Lángoló középkor

Szorosabbra tekerem magamon a vékony takarót, hátha így jobban véd a hidegtől, de még mindig édeskevés a pince hidege ellen. Hogy lefoglaljam magam, próbálok visszaszámolni, vajon nappal vagy éjszaka lehet éppen, hisz már legalább - három, vagy négy napja? – nem láttam természetes fényt. Mindig csak a sötét, a hideg, a magány. Valahonnan hörgés hallatszik, cellaszomszédom a végét járja. Szándékosan nem gondolok rá, így nem kell gondolnom arra sem, hogy én hogyan fogom végezni.
Ha biztonságos lenne emlékeznem, most megtenném, de minduntalan az elmúlt napok történései merülnek fel emlékeim tavából. Talán jobb lenne, ha már véget ért volna ez a szörnyűség, hisz hiába kívánnám, hogy újra a családom biztonságában lehessek, édesanyám ölelő karjaiban, mostohaapám kedves mosolyának melegében…
Már az arcukat sem tudom felidézni. Kétségbeesetten kapaszkodom a szívmelengető érzésekre, a tűz mellett töltött téli éjszakákra, a kedves hangokra, húgom csivitelő szavaira… soha többé nem láthatom őket, hiába is minden remény. Most csak hamisságba vihet. Nagyon is jól tudom, hogy vége.
Hátravetem a fejem, és hallgatom a távoli hangokat. Apró állatok, valószínűleg patkányok motoznak a cella sarkában. Nem mozdulok. Talán közelebb jönnek, és apró testük melegéből egy kicsi nekem is jut. A szomszédom elhallgat, erejének végére jár. Talán már halott, talán csak elaludt… végtére is teljesen mindegy. Odakint valószínűleg eleredt az eső, a víz átszivárog a plafonon, be az ablak nélküli pincébe. Megnyugtató hangját nem hallhatom, de a befurakodó cseppek ritmusát igen. Egyik a másik után. A padló, mintha nem ivott volna már évek óta, mohón falja be a vizet. Minden egyes csepp visszhangot ver a cellában.
Ahogy hangját hallgatom, nem tehetek róla, visszatérnek az elmúlt napok képei. Megadóan lepergetem lelki szemeim előtt a történteket.

Nem is három nappal, hanem legalább három évvel ezelőttre kellene visszamennem. Akkoriban volt az első boszorkányégetés a falunkban – mindenki ott volt. Még azok az öregek is kimozdultak a házaikból, akik már nehézkes járásuk miatt jobb szerettek otthon ülni. Az anyák elhozták a csecsemőiket, a kisgyermekeiket. Én akkor voltam tizennégy éves.
Evelynt mindannyian ismertük. Csendes, visszahúzódó, okos és szorgalmas lány volt, öt évvel idősebb volt nálam. De történt vele valami, és egy nap meztelenül, tombolva vágtázott végig az utcán a férje lován – soha előtte nem láttuk még lovagolni. Akkor ráfogták, hogy boszorkány, bizonyára az ördöggel cimborált, az őrjítette meg. Nem, felénk nem divat a démonűző papok vendégül látása. Evelyn így, két hétre eme felháborító eset után máglyára jutott. A szemében pokoli tűz lángolt, ahogy pont az én szemembe nézett, és alig mozgó szájjal mintha ezt suttogta volna: „te leszel a következő”. Csak akkor kezdett el sikoltani, amikor már alig maradt hús a csontjain. A látvány beleégett a szemembe, a rémálmaimba, holott soha többé nem akartam látni semmi hasonlót.
Valóban nem volt azóta a három év óta újabb boszorkányégetés, a falu elcsendesedett, én pedig megfeledkeztem az átokról, és nyugodtan éltem tovább az életemet.
Egy héttel ezelőtt azonban megérkezett az első kérő a házunkhoz. Mivel én vagyok az egyedüli lány a családomban, azonnal tudtam, hogy engem szeretne elvinni. Akárhogy is, még fiatalnak éreztem magam, és még most is annak érzem. A férfi, Dorian legalább tíz évvel volt idősebb nálam, mégis elkápráztattak világoskék szemei, aranyszőke haja – mintha a mesebeli herceg jött volna el értem. Valami mégsem stimmelt vele, valami furcsa hidegség áradt belőle, amit még magamnak sem akartam megmagyarázni, másnak pedig említeni sem mertem. Némán ültem végig a vacsorát. Apám viszont itta a vendég minden szavát, anyám lelkesen terített neki, borokkal, finom italokkal látta el. Dorian gazdag volt – ha nem is főúri rangú, de sok pénzzel áldotta meg őt az Isten. A családom máris szép vagyont remélt ebből a házasságból, és nem is hangzott el több kérdés azt illetően, hogy nyélbe üthetik-e ezt az esküvőt. Már csak az időpontot tárgyalták.
Nekem viszont nem tetszett Dorian. Jólneveltségemnek köszönhető, hogy nem vágtam a képébe az előtte gőzölgő levest, mialatt a tekintetével jóformán megfosztott a ruháimtól.
- A kisasszony mindig ily dacos? – érdeklődött apámtól jó kedélyűen a férfi, apám pedig rosszalló pillantást vetett rám.
- Valóban sokszor önfejű, de erélyes hangra engedelmes kislánnyá válik – mondta apám, és bár a vendégéhez beszélt, rám szegezte szemeit. Kénytelen voltam mosolyt erőltetni az arcomra, és nem is gondolni rá, hogy mennyire nem kívánom ezt a házasságot.
