4. rész

Ha valaki azt mondja nekem, hogy négy hónap alatt meg lehet tanulni, hogyan kell embernek mutatkozni az emberek között, akkor biztos, hogy kinevettem volna. De valahogy mégiscsak sikerült megvalósítanunk ezt a feladatot. Igaz, az első napokban még a barlangba jártunk vissza aludni, de később, hála az igéző képességeimnek, sikerült szereznünk egy lakást, ahol meghúzhattuk magunkat. Igaz, nem volt sem kényelmes, sem nagy, de a semminél jobb volt. Nappal folyton a könyvtárakba, archívumokba jártunk, keresve azt az apró jelet, ami az időt vissza tudja forgatni, sőt, át is repít bennünket a saját világunkba. Bár erre talán még kisebb volt az esély, mint bármi másra. Soha nem nyitottam még kaput a két világ között, mindig csak utaztam rajta, és Silver, saját bevallása szerint ugyanígy tett. Négy hónap mindenesetre elég volt rá, hogy beolvadjunk, sőt, megszokjuk egymás társaságát. Anyám azt mondta, bízzak abban, akit társamul választ. Az első napokban azt hittem, rosszabbul nem is választhatott volna. Ez a tisztaságmániás liba követelte, hogy minden nap járjon hozzánk takarító, én pedig kénytelen voltam kötélnek állni, és munkát adni egy embernek. A főztjei rémesek, bár folyton a főzéssel volt elfoglalva, ha épp szüneteltettük a kutatást. Folyamatosan martuk egymást, semmiben nem értettünk egyet. Ő elaludt, amint leszállt az este, én viszont akkor voltam igazán éber, és az internetet (förtelmes találmány!) böngésztem, hátha találok valami használhatót, és hajnalban zuhantam be az ágyba, hogy néhány órás alvás után a konyhában sürgölődő Silver hangjára ébredjek, miszerint „kész a reggeli”!
Emberekkel alig érintkeztünk. Csak a sarki boltos ismert minket, valamint a könyvtárak és levéltárak dolgozói. Egyszer érdeklődtek afelől, hogy miért nem járunk iskolába, és kifejezetten nehéz volt kimagyaráznunk magunkat – de a (lopott) papírjaink szerint már felnőtt korúak voltunk, túl az iskolaköteles éveken. Erre mindenki hitetlenkedett, de nem tudtak velünk mit csinálni. Ami azt illeti, lehet, hogy valahol tényleg felnőtté értünk ez idő alatt. Silver soha nem mutatta, hogy mennyire hiányzik neki a saját világa, vagy hogy mennyire aggódik érte. Én is erősnek mutatkoztam. Könnyeinket pedig elrejtették egymás elől a szobáink közt húzódó falak.
A lelkesedésünk előbb alábbhagyott, ahogy egyre értelmetlenebbnek tűnt a kutatás, majd, amint ránk köszöntött az október, ismét visszatért. Tudatosult bennünk, hogy már csak egyetlen hónapunk maradt. Már kiterjesztettük a kutatást, nem csak huszonkettedike érdekelt minket, hanem az azt megelőző hét is, elvégre, ha akkor teszem tönkre a művét, talán sikerül megállítanom a robbanást.

Végigvettünk magunkban mindent. Az időkulcsokat, mint megtudtam, általában az épületek rejtik. Az épületek nagy pillanata pedig az, amikor elkészülnek, felavatják őket, használatba veszik – vagyis keresnünk kellett egy olyan épületet, amit éppen június huszonkettedikén fejeztek be, avattak fel. De Silver állította, hogy tökéletes egy tér is, ahol épp akkor történt valami. A fontos, hogy történjen valami. Lehet az tüntetés, forradalom, háborús pusztulás, akár egy fontos gyilkosság. De ha nem tudja, hogy mi történt, nem találja meg a kulcsot sem.
- Sosem hittem volna, hogy ilyen részletességgel fogom ismerni Budapest történetét – morogtam fáradtan, amikor végre hazaértünk a levéltárból. A bejárást sikerült biztosítanom magunknak, de itt sem találtunk semmit. 
- Lehet, hogy még hasznodra lesz – vonta meg a vállát Silver, aki, bár velem együtt kutatta a hasznavehetetlen információkat, sosem mutatta, hogy elfáradt volna. Egész addig éber volt, amíg a nap le nem szállt.
