1. fejezet

Az utolsó történelemóra

Az égen folyamatosan repülőgépek cikáztak. Talán azért, hogy támaszpontokat pusztítsanak el, talán azért, hogy felderítéseket végezzenek. Akárhogy is, a hangjukhoz már rég hozzászoktak a civil lakosok, és Szeged hárommilliós városa már a fejét sem kapta fel, hogy megcsodálja a gépmadarakat. Csak a robbanások okoztak még meglepetéseket, de azok szerencsére egyre ritkábban fordultak elő. A város katonai kiképzőtelepe a háború elején megszűnt, s ezek után nem volt többé értelme az épületek bombázásának.

A város lakói lassan napirendre tértek a háború ténye felett, és megpróbáltak úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Ezt az igyekezetet hátráltatta az a tudat, hogy a férfiak – apák és fiúk – lassan eltünedeztek a városból, és senki nem tudta megmondani, hogy valaha hazatérnek-e még. A híradó sem pártolta azokat, akik normális életet akartak élni. Napról napra, sőt, fontosabb hadműveletek során óráról órára következtek a híradások a szörnyű eseményekről. Egyre nehezebben jutottak élelmiszerhez, és az egyedül maradt anyák egyre nehezebben tartották el a családot.

A város vezetése azonban nem hagyta, hogy megszűnjenek a munkahelyek és az iskolák. Ha kellett, súlyos pénzeket áldoztak rá, hogy tovább működjön minden a többé-kevésbé rendes kerékvágásban.

Ennek az igyekezetnek volt köszönhető, hogy ezen a pénteki napon a város egy kieső pontján lévő, kétezer fős gimnáziumban ma is zavartalanul folytak az órák. A többé-kevésbé hangszigetelt ablakoknak köszönhetően a termekbe csak halvány sejtésként jutott be a repülőgépek állandó zúgása, s többé nem nyomta el a tanárok magyarázatát a periódusos rendszer elemeiről, vagy a másodfokú egyenlet megjegyezhetetlen, ám puskából jól működő megoldóképletétől.

A tizenkettedik D osztályban egy pisszenés sem hallatszott. A nebulók némán görnyedtek a második világháborúról szóló dolgozatuk fölé, és próbálták felidézni agyuk legmélyén elrejtett évszámokat és neveket, több-kevesebb sikerrel. Kovacs tanár úr minden egyes repülőgép-zúgásra felkapta a fejét, és a hangjukból próbálta megítélni, hogy miféle szerkezetek húznak el épp a fejük felett. Ez a zárt ablakok mögül igencsak nehéz, de annál szórakoztatóbb feladat volt, s ha véletlenül egy hangrobbanást hallott a város felett, máris megtartotta soros kiselőadását a repülés történelméről. Köztudott volt, hogy rajongott az efféle masinákért, és az osztályok, akiket tanított, mind kuncogva vették tudomásul, hogy bizony nekik is meg kell tudniuk különböztetni egy MIG-et egy Grippentől. Szigorúan hang alapján.

Leona, aki a leghátsó padban ült, az ablak mellett, elmélázott dolgozata felett. Épp Hitler dicstelen tetteit kellett volna sorolnia, ám sokkal érdekesebbnek bizonyult az a légi parádé, amely épp a szeme előtt bontakozott ki, s amelyben épp egy idegen felderítő-vadászgépet fogott közre két járőr, hogy elkísérjék a támaszpontra a foglyul ejtett pilótával egyetemben. Csakhogy nagyon úgy tűnt, hogy az ellenséges gépnek esze ágában sincs közreműködni, és távoli lövések, majd két, gyors egymásutánban bekövetkező robbanás hangja adta ezt a város lakóinak tudtára. Rövid, alig egy perces csata után az ellenséges gép lángolva a földbe csapódott, a járőrök közül pedig az egyik füstölő szárnnyal száguldott utána, miután katapultáló pilótája a sorsára hagyta.

