Macska III. Támadás

1. fejezet

A kikötőhöz

A fülekben még visszhangzott a fegyverropogás, holott már egyetlen pisztolyt sem sütöttek el. A vadászgépek leszálltak a földre, ásító csendet hagyva maguk mögött. A több tonnás harckocsik megálltak ott, ahová utoljára vezényelték őket, nem mozdultak egy tapodtat sem, sötét gépágyújuk csöve már nem füstölt, és nem osztott szikrázó halált. A por lassan ülepedni kezdett, a robbanásokkal felvert, apró törmelék lefelé szállt a felkelő nap sugaraiban.
A frontvonal elcsendesült, s egy egész éjszakán át tartó némaság után már csak az emberi hangok rázták meg a levegőt: az öröm kurjantásai, ahogy afrikai és orosz katonák százai, ezrei jártak diadaltáncot, mit sem törődve feletteseik intéseivel. Hisz ma reggel végre megerősítették a hírt: vége van a háborúnak, ők győztek, s leigázták egykori elnyomóikat, a gonosz Európai Birodalmat, aki kizsákmányolta, ravasz fogásokkal megalázta őket. Oroszország kiteljesítette hatalmát, s nevét immár a fenségnek kijáró tisztelettel emlegették. Az afrikai országok megtarthatják majd az általuk elfoglalt területeket, hálából azért a segítségért, amelyet nyújtottak nekik.
Az örömbe csak egy egészen apró üröm keveredett: nem sikerült elkapni a három akciócsapatot, életük megkeserítőit, a háború legfőbb bűnöseit, ezernyi ember gyilkosait. Az innen is, onnan is felröppenő hírek szerint közülük pusztán a legmegátalkodottabb, a Macska került eddig hadifogságba. De ha egyszer ő ott van, el fogja majd árulni, hogy hol rejtőznek a bűntársai. Addig pedig teljesen felesleges hajtóvadászatot indítani ellenük.
Három busz közeledett a frontvonalhoz. Lassan, óvatosan jöttek, mintha nem lennének biztosak benne, hogy áthaladhatnak majd. Civilek. Mit érdekelték most a civilek, a gyávák és tehetetlenek az afrikai katonákat, akik az imént szabadultak meg a pisztolyok és kardok súlyától! Ha menni akarnak, csak menjenek! Még egy sorompót sem kell felhúzni. Az ő dolguk. Itt más világ jön, virágzó földeken aranyló országok kapnak majd helyet, ahol mindenki szabadon élhet, ahol nincs elnyomás, és nincs kizsákmányolás. Ha ebből nem akarják kivenni a részüket, hát menjenek csak, oda, ahol jobb életet remélnek. Meglehet, hamarosan rájönnek majd, hogy számukra már nincs biztonságos hely a Földön. Hiszen Afrika legfőbb ellensége nem az Európai Birodalom, sokkal inkább az Amerikai Egyesült Államok volt. S addig, míg ez az élősködő el nem pusztul, Afrika nem nyughat.
Az elől haladó busz óvatos tempóban hajtott át az aszfaltot megtörő, háború ütötte kátyúkon. Őt követte a második, majd kissé lemaradva a harmadik is.
Sharifi tábornok fejében megfordult, hogy tán meg kellene állítani őket. Rutinellenőrzés. Biztosan vannak köztük lányok és asszonyok is, s az embereire ráfér egy kis mulatság a kemény harcok után.
De az emberei már szétszóródtak. Most kísérelje meg őket hadrendbe állítani? Hiszen eddig is vajmi kevés hajlandóságot mutattak rá. Ejh, menjenek csak az átkozott civilek! Majd jön busz még. Eddig is hármasával-ötösével követték egymást, és amíg a járművek el nem fogynak, addig a civilek menekülnek majd a kikötők felé. A tábornok elfordult: ügyet sem vetett az áthaladó buszokra.
Vipera nehéz sóhajjal dőlt hátra az első ülésen. Már három kritikus ponton áthaladtak, az első kettőnél igazoltatták is őket – bár szemmel láthatóan nem fogtak gyanút az eredetinek tűnő iratok láttán –, de mind közül ezt tartotta a legveszélyesebbnek. Azt hitte, ha valahol, akkor ott fogják lebuktatni őket, ahol előző nap még folyamatosan dörögtek a fegyverek. Csakhogy néhány gúnyosan ugráló, mutogató afrikai katonán kívül a kutya sem figyelt rájuk, és még csak meg sem próbálták feltartóztatni a buszokat. A megvető kiáltásokat a busz motorja nem tudta elnyomni, és Viperának még akkor is a fülében visszhangzott a "gyávák!" szó angol, francia, és arab megfelelője, amikor az afrikaiak által felégetett térségek felé fordultak.