- Nem lesz hasznomra, ha elpusztul ez az egész – morogtam. – Már nincs sok hátra. 
- Volt egy apróság, amit találtam ma… még június tizedikén, lezuhant egy munkás egy állványról egy építkezésen. Lehet, hogy az is jó lenne – javasolta, hátha vigaszt ver belém. Ahogy észrevettem, kötelességének tekintette, hogy felvidítson.
- Nem jó. Apámnak egy ilyen találmánya sosem tart tovább egy hétnél. Június tizedikén még el sem kezdte – vontam meg a vállamat.
Silver csalódott arca még jobban lehangolt.
- Jól van… ülj be a masina elé, és nézz szét. Addig főzök valamit. Mit szólnál mondjuk… egy kis pudinghoz?
- Tökéletes. – Csak ne kelljen megennem, tettem hozzá magamban. Ezt azonban sosem mondtam ki hangosan. Míg a gép felbúgott, átnéztem a postánkat. Semmi hasznosat nem írtak, csak szórólapok és számlák vártak. Nem is csodálkoztam rajta, de azért az egyik étterem szórólapját zsebre vágtam. Elvégre muszáj volt valamit ennem is olykor.
- Házasságkötés számít? – kiáltottam ki a konyhai zajokat túlharsogva. Silver válasza kicsit késve érkezett.
- Csak ha különleges alkalom volt! Mondjuk valami híresség esküvője! És egyébként is, Litha keddi napra esett. 
- Akkor nem jó – sóhajtottam fel. Egyre reménytelenebbnek tűnt az archívumokat böngészni, hiszen ahogy távolodott az időpont, ahová vissza akartunk menni, annál kevesebb információ maradt róla.
- De azért jó ötlet volt – biztatott a lány. 
- Temetés?
- Haláleset – kötötte ki Silver. – A temetés túl általános.
- A francba is, ha az emberek legalább ünnepelnék Szent Iván éjt, lenne esélyünk. Egy nagyobb rendezvény megteszi, nem?
- Ünneplik. Bizonyos vallások ünneplik – vonta meg a vállát Silver. – Belenéztem a vallásmitológiákba is, de ott sem volt semmi.
- Hogy… mih? – kérdeztem kicsit döbbenten. – Melyik vallások? 
- Öhm… a boszorkányok, azt hiszem. Ránk akarnak hasonlítani. Ünnepségeket szoktak rendezni… Samainkor is, meg…
- Silver, elárulnád, hogy ez mikor jutott tudomásodra? – kérdeztem felfortyanó dühvel a hangomban. A kezét a kötényében törölgetve jött be a szobába.
- Hát… úgy két hónapja néztem meg, és…
- Két hónapja tudsz róla, hogy volt legalább egy ünnepség, és még csak nem is szóltál róla!? – csattantam fel. A lány megremegett.
- Én… azt hittem, nem fontos – mondta végül.
- Minden fontos! – morogtam még mindig dühösen, de már nem néztem rá. Nem akartam most elveszíteni, amikor már csak néhány napunk volt hátra. Percek alatt megtaláltam a boszorkányok honlapját, akik fergeteges Samain-ünnepet hirdettek – de a helyről csakis e-mailben kérhettünk tájékoztatást. Amíg az e-mailek rendszerével vacakoltam, Silver visszatért a konyhába. Még az edénycsörgésen át is hallottam, hogy megbántottam, és engem is meglepetésként ért, hogy ez érdekel. Miután megjelent a „levél elküldve” felirat, bezártam a böngészőt. Biztos voltam benne, hogy egész éjjel, percenként rá fogok nézni. Hiszen megérdeklődtem nemcsak a Samain ünnep helyszínét, de a Litháét is. Most viszont jobbnak láttam kimenni a konyhába, Silverhez. 

- Azt hiszem, megvan – jelentettem ki magabiztosan. A lány aranyhaja az arcába hullott. Kicsit zavart, hogy nem láttam a szemeit. 
- Oké – közölte minden lelkesedés nélkül. – Szólj, ha mehetünk.
- Amint válaszolnak, azonnal szólok – biztosítottam. 
- Kész a puding – jelentette ki. A sárgásfehér masszát rejtő tálkákat már a hűtőből halászta elő, de végig nem fordult felém. Csak lopva letörölte az arcát. – Sajnos többre nem telt tőlem. Összecsomósodott egy kicsit, de azért ehető.