Leona nem aggódott különösebben. A gépek jóval a város határán túl, a szántóföldeken fogtak talajt, és nagyon kicsi volt az esélye, hogy bárkiben kárt tegyenek.

Természetesen nem ő volt az egyetlen a dolgozatírók közül, aki érdekesebbnek tartotta a rég letűnt második világháború helyett a jelenkori harmadikat. Még a tanáruk sem szólt rájuk, az ő szemei is a gépeken függtek. Normális esetben a következő az lett volna, hogy kikérdezi az osztályt, hogy milyen repülőket is láttak, azonban, mielőtt megszólalt volna, rájött, hogy miért fekszenek a papírok a nebulók előtt.

– Folytassátok a dolgozatot! – szólt rá az osztályra. A Leona mellett ülő Evelyn azonnal összehajtotta az ölében tartott puskát, és újult lendülettel válaszolta meg a kérdéseket.

Leo is hozzáfogott, hogy bővebben kifejtse Hitler rémséges tetteit, és megpróbálta felsorolni a haláltáborokat – azonban mielőtt befejezhette volna, az ajtó felől két rövid koppantás, majd az osztályfőnökük megjelenése zavarta meg újra az órát.

Evelyn azonnal belelesett a puskába, ahogy a pásztázó tekintet elfordult tőlük, de ezúttal nem volt szerencséje. Kovacs egy torokköszörüléssel és egy megrovó pillantással adta tudtára, hogy lebukott. Az osztályfőnök csak megforgatta a szemeit: úgy tűnt, hogy jelen pillanatban egyáltalán nem érdekli, hogy egyik diákját puskázáson kapták. Leona számára már ez is furcsának tűnt, az pedig végképp, hogy rövid sugdolózás után Melinda Adler tanárnő az osztályhoz fordult.

– Leona Szatmari, gyere velem! A többiek folytassák a dolgozatírást.

A megszólított pislogott meglepetésében.

– De tanárnő… dolgoza…

– Ez most nem tűr halasztást. Hagyd itt a táskát és minden holmidat, és gyere velem – ismételte Melinda tanárnő, és gyors léptekkel az ajtónál termett, várva, hogy a lány is kövesse. Kovacs tanár úr egyébként is sápadt arca most hamuszürke színt öltött, és nyelt egyet, de nem állt szándékában kommentálni az eseményeket.

Leona vetett egy búcsúpillantást a dolgozatára, és felállt. Auschwitz nevét „Aushwits”-nak írta, de már nem javította ki a hibát. A többiek pillantásainak kíséretében hagyta el a termet, és még épp hallotta Kovacs tanár úr szavait.

– Evelyn, hagyd abba a dolgozatírást, a hétfői órán szóban felelsz – jelentette ki. Evelyn méltatlankodása (Nem is puskáztam, nézze meg, üres a pad!) még sokáig hallatszott a folyosón, egészen addig, míg az énekórán ülő osztály rá nem zendített a La Marseillaise-re.

Leonának eszébe jutott, hogy megkérdezi, vajon ezúttal mit követett el – kizártnak tartotta ugyanis, hogy az olyan aprócska kihágások, mint az esetenként előforduló késés, a dohányzás vagy a házi feladatainak hiánya elegendő indokot szolgáltatnának rá, hogy a dolgozatírás kellős közepén rángassák ki történelemóráról. Azonban még ahhoz is jóformán szaladnia kellett, ha utol akart érni a tanárát, s mielőtt megszólalhatott volna, a nő hátrafordult.

– Ne kérdezz, mert nem mondhatok semmit. Mindjárt elmagyaráznak mindent, csak menj be!

Leonának erre tényleg elakadt a hangja. Ismerte az iskolát, akár a tenyerét, hiszen négy éve második otthona volt, s tudta, hogy az ajtó, ami előtt megálltak, egy kicsi, és ritkán használt osztályteremre nyílik. A tanárnő kinyitotta előtte az ajtót, és előreengedte a lányt, de úgy tűnt, esze ágában sincs követni.