Jóllehet, sietniük kellett volna, itt a kátyúk nem könnyítették meg az útjukat. Több helyen az aszfaltot hat-nyolc méter széles, két méter mély kráter tüntette el, úgyhogy ezeket az afrikai tankok által vágott csapásokon kellett kikerülniük. Vipera tűkön ült: minél hamarabb oda akart érni a kikötőbe. Titkon még reménykedett benne, hogy Leona, bármit is intézett el időközben, gyorsabb utat választott: mire ők a döcögős úton át végre odaérnek, a lány már ott fog várni rájuk, anélkül, hogy a haja szála görbült volna. Hitt benne, akarta, hogy így legyen, egészen attól a pillanattól, hogy a Macskák megmondták neki: a kapitányuk nem jött velük.
Holott valahol mélyen tudta, hogy Leona nem lesz ott a kikötőben, és hiába várnak rá – mégsem akart belegondolni, nem akarta valóságként elfogadni ezt a lehetőséget.
Még több mint három órás út volt előttük, a jelenlegi viszonyok közepette pedig ez még ennél hosszabbra is nyúlhatott. Most, hogy a La Rochelle-hez legközelebb eső utat választva átjöttek a frontvonalon, már nem számítottak további ellenőrzésre. Kiégett tanyák, elpusztult falvak, robbanások krátereitől felsebzett szántóföldek mentén haladtak el, vadászgépek, harckocsik roncsai álltak útjukba, és holttestek… néhol olyan sokan, hogy megszámolni is lehetetlen lett volna, máshol csak egy-két katona, néhány civil…
Vipera elfordította a fejét az ablaktól, és a pillantása a mellette ülő Nicola Rogersre esett. Előzőleg szándékosan keverték össze a csapatokat, hogy ne szúrjanak szemet az ellenséges katonáknak, hisz ha az arcukat nem is, de a csapatok nemi összetételét meglehetősen pontosan ismerték a katonák és civilek egyaránt.
Rogers is sápadt volt. A Macskák mesterlövésze próbált valami másra figyelni, a kabátja gombjával vacakolt. Mindannyiuk számára idegenek voltak a színes civil ruhák, az eltel idő alatt túlságosan megszokták a harcosok feketéjét.
A busz hátuljában halk, susogó beszélgetés kezdődött, s a motorzúgás mellett csak szófoszlányokat lehetett kivenni. A hosszú út során már sokszor kezdtek beszélgetni, de mindannyiszor hamvába halt a társalgás. Most azonban futótűzként terjedt előre – mindenki találgatott. Vajon mikor érik el a kikötőt? Valóban várja még őket a hajó, vagy feleslegesen mennek el odáig? Aláírták vajon a békeszerződést? És ha igen, vajon milyen feltételekkel?
A Macskák esze viszont a kapitányuk felé járt, és a lányok egyszer sem voltak valami jó beszélgetőtársak. Még Dominika Sergeant is csak tőszavakkal válaszolt, s a többiek sem voltak képesek kivenni a részüket a társalgásból.
Vipera halkan szólalt meg – nem is Rogersnek, inkább magának címezve a szavait.
– Túl könnyen átjutottunk. Azt hittem, legalább a fronton megállítanak minket.
A lány mélyet sóhajtott.
– Biztosan Szati intézte el, hogy szabad utunk legyen.
– De hogyan…? – kérdezte Vipera, a Rogersre villantva a szemét.
A mesterlövész az ajkába harapott, és nem válaszolt. Nem volt biztos benne, hogy mit mondhatna, hiszen a kapitánya nekik sem mondta meg, hogy mire készül. Az, hogy nem jött velük, mint azt előre tervezték, csak egyet jelenthetett… Valahogy megpróbálta biztosítani nekik a szabadulást. Valóban túl könnyű volt. Nicola is arra számított, hogy legalább egyszer csatába keverednek. Hogy az ellenőrzési pontokon, ahol megállítják őket, rájönnek, hogy kik is utaznak a buszokon. Hogy legalább egyszer átkutatják a járműveket, és megtalálják az ülések alá rejtett fegyvereket és egyenruhákat. Ehelyett úgy engedték át őket, hogy csak szúrópróba szerűen kértek el néhány igazolványt, a legkockázatosabb helyen pedig még csak meg sem állították a buszokat.