- Rendelhetnénk egy pizzát is… - javasoltam esetlenül, mire megmerevedett a válla.
- Felőlem, rendelj nyugodtan. Én nem vagyok éhes – csapta le a kötényét a nyakából, és bevágtatott a szobájába úgy, hogy közben engem is majdnem elsodort. 
Egy percig értetlenül bámultam utána. Ennyire megbántottam volna? Vagy… vagy csak ennyire nagy rajta a nyomás, és nem bírja már tovább? 
Azon vettem észre magam, hogy a szobája ajtaján kopogtatok. Ösztönösen, mintha nem is lettem volna a magam ura.
- Hagyj békén! – kiáltott ki, elcsukló hangon. 
- Szó sem lehet róla – morogtam, és benyitottam a szobába.
Csak akkor jártam ebben a kis birodalomban, amikor kibéreltük a lakást, azóta egyáltalán nem. Nagyobb volt a szobája, mint az enyém, és gyönyörűen – az én ízlésemnek talán túl nagy gonddal – díszítette fel. Minden polcon, sarokban vázák álltak, és bennük az évszaknak megfelelő virágok. Már az illat is túl tömény volt. A nyers fafelületeket apró vászondarabokkal takarta el. Az ablakból szép kilátás nyílt a szemközti hegyekre.

Silver a ragyogóan fehér ágyon feküdt, az arcát a párnába fúrva, és akkor sem fordult felém, amikor leültem mellé.
- Nem akartalak megbántani – mondtam esetlenül.
- Pedig sikerült – morogta ellenségesen, és megrántotta a vállát.
- Ugyan már… - sóhajtottam. – Miattam igazán nem érdemes sírnod. Hiszen én egy aljas, mocskos, sötét alak… vagy fordítva? Hogy is mondtad? 
Silver felcsuklott. Talán nevetett.
- Fordítva. Mocskos, aljas, sötét alak vagy, aki csak magára gondol, és nem érdekli senki más – morogta bele a párnájába, de már hallani lehetett a hangján, hogy mosolyog.
- Te pedig egy elkényeztetett, hisztis liba vagy, a fény kis hercegnőcskéje – vágtam vissza vigyorogva. Felpillantott, hogy vessen rám egy utálkozó pillantást, de egyből meg is bánta. A szemei vörösek voltak a sírástól, most leleplezte őket. – De ez nem számít – vontam vállat. – Most egy hajóban evezünk, ahogy mondani szokták. És hamarosan vége lesz. Visszamegyünk, ellopom azt a szörnyű bombát, és behajítom a folyó vizébe. Ott senki nem fogja keresni. Ha nem érinti meg senki éjfélkor, akkor nem fog felrobbanni.
- Igen, ez így jó ötlet. És úgysem látjuk egymást soha többé – morogta. – Legfeljebb a csatamezőn, már ha kiengednek minket.
- És a magam ura leszek, sőt, átveszem apámtól a trónt, hamarosan, és soha többé nem fog kísérletezgetni.
- És ugyanúgy folytatódnak a háborúk, mint eddig. A bátyám szívből utálja a népedet, és folyton háborúzni fog. 
- És hamarosan úgyis meg kell házasodnom, ha azt akarom, hogy felnőttként kezeljenek.
- Jut eszembe… nekem is – fintorgott Silver. 
- Hozzám jönnél? – kérdeztem. Fogalmam sem volt, hogy miért, és hogy honnan jött a gondolat. Csak annyit tudtam, hogy ebben a pillanatban ez az egyetlen kérdés, amit feltehetek. Volt egy aprócska sugallat, egy hang – talán anyámé – amely biztatott, hogy végre tegyem fel ezt a kérdést. Senki másnak, csak és kizárólag neki. Silvernek, a fény hercegnőjének.
A gyöngyöző kacagás mindent elárult. Biztos voltam benne, hogy abban a pillanatban nemes egyszerűséggel hülyének néz.
De a válasza egészen mást rejtett.
- Igen. 

