Az Igazság követe

Az utcasarokról figyelem, amint a férfi hazafelé siet. Magas, izmos, fekete hajú férfi, nem mondanám kifejezetten jóképűnek, de nem is rossz. Az a fajta álnok gonoszság lakik a tekintetében, amelynek először minden mai nő bedől, s amikor rájön, hogy az ördöggel játszani nem szabad, már késő.
Robert. Így hívják a férfit, a vezetéknevét nem tudom. Most eltűnik a kereszteződésnél, óvatosan követem. Még nem akarom, hogy észrevegyen, eddig ő játszadozott minden áldozatával, minden nővel, akit kiszemelt, most én játszadozok vele. 

Eddig három embert ölt meg, három utcalányt, s a rendőrség tehetetlen. Mit tesz egy strici, ha a pénzkereseti forrás meghal? Nem tesz feljelentést, az biztos. A hullákat megtalálják, a lányok pedig senkinek nem hiányoznak, esetleg egymásnak, s a törzsvendégeknek, senki másnak. 
Robert most eltűnik az egyik kapualjban. Nem csalódom, a ház gyönyörű, amelyben lakik, s nem látom, belső szememmel mégis érzem, hogy merre megy. Hívja a liftet, felviteti magát a harmadikra, majd kilép, és rögtön az első ajtó zárjába dugja a kulcsot. Otthon van: mikor átlépi küszöbét, nem látom tovább. Az otthon biztonságába még az angyalok sem léphetnek be, ha nem az illető őrei, pláne nem egy magamfajta száműzött. Robert, hová lettek az őrangyalaid? Közel s távol egyet sem látok körülötted. Már ők is elmenekültek volna a gonoszságod elől? Kinek dolgozol, Robert? Megszállottság van tetteid mögött, vagy a megbízód utasít?
Összekuporodok a kapualjban, s várok. Az éjszaka hosszú, emberem nem korán kelő típus. Ma délután kettőkor lépett először az utcára, és egész éjfélig talpon volt. Nem közelíthetem meg, lélekben mégis felszállok, hogy az ajtajánál hallgatózzak. A fürdőszobában zuhanyrózsa köpi a meleg vizet a falra, előbb akadozva, majd kis idő múltán szépen, folyamatosan. Robert, nem vagy gazdag, igaz? Ha az lennél, ezt már rég megcsináltattad volna. Várok, amíg a zuhany eláll, majd csend lesz, míg a férfi megszárítja magát, végül léptek hangzanak fel, villanykapcsoló csattan, két puha, mezítlábas lépés az ágyhoz, majd a leheveredő test alatt felnyögnek a rugók, felette súrlódik a takaró… nem várok tovább, Robert most alszik, ártalmatlan, őrködésem merőben felesleges.

Nincs szükségem ételre, italra, nem szoktam aludni sem. De így az élet a földi halandók között merőben unalmas, pláne egy kapualjba bújva, az utcán sétálók megvető pillantásától kísérve, hallva, amint ezt gondolják: „Még egy csöves. Rég el kellett volna őket takarítani innen.”
Felállok inkább, kockáztatva, hogy szem elől tévesztem Robertet, s elindulok a legközelebbi éjjel-nappal nyitva tartó áruház felé. Azt akarom, hogy a férfi ma engem válasszon áldozatának. Alakom, ábrázatom most megfelelő, s ha úgy kívánnám, akár a legutóbbi áldozat alakját is felvehetném. Ehelyett csak a hajam színét változtatom meg: a szőke most nem jön be, Robert a feketékre bukik. Nosza, ez legalább testhezálló. 
Kosz nem tapad rám, nem izzadok, de jól esne egy forró zuhany, hisz hideg volt az éjszaka. A legközelebbi butikban lecserélem a ruháimat, s bár az eladó sem tud már róla, a tolvajlás bűnébe esem. Bár ez lenne a legfőbb hibám!

Hiányos öltözetben, alig fenék alá érő, nagyon mélyen kivágott, fekete-strasszos miniruhában járom tovább a bevásárlóközpont kis utcácskáit – sikátoros, rég elmúlt városokat juttat eszembe elrendezése, undorító, modern irodaházakat az üzletei, giccsesen csillogó ékszereket a fényei. Ha már itt tartunk, beszerzek egy pár fülbevalót, hozzáillő nyakláncot fekete gyöngyökből, s remélem, el fogom nyerni Robert tetszését. 
Ha az övét még nem is, a központ éjszakai közönsége utcalánynak néz. Barátnőjével sétáló, fiatal férfi gondolataiból hámozom ki, miszerint megkérdezné, mennyiért kaphat meg.
Betérek a legnagyobb könyvesboltba, élvezettel válogatok az olvasnivalók között, majd kiválasztok magamnak egy vékonyka kötetet. Innen is fizetés nélkül távozom, az eladó segítőkész, a kassza pedig úgy hiszi, a könyv soha nem is létezett a raktáron. Szerzeményemmel elfoglalok egy helyet a kávézóban, s kihűlő kávémat kevergetem, de egyszer sem kortyolok bele. A mellettem álló cserepes virág földje lassan feketedik meg a rálöttyintett kortyoktól, a növény nem bánja a koffeint, virágzik, illatozik zavartalanul. A könyv lapjai lassan fogynak, a fölöttem lévő üvegtető kivilágosodik, lusta napfényt áraszt rám, a percek vánszorognak, az órák csordultig telnek. 

