőtér közelsége miatt most számunkra ideális. Kövessenek, megmutatom a szállásukat – mondta, és most, hogy nem viselte az éjjellátó szemüveget, Leona meg is bizonyosodhatott róla, hogy az éjkék szemek gyakran tükröznek mosolyt.

A lányok szó nélkül követték, de még a lépcsőről is hátra-hátra pislogtak a pilótákra. Szemmel láthatóan mindegy volt nekik, hogy a férfiak fekete vagy kék egyenruhában jelennek meg – ugyanazzal a kíváncsisággal fordultak most feléjük, mint annak idején a Viperák felé. Leona igyekezett csak előre figyelni. Egy lépéssel lemaradt a tábornok mögött, és ez épp elég volt arra, hogy egy fegyelmezőnek szánt pillantással megrendszabályozza a csapatát. Ahogy a lépcsőfordulóban kiértek látótávolságból, az előtérben újraindult a beszélgetés. A lány még innen is tisztán hallotta a „Macskák” nevet, így kétség sem fért hozzá, hogy a pilóták is azonnal rájöttek, melyik akciócsapatot helyezték ki hozzájuk.

Az első emeletre érve a tábornok balra fordult a hosszú, tágas folyosón. A falakat itt is fehérre meszelték, mára csupán néhány apró egyenetlenség állított emlékművet a hajdan itt lakó, nemesi családnak. Az ajtók jobb oldalt, feltűnően nagy távolságban helyezkedtek el egymástól, balról pedig szorosan redőnyözött ablakok szaggatták szét a fal egyhangúságát. Leona kíváncsi volt rá, hogy vajon hová lehetne látni belőlük, és kissé morcosan nyugtázta, hogy ezzel meg kell várnia a természetes napfényt.

A férfi egész a folyosó végéig vezette az akciócsapatot, és csak ott nyitotta ki nekik az ajtót. Udvariasan előreengedte őket, és mivel rajtuk kívül egyetlen katona sem járt a folyosón, ezúttal egy valódi mosolyt is megengedett magának.

– Foglaljanak helyet, és néhány percig még figyeljenek rám – mondta, amint a lányoknak sikerült besorakozniuk a terembe. Leona gyorsan szétnézett: a szoba, ahová kerültek, hatalmas méretű volt. A falak mentén szedett-vedett kanapék sorakoztak, és aki összeszedte őket, nem figyelt rá, hogy akár színben, akár mintájukban passzoljanak egymáshoz. Néhány dohányzóasztal köré székeket helyeztek, ugyanolyan típusúakat, mint amilyenekkel Leona a kiképzőtelepeken is találkozott. Három ajtó nyílt a további helyiségekbe: a jelzés szerint az irodába, a mosdóba és a raktárba.

Beletelt néhány percbe, mire a lányok képesek voltak teljesíteni a tábornok parancsát. Elfoglalták a székek nagy részét, de a kanapék üresek maradtak. Ahogy Leona megállapította, ezt a szobát akciócsapatok számára rendezték be, és ennek megfelelően ötven főre szánták – hiszen a legtöbb csapat azzal a létszámmal kezdi meg a háborút. Hogy az első bevetések után hányan maradnak, az már merőben más kérdés.

Southers megköszörülte a torkát, és ezzel elérte, hogy mindenki, pisszenés nélkül rá figyeljen.

– Először is, ismertetném a szabályokat. A raktárban megtalálják a rádiókat, ezeket mindig tartsák maguknál, és mindig legyenek bekapcsolva. A hatótávolságuk három kilométer: ennél messzebbre ne csavarogjanak el. Egymással is kommunikálhatnak így, de a legfontosabb, hogy a riadót időben meghallják. Amíg itt vannak, jobb, ha megszokják, hogy a sziréna a légierőnek szól, magukat én fogom riasztani. Ebben az esetben a helikopter ügyeletes pilótája kapja meg az aktát, és a hangárban találkoznak vele. Mivel frontvonalban vagyunk, van itt egy másik akciócsapat is, de rájuk nem bízhatunk ötös kódnál nagyobb bevetéseket, ezért volt szükségünk egy minden körülmények között bevethető akciócsapatra – nézett végig rajtuk a tábornok. Leona most először fedezett fel némi bizonytalanságot a tekintetében. Nem kellett sokat gondolkodnia rajta, hogy megértse, a tábornok miért nem bízik bennük feltétlenül. Ha végül kiderül, hogy felelőtlenség volt a hetes fokozatot kijelölni a lányok számára, az az életükbe fog kerülni. És ki tudja, kiket rántanak még magukkal.

Ugyan szerette volna megkérdezni, hogy melyik csapat van itt mellettük, de Southers vett egy nagy levegőt, és máris folytatta.

– A bázis negyedik emeletére nem léphetnek be, a légiirányítás főtisztjei nem örülnek, ha megzavarják őket. A liftek használatát is megtiltották, de úgy sejtem, maguk már úgyis gyorsabbak a lépcsőn – a férfi ajkainak sarkában egy mosoly derengett fel. – A többi részen szabadon mozoghatnak. Az étkezések rendje szerint reggel hattól nyolcig jelentkezhetnek a reggeliért, déltől háromig az ebédért, este nyolctól tízig a vacsoráért. Ha feladat miatt késik le, akkor félretesszük az adagjukat. Az éles bevetésről való visszaérkezéstől számított hat órán keresztül nem kaphatnak újabbat, de egy riadó esetében nem tudjuk garantálni a védettséget. Legyenek felkészülve minden eshetőségre! – biccentett a lányok felé, jelezve, hogy befejezte a beszédét. Leona elmosolyodott.

– Máris készen vagyunk, uram – mondta, és komolyan is gondolta. A lányok most is akár két perc alatt képesek lettek volna összeszedni magukat, és elindulni bármilyen riadóra. Southers arcáról eltűnt az aggodalom, a helyét mosoly vette át.

– Remélem is, mert tényleg bármely pillanatban történhet valami.  A másik csapat szinte folyamatosan bevetésen van, maguknak sem lesz könnyebb dolguk – morogta Southers, és hosszú léptekkel indult el kifelé a teremből.

– Kik azok, uram? – kérdezte Evelyn. A hangjában benne volt, hogy alig merte összeszedni a bátorságát, hogy megszólítsa a tábornokot. A férfi visszafordult, és megkereste a hang forrását. Evelyn már a pillantásától hátrahőkölt – de Southers most sem tűnt emberevőnek.

– Amint visszaérnek, meglátják – mosolyodott el titokzatosan, majd kilépett a folyosóra. A terem ajtaja halkan csukódott be mögötte.