Leo bátortalanul belépett. Első pillantásra megnyugtatta a tudat, hogy nem csak őt várták a terembe, hiszen rajta kívül még három évfolyamtársa is jelen volt, köztük legjobb barátnője, Tina is. Az igazgatónő az ablaknál ült, háttal a kilátásnak, az a férfi viszont, aki a tanári asztal mellett állt, egészen biztos, hogy nem a pedagóguskar tagja volt. Kifogástalan egyenruha feszült rajta, rajta olyan rangjelzésekkel, amelyeket Leona soha, még háborús filmekben sem látott. A férfi izmos testalkata, bakancsba bújtatott lába, magas termete és zord ábrázata teljes mértékig ellentétben állt szelíd hangjával, amelyet még a halvány német akcentus sem keményített meg.

– Örülök, hogy mindannyian megérkeztek. A nevem Snyder törzsőrmester. Üljön le! – intette Leonát, mire a lány, némi habozás után helyet foglalt Tina mellett. Az ajtó egy halk kattanás kíséretében becsukódott mögötte. A katona hangja hivatalosabbá vált, de nem vesztette el kedves mivoltát.

– Bizonyára mindannyian sejtik, hogy miért vagyok itt. Eleget hallhattak a háborúról, és valószínűleg az sem maradt titokban Önök előtt, hogy az immár nem csak a koruknál és nemüknél fogva hadköteles férfiakat hívják be, de három hónappal ezelőtt sor került a független fiatalokra is. A hadsereg igényt tart a gimnáziumok negyedik évfolyamának szolgálataira, s egyelőre sorsolással döntjük el, hogy mely iskolákból, mely osztályok kerülnek sorra. Magukat azért kértem ide, mert a sorsolás alapján azon osztályok, amelyeknek tagjai, kiválasztásra kerültek, mindazonáltal kapnak egy esélyt, és ez csak és kizárólag a maguk döntésén áll – Snyder törzsőrmester itt nagy levegőt vett. Leona fejében csak úgy kavarogtak a gondolatok, és őszintén remélte, hogy lesz ideje feltenni a kérdéseit, bár eddig egyet sem tudott megfogalmazni. A katona végignézett rajtuk, és folytatta beszédét. – Ha maguk úgy döntenek, hogy alávetik magukat a tisztképző programok egyikének, azzal legjobb esetben három hónapot nyernek az osztályuknak. Figyelmeztetnem kell magukat, hogy a lemorzsolódási százalék mindhárom programon nagyon magas, és kevés esélye van, hogy végigcsinálják. Ha azonban nem vállalják, akkor a mai napon az osztályukkal együtt kötelesek elindulni az egyik alap-programon, melyet korosztályuknak és osztályuk nemi összetételének megfelelően választunk ki. Azért vannak itt, mert tanáraik egyöntetűen úgy döntöttek, hogy maguk a legmegfelelőbbek az osztályból a tisztképző programra, s ha sikerrel járnak, három hónappal később maguk képezhetik ki az osztályukat. Mint mondtam, a döntés magukon áll. Öt percet kapnak.

Snyder elhallgatott, és az igazgatónő mellé lépett, jelezve, hogy nincs helye kérdésnek. Leona akkorát nyelt, hogy biztos volt benne, hogy még az ablaknál is hallották, majd Tinához fordult. Barátnője arcán ugyanazok az érzelmek tükröződtek, amelyeket Leo is magáénak tudhatott ebben a percben: a rémület és az értetlenség keveréke.

Tehát behívták őket. Hallott már róla, hogy a tizennyolc éves osztályok kerültek sorra, hiszen az utóbbi hónapokban ettől visszhangzott a média. Valahol számított rá, hogy hamarosan ők következnek, mégis, ma reggel, ahogy iskolába jött, még azon tűnődött, eleget tanult-e a történelemdolgozatra, és fel sem merült benne, hogy hamarosan testközelbe kerül számára a háború. Álmaiban sem gondolta, hogy ilyen hamar… hogy nem kell többé aggódnia az érettségi vizsga miatt, hiszen esélye sem lesz leérettségizni. Helyette egy sokkal keményebb vizsga elé állítják, ahol a bukás a halállal egyenlő.