Mire végzek könyvemmel, s a harmadik kávémat is megitatom a növénnyel, ideje indulnom. Furcsálló tekintetek kísérik utamat ki az utcára, át a járdán, egészen a nevezetes kapualjig. 
Robert még sehol. Én a falnak dőlök, s felszállok, hallgatózni. Billentyűzet kopogására figyelek fel, emberem már ébren van, talán épp most írja meg emlékiratait az utókornak. Ha rajtam múlik, a mű rövid lesz, s reményeim szerint befejezetlen.
Ismét könyvembe temetkezem, s úgy teszek, mintha az utca nem is létezne körülöttem, az arra járók csak árnyékok lennének. Ők sem vesznek észre engem, elsétálnak mellettem. Egy olvasó utcalány nem olyan csábító, mint az, aki kelleti magát. 
Ismét órák telnek el. Robert csak a napfény utolsó hullámával lép ki a lakása ajtaján, érzékeim megsúgják a pillanatot, amint a férfi a liftbe lép. Gyorsan egy arra járó, huszonéves lány kezébe nyomom a könyvemet, s nem reagálok a csodálkozására. Sietős léptekkel sétálok el az utca végére, hogy leendő áldozatomban ne keltsek gyanút. 

Robert még nem, de egy másik, kopaszodó férfi fűzni kezd. Az ár, melyet mondok, oly arcátlan, hogy beszélgetőpartnerem keresetlen, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal hagy magamra. Időm sincs kiélvezni a magányt, emberem közelít. Szemeit napszemüveg mögé bújtatja, de így is érzem, hogy engem figyel. Ráteszek egy kicsit, megrázom a csípőmet.
- Mennyiért jönnél el velem, picim? – szólít meg a férfi. Udvarias hangjára, kedveskedő kérdésére elmosolyodom. Az Ördög is mosolyog áldozataira.
- Veled? Akár egy ezresért is – állapítom meg az arcátlanul alacsony árat. Robert arcán szétszalad a vigyor, napszemüvegét feltolja a hajába. Szemei szürkék, íriszének széle zöldben játszik, pupillája szokatlanul szűk, bár semmi más jelét nem mutatja a drogoknak. Mozgása kiszámított, tökéletesen kordában tartott. Elhúzza a kezét az arcom előtt, oly közel, hogy érzem a levegő súrlódását a saját bőrömön. 

- Remek! A lakásom a közelben van, talán ott is megejthetnénk.
Nem tiltakozom. Bólintásom után Robert kézen fog, s nem is sejti, ezzel még közvetlenebbé teszi számomra gondolatait, érzéseit, múltját. Eme emberi könyv lapozgatásába felejtkezem, s ügyelek közben mozgásomra, ne legyek túl lassú vagy túl gyors a férfihez képest.
Belépek a kapun, fel a lépcsőn, be a liftbe követem Robertet. Ő már most, mozdulatai közben legelteti rajtam a szemét. Ahogy a felvonó megmozdul, életének meséje feltárul előttem.
Huszonöt éves, csonka családba született, az apa már akkor elhagyta őt és édesanyját, mikor a gyerek az anya hasában volt. A nő drogokhoz nyúlt, Robert már függőséggel született. Klinikáról klinikára vitték az orvosok, elszakították őt az anyjától, a történetet csak jóval később hallotta vissza. Három éves korára már nem volt függő. Egy gyermekotthonban nőtt fel, onnan járt iskolába, majd elkezdte az egyetemet. Első évesként kirúgták, addigra keményen dohányzott, marihuánához nyúlt egyre gyakrabban, s tanulmányi eredményei a nullával voltak egyenlők. Megismert egy gyönyörű, fekete hajú nőt, összejöttek, a nő elhagyta, ő nem volt drogos. Mindennapos történet, tízezerből egyszer megesik, s hatmilliárdan laknak a földön jelenleg. Azonban az ilyenek közül elég kevés válik gyilkossá, s aki mégis, azt vagy a rendőrség kapja el, vagy én…
Kinyílik a lift ajtaja, Robert szája már a nyakamon vándorol. A szomszédban lakó, idősödő hölgy rosszalló pillantásától kísérve lépünk be a lakás ajtaján.