5. rész

Még éjszaka volt, és Silver szemei ezúttal a fáradtságtól voltak vörösek. Egy percet sem hagytam aludni. Jóllehet, a házasságot nem szentesítette még senki, mi mégis elháltuk. Nem hittem, hogy lesz még rá alkalmunk. A mi világunkban úgyis külön kell majd válnunk, és soha többé nem lehetünk egymáséi. Csak titkos találkákon láthatjuk egymást, ha ugyan erre lesz esélyünk. 
Október harmincadika fagyos hajnalán érkeztünk a mezőre, ahol a Litha-ünnepséget ülték. A válaszlevél, amely ide irányított minket, este tízkor érkezett meg, de hajnali négyig rá sem néztem. Mindketten kabátokba burkolóztunk, és különváltunk, hogy minél hamarabb megtaláljuk azt az apró kulcsot – egy kődarabot, egy eldobott rongyot, vagy bármit – ami visszaröpít bennünket abba a pillanatba. Voltak még akadályok, de az elmúlt órák gyönyörei után már semmi nem szeghette kedvünket. Ha vissza is térünk az időbe, vajon visszatérünk a helyre is? Ha sikerül megtalálnunk a kulcsot, sikerül vajon ellopnom azt a bombát? Hiszen azt sem tudtam, hogy apám hogyan nyitotta ki a rejtekajtókat. Csak annyit tudtam, hogy hol voltak az ajtók, és ezzel még nem biztos, hogy sikerülni fog mindent megoldanom.
A fagyott talajon hajszálvékony jégréteg borította a megmaradt fűszálakat. Milliméterenként fésültem át, de semmit nem találtam, ami akár csak hasonlíthatna egy időkulcsra, legyen annak bármilyen formája. Talán hiábavaló volt minden, és itt mégsem találjuk meg? Keresnünk kell ma is, és ha nem sikerül, akkor vége a világnak?
Jeges rémület mart belém, aminek semmi köze nem volt a napkelte ígéretét hozó, hideg szélhez. 
Mielőtt még végiggondoltam volna, a mező túloldalán felharsant a várva-várt kiáltás.
- Itt van! – hallottam Silver hangját. Gondolatok nélkül futottam oda hozzá. A fűben egy parányi tőr hevert. Talán Litha ünnepéről maradt itt. 
- Szép volt – mosolyogtam rá. 
- Köszi… - pirult el. A kedvemért kivételesen nem rózsaszínben, vagy sárgában volt, hanem sötétkék kabátot húzott. Így még aranyosabbnak tűnt, ahogy az arcán megjelentek a hidegtől független, piroskás foltok. – Készen állsz? – kérdezte komolyra igazítva a hangját.
Megcsókoltam, még mielőtt válaszoltam volna. Ez volt az utolsó csókunk, és olyan hosszúra nyújtottuk, amilyenre csak lehet. Az égen megjelentek a hajnal első szikrái.
- Mehet – bólintottam.
Silver megragadta a tőrt. Visszazökkentünk az időben – fáklyák fényénél harsogó ünneplés vett körül bennünket, táncoló, vidám nép. Csak egy pillanatra láttuk őket – s a következő percben éreztem, ahogy egy láthatatlan erő húz, át a világok határain, a saját hazámba. 
Egyedül voltam, abban az aprócska lyukban, ahová apám a varázsgömbjét rejtette, csak egy nappal azelőtt, hogy a gömb elpusztíthatta volna a világunkat. Rongyba csavartam, és zsebre tettem a veszélyes kis játékszert. A rejtekajtók belülről sokkal könnyebben nyíltak, és mivel a múltban voltam, nem a saját időmben, nem is kellett aggódnom amiatt, hogy bárki észrevesz. Egyszerűen csak a folyóba kellett dobnom a gömböt. És soha, senki nem fog tudni róla, hogy megmentettem a világot – jobban mondva megmentettük, egy varázslatos lánnyal együtt, akit soha nem fogok elfelejteni.
Voltaképpen hálásnak kellene lennem apám kísérletezgető kedvéért és hatalommániájáért. Ha nem sodorja ekkora veszélybe a világunkat, akkor soha nem ismertem volna meg Silvert, a Fény népének hercegnőjét – aki talán, egy napon, miután király lettem, minden sídh előtt hozzám tartozhat. És soha többé nem kell a népeinknek gyűlölniük egymást.
Persze eddig még nagyon hosszú az út. De ha képesek voltunk együtt megmenteni a világot, talán képesek leszünk megváltoztatni is.