Tina megrázta a fejét, szemmel láthatóan az érzelmeivel küszködött. Leo jól tudta, mit kell otthagynia a lánynak: anyja és a húga szerető családot jelentett számára. Leona is fájó szívvel gondolt anyjára és a nagyapjára, akikkel együtt élt, miután az apját katonának vitték, már majdnem egy éve…

– Nem hiszem, hogy sok választási lehetőségünk lenne – vonta meg végül a vállát, és a hangját is igyekezett könnyedre igazítani. Ő is érezte, hogy nem sikerült tökéletesen, de még mindig jobb volt, mintha sírva fakadt volna.

Tina mély levegőt vett.

– Három hónapot adhatunk a többieknek, igaz? – kérdezte egy sóhaj kíséretében. Leona bólintott, s Snyder törzsőrmester is megerősítette a szavait egy biccentéssel.

– Menjünk. Legalább három hónapig nem látom ezt a sok okostojást – morogta halkan az egyik fiú, mire Leona felkuncogott. Az ő osztályába nem okostojások jártak, épp ellenkezőleg. A „szőkenő” és a „plázacica” kategóriák közé sorolta az osztálytársait, bár mindezzel együtt szerette is őket, hiszen egymásért kiálló, egymást fedező, és folyamatosan összeesküvő osztály volt, akik megkeserítették a tanárok életét. Azt azonban el sem tudta képzelni, hogy katonák hogyan lesznek belőlük…

– Vágjunk bele! – vonta meg végül a vállát. – Úgysincs vesztenivalónk.

Tina bólintott, de nem próbálkozott meg vele, hogy hangosan is kinyilvánítsa egyetértését. A másik fiú most, hogy mindenki más döntött, megvonta a vállát.

– Ez igaz… én is megyek.

Snyder törzsőrmester halványan elmosolyodott – látszott, hogy arcizmai elszoktak az érzelmektől, de a kedves gesztus így is hatott. Leona egy kicsit fellélegzett – egész másképp képzelte el az első találkozást egy hivatalos katonával. Valahogy nem remélte, hogy emberi megnyilvánulásokra is képesek – a média sugallatára arctalan, érzelmek nélküli lényeknek tartotta őket.

– Ez esetben kérem, kövessenek. Semmilyen holmijukra nem lesz szükség az igazolványukon kívül. Ezek maguknál vannak?

Leona kitapogatta a zsebében a tárcáját, és bólintott. A többiek is követték a példáját, és mikor Snyder megnyugodhatott a felől, hogy senki nem hagyta otthon az útlevelét, intett a társaságnak, majd elindult előre.

Még tartott az óra, mialatt átvágtak a gimnáziumon. Az igazgatónő egy hálás pillantás kíséretében elvált tőlük a tanári előtt – valószínűleg azért, hogy az osztályfőnököket tájékoztassa a fejleményekről. Egyáltalán nem szóltak egymáshoz, mindannyian igyekeztek búcsút inteni a gimnáziumnak, második otthonuknak, míg Snyder törzsőrmester feltartóztathatatlanul vezette őket a kapu felé.

Az óra végét jelző kicsöngetés épp akkor érte őket, amikor kiléptek az épületből. Leonába belehasított a tudat, hogy valószínűleg életében most hallja utoljára ezt a hangot – s kapkodva törölte le kicsorduló könnyeit. Egy katona nem sír. S bár rajta még nem volt egyenruha, s külsőre nem is változott semmi, tisztában volt vele, hogy régi életét egyszer s mindenkorra maga mögött hagyta.

Fél órával később, amikor a gimnázium négy diákja a buszon ült, több társuk kíséretében, és némaságba burkolózva szántóföldek mellett száguldottak el, az igazgatónő személyesen hívta fel az anyákat, hogy közölje velük a lesújtó hírt – akik most már férjeik mellett gyermekeik életéért is aggódhattak.