Pokoli játékok

1. fejezet

Hydar dolgozószobája nem sokkal nagyobb az enyémnél, de az én ízlésemnek túl… démoni. Nah igen, mit is várhatnék a Pokolban, nem messze a Sátán kastélyától? Még az a szerencse, hogy a saját kis lakosztályomat a saját ízlésemnek megfelelően alakíthattam ki. Nem tudnám elviselni hosszútávon a freskókat, amelyek kárhozott lelkek megégetését ábrázolják. Túlzottan emlékeztetnek a saját halálomra.

Szerencsémre Hydar, a közvetlen főnököm az asztala mögött ül, így nem kell szétnéznem a szobájában, tekintetem egyenesen megcélozhatja az övét.

- Megkaptátok a csomagot, amit küldtem? – kérdezem, bájmosolyt varázsolva az arcomra. Hydar ajkait hosszú sóhaj hagyja el, és ahogy végigmér, ismét látom a szemében, hogy huncutkodással töltött éjszakákra gondol. Hagyom álmodozni, nem akarom elrontani a kedvét, elvégre a főnökét nem cseszegeti egyetlen normális lény sem. Feltéve, hogy nem akar kínkamrába kerülni.

- Kevin Coolney-ra gondolsz, igaz? – mosolyog rám. Fekete szemei úgy nyílnak meg előttem, mint egy kút, amely el akar nyelni, fel akar emészteni. Nem hagyom magam elveszni, kurtán bólintok. – Már a büntetését tölti, és az elkövetkezendő párszáz évben is azt fogja, neked köszönhetően.

Bájmosolyom elégedettre vált. Ha Hydar ilyen kedves hangon beszél, azt jelenti, mindent tökéletesen végeztem el. Azt nem várhatom, hogy megdicsérjen, úgyhogy ezzel érem be.

- Tehát, mi az új feladatom? – érdeklődök, próbálom egy kicsit siettetni. Közben arcom fintorba torzul, amint meglátom Hydar legújabb jegyzetfüzetét. Jó, tudom, egy démonnak nem illene irtóznia a tűztől. De erre nekem komoly okom van. A pasi jól látja a fintort, és a mögötte megbújó érzelmet is, de nem teszi szóvá. Még szerencse.

- Pihend ki magad, ma már nem mész sehová – szögezi le komollyá vált hangon. Ez rosszat jelent. Ha Hydar elfelejt mosolyogni, azt jelenti, hogy felsőbb utasításra kapott feladatot, amit velem fog megoldatni.

- Szóval? – érdeklődöm újra. A férfi arcán átfut egy mosoly, és készséggel válaszol.

- Holnapra rendhagyó feladatod lesz. Találnod kell valakit, hogy beléphessen a tanítványok sorába.

Érzem, ahogy akaratlanul összehúzódik a szemöldököm. Ez valóban rendhagyó feladat, újoncokra még sosem vadásztam. Arra emlékszem, hogy engem már csak akkor vettek fel, amikor letöltöttem a büntetésemet.

- Nézzem át a fegyházakat, hogy ki az, aki hamarosan végez, és alkalmas ilyen munkára? – kérdezem olyan semleges hangon, ahogy csak tudom. Nem lenne jó felhúzni Hydart.

- Nem. Azt akarom, hogy a halandók közül találj valakit, aki bünti nélkül is beállhat a sorunkba.

- Na várj! Akik nem kapnának büntetést, azok nem a mieink.

- De igen, ha elég ügyes vagy, mikor megölöd az illetőt.

- Te megvesztél – csúszik ki a számon. Egy pillanattal később már tudom, hogy hiba volt, de a várt hatás elmarad.

– Nem én találtam ki, hanem Lucifer – hárítja a vádakat Hydar. Felsóhajtok. Lucifer akaratával nem ellenkezhetek. Ha a tízes hülyeség-skálán Hydar felhúzása a tízes, akkor Luciferé a tizenkettes.

- Egyszóval azt várod tőlem, hogy találjak egy ártatlan embert, öljem meg, és beszéljem rá, hogy álljon a mi oldalunkra? – próbálom összefoglalni a feladatot.

- És még annyi, hogy tanítsd ki – csillan meg gonoszul Hydar szeme.

Elborzadok. Hogy én? Kitanítani valakit erre a szakmára? Itt valaki teljesen megőrült. Nem vagyok tanár-típus, pláne nem óvónéni, aki a frissen meghaltakat pátyolgatja. Döbbenetem ki is ül az arcomra, mert Hydar szája gyanús mosolyra húzódik.

- Mit is mondtál? – tettetek értetlenséget, hátha rosszul hallottam.

- Jól értetted, Aster – biccent Hydar. – Lucifer akarata szerint neveld fel az utódodat.

Ez egyre rosszabbul hangzik.

- Az utódomat? – szaladnak össze szemöldökeim.

- Bizony – bólint kéjesen a főnököm. – Amint készen áll az utódod, te előléptetést kapsz.

De jó nekem! Jelenlegi rangom: begyűjtő. Ez azt jelenti, hogy a bűnösökre vadászok, akik valamilyen módon elkerülték a halált, aminek már el kellett volna jönnie értük. Az orvostudomány fejlődésével egyre gyakrabban fordulnak elő ilyen bosszantó esetek. Kevin Coolney például rákos volt. Hát nem kikezelték a mocskot?