Viperát dühítette a lány hallgatása, de jobbnak látta magába fojtani az indulatait. Leona mindig is őrültségeket követett el, minden adandó alkalommal a saját feje után ment. Túlságosan féltette őket attól, hogy menekülés közben buknak el, és kitalált valamit - valamit, amiről még a harcosait sem tájékoztatta. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy nem bombázzák még őket a levegőből, hogy nincs a nyomukban egy ezredre való harckocsis alakulat, hogy nem állják el az útjukat. Normál esetben talán egyetlen civilt sem engednének ki a Birodalom körzeteiből. De Leona, akármilyen őrültségekbe is fogott eddig, mindig túlélte, és a férfi biztos volt benne, hogy ezúttal is így lesz. Valamilyen magánakcióval elintézi, hogy az üldözési parancsok ne jussanak el a katonákhoz, aztán ő maga is elindul.
Három és fél órás, nagyrészt némaságban töltött zötykölődés után tűnt fel előttük a nyílt óceán. Már dél körül járt az idő, és ők lassan huszonnégy órája egy falatot sem ettek: többeknek korgott a gyomra. A Skorpiók közül néhányan utalást tettek rá, hogy a kölyök remélhetőleg élelmiszerrel is felszerelte a hajójukat – a Viperák és a Macskák viszont egy szóval sem panaszkodtak.
A kikötőt, mint az várható volt, afrikai katonák biztosították. Néhány lövész lustálkodott a megmaradt tetőkön, járőrök beszélgettek egymással. La Rochelle városán áthaladva Vipera szemei mindenkit megtaláltak, minden veszélyt felmértek: ha harcra kerülne a sor, akkor egészen jó eséllyel győznék le a hanyag városőrséget. Az afrikaiak, az eddigi bevetések tapasztalatai szerint egy pillanatra sem vették komolyan a dolgukat, amíg el nem dördült az első lövés. 
A sorompónál mindössze négy marcona férfi állt: ők állították meg a buszokat, és igazoltatták a bent ülőket. Viperának a torkában dobogott a szíve, míg az első buszt el nem engedték: a jelek szerint Skorpió ezen az ellenőrzésen is átcsúszott. Sarolta Warner következett, a második busz élén. Az ellenőrök ott több időt töltöttek, valószínűleg jobban átnézték az iratokat – de végül, bő negyed órás várakozás után őket is útjukra bocsátották. Amint az ő buszuk állt be az ellenőrzőpontra, és a sorompó leereszkedett előttük, Vipera még látta, hogy az első két jármű megáll száz méterre tőlük, majd a figyelmét teljesen lekötötték az első ajtón fellépő őrök.
Az egyikük, egy szakállas, kétajtós szekrény méretű figura, hanyagul tartott pisztollyal állt meg előttük.
– Igazolványok! – adta parancsba kurtán, és mélységes gyanakvással mérte végig őket. Vipera előhúzta a zsebéből az iratait, és a többiek is így tettek. A férfi először a sofőrhöz (a Viperák egyik tagjához) fordult, vetett egy gyors pillantást az igazolványára, majd vissza is adta neki. Vipera, Nicola, és az első üléseken helyet foglalók többsége is hasonlóan estek át az igazoltatáson, miközben a másik három őr fegyvert szegezett rájuk. A marcona férfi viszont megállt a középtájt ülő Hillary Martinnél.
– Több vagy. Nem tizenhét – mondta ellenségesen.
Hillary pislogott.
– De igen, annyi vagyok – ellenkezett, de a hangjában riadalom csendült.
– Több. Látom szemeden – erősködött a férfi. – Nem vagy katona?
– Dehogy is! – emelkedett fel ültéből a lány, és felemelte a kezeit. – Nézzen rám, csak egy gimnazista vagyok!
A férfi végigmustrálta, majd végül vállat vont, és a mellette ülő férfihoz, Adam Harperhez fordult.
– Te? Hány éves?
– Huszonhét – vágta rá azonnal Harper.
– Rang? – csillant fel a szeme.
– Nincs. Farmer vagyok.
– Hogy ide kerülsz? Ezek közé? – kérdezte ellenségesen.
– A bátyám – segítette ki Hillary. Ezt az áltényt az irataik is igazolták. – A szüleinket behívták katonának, úgyhogy ő vigyázott rám.
Az egyik katona váratlanul lerohant a buszról. Vipera is hallotta az irodában a telefon csörgését. Fél perccel később néhány kurta, arab kiáltás hangzott fel, és a többi katona is kisorakozott. Az ellenőrzést vezető férfi még visszadobta Harper igazolványát.
– Mennek! – szólt még az ajtóból, és intett a sorompót kezelő férfinak. Az út megnyílt előttük: csatlakozhattak a többiekhez.
– Ez meleg volt – morogta Hillary.
– Vajon mit akartak tőle pont most? – kérdezte aggódva Rogers.