Most követhetem, át a küszöbön. Az otthonnak már nem csak hangjai, de képei is feltárulnak előttem.
- Várj itt… - lihegi Robert, gerjedelme által elfojtott hangon. Nem csak hallom, érzem is az izgalmát, s nem úgy, ahogy bármely nő érezheti: átjárja zsigereimet a fojtott vágy, de mint angyal – vagyis volt angyal, emlékeztetem magam - én képes vagyok ellenállni neki. Helyet foglalok a ciklámenszínű kanapén – furcsa szín egy agglegénylakásban – s vendéglátóm eltűnik a látókörömből. A nappaliból nem látok az ajtóra, de hallom a zár kattanását. Robert a kulcsot az előszobai asztalra dobja, majd megjelenik az nappali küszöbén. Kezében egy hosszú, kétélű tőrt tart, kardnak is beillőt. Nem riadok meg.
- Mit szólnál egy kis izgalomhoz? – érdeklődik, tekintete ártatlan. Felmutatja a tőrt. – Nem bántalak, amíg mindent úgy csinálsz, ahogy mondom, de ha nem… - tőrével tesz egy kört a levegőben. Mit akar mondani? Kihasítja a szívemet? Na nem, csak megvág. Fájdalmas helyeken, kellemetlen helyeken… ott, ahol a nőknek igazán fáj. A vége már kegyelemdöfésként fog érni.

Nem rendülök meg, hisz nem érzek fájdalmat, sebezhetetlen vagyok. Kecses mozdulattal állok fel a kanapéról, tekintetemet Robertébe fúrom, közelebb lépek hozzá, átkarolom a nyakát.
- A másik három lány sikoltozni kezdett, igaz? – súgom a fülébe lágyan. Érzem a karjaim alatt, ahogy összerándul. – A másik három lány nem teljesítette a kéréseidet, igaz? – folytatom a játékot partneremmel, s még tovább is fűzném a szót, ha nem lökne el magától. A kanapé mellett, a parkettára esek, fejemet kevéske híján beütöm a dohányzóasztal sarkába.
- Honnan tudsz ezekről? Rendőr vagy? – tekintete már megszállott, kérdései dühtől fröcsögnek. Vállat vonok, kecsesen, fennsőbbségesen, már amennyire lehet padlóról való feltápászkodás közben.

- Szeretnéd tudni, igaz? – mosolygok áldozatomra. A férfi nyel egyet, hátrébb lép. Ruhám, mely eddig hűségesen kitartott, az utolsó mozdulattal hasad végig a hátamon. Mindez kapóra jön, így nem magamnak kell letépni. Robert retteg, a tőr kihullik kezéből. Szeme tükrében látom, mit lát ő: egy fekete angyalt, akinek szárnyai az egész szobát beterítik. Nekem már semmi különleges nincs e képben, ő most találkozott először velem. Közelebb lépek hozzá. 
- Gondolod, tehetsz ellenem bármit? Ha igen, hát próbáld meg! 
Robert villámgyorsan lehajol a tőrért, halandó nem tudná szemmel követni mozdulatát. Nem sietek útjába állni.
- Megöllek, te ribanc! – szakad fel belőle az ordítás. Felkacagok, hallom saját hangomat, mintha kívülről hallanám. Mintha az ő szemével látnám a világot. 
- Ha engem megsebzel, magadat sebzed meg… - szólok rá finoman, ahogy egy anya oktatja a gyerekét. Mintha meg sem hallaná. Üvöltéssel rohan hozzám, szemében pokoli őrület lángol, tőre a hasamba fúródik. Hallom a ruha szakadását, de nincs fájdalom, nem érzem a pengét magamban. A seb nem rajtam keletkezik, hanem benne. Robert ingének anyagát feketére színeződött vér üti át, a férfi szemei fennakadnak, nem lát több káprázatot tőlem. 

Felsóhajtok, és lefejtem Robert halott ujjait a tőrről, ellököm magamtól a férfit, a fegyvert kihúzom a hasamból. Mint mindig, most sem érzek fájdalmat. Emberi fegyverrel badarság angyalra támadni, ennek Robert a megmondhatója. 
A halál már beállt, s már jönnek is a férfi lelkéért. Végignézem, amint árnyak ölelik át a fénylő alakot. A démonok nem engedik láttatni arcukat, semmit magukból. Újra emlékeztetnek rá, hogy száműzött vagyok. 
Csak egy villanás, és elmennek. Végignézek a szobán, a hűlő tetemen, saját, szakadt ruhámon. Eltüntetem a szárnyaimat, semmi szükség rájuk. Lehajítom magamról a göncöt, a szekrényből férfiruhát kapok elő, átöltözöm. Közben máris leendő, következő áldozatom jár a fejemben. 
Amint kilépek az ajtón, a lakás teljesen üres. Vérnek, hullának nincs nyoma, de az utca lányai megnyugodhatnak: többé senki nem vadászik rájuk… nekem pedig ideje hazamennem, s húznom még egy strigulát. Ha végre háromezer lesz az általam kivégzett gyilkosok száma, visszakerülhetek… remélem.