- Miféle előléptetésre számíthatok? – érdeklődöm udvariasan, bár legszívesebben leüvölteném Hydar fejét.

- Ez maradjon csak meglepetés. Annyit elmondok, hogy utána többé nem kell a földre utaznod.

- Az, hogy én mit akarok, senkit sem érdekel, igaz? – rándul az arcom fájdalmas fintorba. Kifejezetten szeretem az anyagi világot, a Földet, az embereket. Egy-egy feladat során egész jól érzem magam közöttük, néhány órára olyan, mintha ismét ember lennék, nem pedig egy démon a Pokolból.

- Így igaz – nyugtázza Hydar. – Most mehetsz, Aster. Pihend ki magad, és holnap kezdődhet az újabb játék!

Köszönés nélkül lépek ki a főnököm dolgozószobájából, úgy, hogy egy pillantást sem vetek a falakra. A folyosón már nem tudom alkalmazni a szemellenző-módszert, de szerencsére nem is annyira szükséges. Néhány keresztre feszített, kibelezett ember látványát még elviselem, csak tűz ne legyen a közelben. Ha valaki engem kérdez, az ízlés fájdalmas ficamról tesz tanúbizonyságot a pokolban.

A saját szobám a folyosó túlsó végén van. Már akkor fellélegzek, amikor magamra csukom az ajtót, és egyedül maradok a saját aprócska világomban. A falak itt sokkal kellemesebbek, kialakításkor megvétóztam a szenvedő alakokat, de a freskókhoz ragaszkodott mindenki. Így hát a falak csatajeleneteket ábrázolnak, hősökké formázva az egyszerű katonákat. Az árnyalatok sem olyan vakítóan vörösek, mint máshol, több világos és kevesebb sötét kontraszt adja meg a kellemes hangulatot. De a legkellemesebb mégis a belső szoba, az úgy nevezett „pihenő”, ami kétszer akkora, mint a dolgozószobám. Ott található egy roppant kényelmes ágy, egyszerű, fekete ágyneműhuzattal, két szekrény, az egyik ruháknak, a másik fegyvereknek, két fotel és egy dohányzóasztal. És ne feledjük a könyveket, amelyekkel legalább ki lehet kapcsolódni egy időre. A pihenőből pedig ajtó nyílik egy kényelmes kis fürdőszobára. Szóval minden megvan a tökélyhez.

Magamra zárom az ajtót, és elterülök az ágyon. Jelenleg félbehagyott könyvemhez nem nyúlok, helyette a gondolataimba merülök.

Már háromszáz éve én vagyok a Pokol begyűjtője. Elismerem, volt már rá példa, hogy úgy éreztem, belefáradtam a melóba, de jelenleg kifejezetten élvezem. Miért kell elvenni tőlem ezt a posztot, ha nem vágyom semmi jobbra, többre? És miért pont egy ártatlant kell helyettem kijelölni?

Jól emlékszem, én cseppet sem voltam ártatlan halandóként. Még akkor öltem meg egy embert, történetesen a férjemet. Szépen el is ástam a hulláját. Nem szerettem, ha vernek, de ez a tett cseppet sem volt önvédelem. Csakhogy a falu, mivel férjem rejtélyek között tűnt el, engem boszorkánynak kiáltott ki. Épp a boszorkányégetések korát éltük. A vízpróbát valahogy túléltem, de a tűzpróbát már nem. Máglyahalál… nem épp a legkellemesebbek közül való. Ezernyi jobb módszert tudok az emberélet kioltására. Egyszóval ott égtem el, a falu szeme láttára, a pap üres szövegelése alatt. Hát ezért irtózom a tűztől, ami nem tisztít meg, csak rohadtul fáj. Miután meghaltam, jött a pokol, annak rendje s módja szerint. Száz év alatt letörlesztettem bűneim árát, majd úgy döntöttem, fene se fog visszamenni a földre új életet kezdeni. Nem vonzott a kínzói szakma, sem az ehhez hasonló finomságok, úgyhogy Hydar alá kerültem. Ő a főnöke az aktuális begyűjtőnek, a hét tagú büntetőtanácsnak – akik ma Kevint is elítélték -, és még egy pár ilyesféle szervezetnek. Épp nem volt begyűjtőjük, és kellett nekik egy, így hát vállaltam a feladatot. Egy igazságosztó – azok a démonok, akik kisebb bűnökért büntetnek, mint én, például rémálmokkal, betegségekkel, tervek csúfos keresztülhúzásával, anyagi károkkal – kitanított engem. Hogy az elődömmel mi történt, nem tudom. Sosem kérdeztem meg, és már nincs is kedvem ilyen irányban kérdezősködni.

Az oldalamra fordulok. Aludni most nem tudnék, úgyis nagyon ritkán van rá szükségem, hogy az álomban pihenjem ki magam. Kedvem lenne máris elindulni, hogy keressek valakit, aki megfelel az elvárásoknak, de Hydar tanácsára még nem teszem. Kylie-ra gondolok, akinek ma megöltem az apját. A kislány egész ügyesen viselkedett. Eljátszom a gondolattal: vajon mi lenne, ha őt választanám ki utódomnak? Az elvárásoknak tökéletesen megfelel.

Elhatározom magamban, hogy holnap ismét felkeresem a Coolney-házat, majd felemelem a könyvemet, és beletemetkezem.