Viperát azonban más gondolatok foglalkoztatták. Már csak tíz perces utazás, és odaérnek a kikötőbe. Ismét eszébe jutott a lehetőség, hogy Leona már ott vár rájuk, hogy végre a karjaiba zárhatja. A zsebébe nyúlt, és kitapogatta azt a kis dobozt, amit az egyik ékszerboltban vásárolt valamelyik utazása során. Azóta sem volt ideje rá, hogy átadja Leonának, és most ismét elöntötte a gyerekes izgalom: vajon mit fog szólni hozzá a lány? Egyszer már igent mondott, de az merőben más körülmény volt… most már béke vár rájuk. Beszéltek róla, álmodoztak… de milyen lesz a pillanat? Úgy történik majd, ahogy megálmodta? A lánykérés örökre beivódik majd az emlékezetükbe…?
A busz leparkolt a kikötő rakodóterületén. Egy fiatal, tizenhat-tizenhét évesnek tűnő srác ügetett feléjük. A másik két busz utasai már kiszálltak, Laura máris nevetve üdvözölte a fiút.
– Ő Asturias – tájékoztatta Nicola Viperát. – És az lesz a hajónk – mutatott a kikötőben, az egyik szélső dokkban horgonyzó, meglehetősen nagy utasszállító hajó felé. Vipera első látásra legalább háromszáz személyesnek saccolta volna – aztán eszébe jutott, hogy civil járműről van szó, vagyis egy-egy emberre sokkal nagyobb tér jut rajta, mint a katonai flottában. Az orrán egyetlen név állt: Erica.
– A húgodról kapta a nevét – jegyezte meg Hillary, Viperának címezve, miközben mellettük elhaladva leszállt a buszról. Vipera maradt utoljára. A hajóra nézett, de nem tudott mosolyogni. Erica már biztonságban van, őt nem kell féltenie. A kis dobozt, amivel az utóbbi percekben játszott, visszasüllyesztette a zsebébe. Biztosra vette, hogy ha Leona itt van, kijön eléjük, amint megneszeli az érkezésüket. Tehát várnia kell rá. Ha nincs itt, semmi mást nem jelenthet, mint hogy nem tudott gyorsabb járművet szerezni. Elvégre arról nem szóltak egy szót sem a Macskák, hogy mivel fog jönni. Vipera is tisztában volt vele, hogy kockázatosabb lenne légi járművel utazni, úgyhogy Leona bizonyára autóba ül majd, és…
Csakhogy mire eljutott idáig, és ismét végigpillantott a harcosokon, beléhasított a szörnyű sejtelem: hogy hitegeti magát.
– Minden simán ment? – kérdezte Asturias, Laurához intézve a szavait.
– Simábban, mint gondoltuk – bólintott a nő. Vipera közelebb lépett hozzájuk, hogy tisztán hallja a beszélgetést. – Csak itt próbáltak feltartani minket, de gondolom, csak túlbuzgóskodott az őrszemélyzet.
– Nem egészen – morogta a fiú. – Túl sok hajót kiengedtek már, úgy három órája szigorodtak az ellenőrzések. Épp tíz perce jött a hír, hogy elfogtak titeket. Már a Macskákat – pillantott a lányok felé. – De már vissza is vonták. Nem hallottátok? Bemondták a rádióban is.
– Kockázatos lett volna rádiót felszerelnünk – morogta rosszallóan Vipera, és vetett egy megrovó pillantást Skorpió felé, aki előzőleg nem hagyta, hogy út közben híreket hallgassanak.
Asturias felnyögött.
– Akkor nem is hallottátok, hogy bejelentették a háború végét? Megvan a békeszerződés, Wright alá is írta.
– És mi áll benne? – csapott le a témára Skorpió.
– A hajón elmondom – tért ki a válaszadás elől Asturias. – Jobb, ha azonnal indulunk. Ha sokáig álldogálunk itt, szemet fog szúrni… A hajó készen áll, fel van szerelve mindennel, és két hétre elegendő élelmet is szereztem nektek… lehet, hogy Amerika partjainál fel fognak tartani minket. Gyertek!
– Várj! – szólt rá hirtelen Vipera. – Macska még nem ért ide. Nélküle nem futhat ki a hajó.
Asturias úgy fordult vissza, mintha maga a mozdulat is fájdalmat okozna neki. Nem nézett Vipera szemébe, helyette a cipője orrának válaszolt.
– Ezt sem hallottátok… – mondta halkan. Vipera tett felé egy lépést. A szeme sarkából látta, hogy a Macskák közül többen elsápadnak, mások egymásra néznek, biztatást keresve.
– Mi történt? – kérdezte élesen.
Asturias végre felemelte a pillantását.
– Azért nem fésüli át minden élő orosz, afrikai, és európai katona Franciaországot, mert biztosak benne, hogy hamarosan úgyis megtudják, hogy hol vagytok. Macska Párizsban van. Hadifogoly. És amíg titeket is el nem fognak, az is marad.