- A legszebb kancát is be kell törni – jegyezte meg Dorian. Majdnem felpattantam, hogyan képzeli, hogy egy lóhoz hasonlít, de édesanyám kezének szorítását éreztem a vállamon. Valószínűleg előre látta, hogy ki fogok törni, ha nem lép közbe.
Végül visszaerőltettem a műmosolyt az arcomra, szemeimet üressé változtattam… és az égvilágon semmit nem fogtam fel abból, amit ezek után beszéltek.
Az eljegyzés még aznap este megtörtént. A vendégnek anyám előkészítette a legszebb szobánkat, ami történetesen az enyém volt. Én addig az öcsém szobájából lecsapott kis fülkében kellett volna, hogy aludjak, de természetesen nem voltam képes elaludni. Kavargó gondolatokkal a fejemben forgolódtam az ágyamban. Éjfél táján zörgést hallottam, de mire felkeltem volna, hogy megnézzem, mi az, a vőlegényem jelent meg előttem, és befogta a számat.
- Ne is próbálj sikítani. Nem bántalak, Izabelle, de beszélni akarok veled. Jöjj velem! – suttogta olyan halkan, hogy én is csak nehezen értettem meg a szavait. Lassan bólintottam. Ő csak azután vette el a kezét a szám elől, hogy megbizonyosodott róla, valóban csendben maradok majd. A karomat megfogva vezetett. Legalább háromszor olyan erős volt, mint én, úgyhogy semmi esélyem nem lett volna az ellenkezésre, követtem hát, arra számítva, hogy a szobámba visz, amelyből épp miatta lakoltattak ki engem. Csakhogy az ebédlőből egyenesen a kijárat felé vezetett. Szóvá akartam tenni nem tetszésemet, de felém fordult, mielőtt megszólalhattam volna.
- Ne ébreszd fel a családodat! Jobb nekik így. Nem esik bántódásod, ha jól viselkedsz – mondta továbbra is oly halkan, hogy még az éjjeli csendben is nehezen hallottam szavait.
- Mi a biztosíték rá, hogy… - kérdeztem én is igazodva a suttogásához, de nem hagyta, hogy befejezzem.
- A szavamat adom rá, Izabelle – szólt.
Az ajtó halkan nyikordult meg mögöttünk, ahogy Dorian óvatosan becsukta. Az ő léptei továbbra is lopakodóak voltak, én pedig követtem legjobb tudásom szerint, mezítláb, hisz időm sem volt cipőt kötni a lábamra. A falut övező sziklák közé vezetett, és egész úton alig szólt hozzám. Eszembe jutott, hogy félnem kellene tőle, de valahogy a belőle sugárzó erő megnyugtatott. Amint beértünk a sziklák közé, a karjába vett, én pedig teljesen ellazultam. Fel nem foghatom, hogyan lehettem oly gyenge, hogy rábízzam magam. Ellenkeznem kellett volna, visszarohannom apám házába, felvernem őket álmukból, és segítséget kérni, könyörögni, hogy vonják vissza az eljegyzést. Valahogy a józanész ezt diktálta. A Dorianból áradó erő azonban egészen mást mondott. Legyek nyugodt, bízzam rá magam, és hagyjam, hadd történjék meg, aminek történnie kell. Úgyis ő az, akihez apám hozzáad napokon belül, ő lesz életem ura, miért ne bíznék meg benne máris? Miért tagadnék meg tőle bármit is?
Túl erős volt Dorian varázsa. Mert nincs rá jobb szó, varázslat volt, amit velem művelt.
Felvitt egészen a legmagasabb sziklához, majd leereszkedett velem egy völgybe. A hold elől ekkor úszott el egy felhő, s hirtelen az én szememnek is elég fény jutott ahhoz, hogy körülnézhessek. Dorian tekintete viszont fénylett, akár a macska szeme, s ez egy pillanatra megrémisztett. Ki is mondtam a kérdést: „Mi vagy te?”, de ő csak elnézően mosolygott, míg vissza nem süllyedtem a kábult nyugalom állapotába.
Abban a pillanatban, hogy Dorian lába a völgy földjéhez ért, fáklyák gyulladtak fel körben. Csak ezután hagyta, hogy a saját lábamon álljak meg. Kerek, sziklákkal övezett kis szentélyre emlékeztetett a hely, de rögtön tudtam, hogy semmi köze mindennek Istenhez. A varázslat lehullott rólam, s én rémülten hátráltam a boszorkánykörtől.
- Innen nem jutsz ki egyedül, Izabelle – mondta Dorian teljesen nyugodtan. Nem próbált elkapni. A sziklafalak, amelyekről ő oly könnyedén ereszkedett le, karjában tartva engem, számomra megmászhatatlanul meredekek voltak.
- Mit akarsz tőlem? – fordultam hirtelen feléje. Ismét megrémisztett szemének különös fénye, de ezúttal tartottam magam, és nem hagytam, hogy megbabonázzon.
- Feleségül akarlak venni – vonta meg a vállát – Ez azonban nem olyan egyszerű, mint gondolnád.
- Mi nem egyszerű rajta? Mi a fenének hoztál fel ide? - ordítottam, de ő csak nevetett. Derűs arca most évekkel fiatalabbnak látszott, mint mikor édesapámmal beszélt. Most alig három-négy évvel tűnt idősebbnek nálam.
- Emlékszel még Evelyn esetére? – váltott hirtelen témát, s engem ez olyan váratlanul érintett, mintha pofon vágtak volna. Bólintottam, bár a mozdulat inkább ösztönös volt, mint tudatos. Evelyn tűzhaláláról még manapság is álmodtam.
- Persze, hogy emlékszem. Közöd van hozzá, igaz? Te voltál, aki… te ölted meg! Mocskos boszorkány! – sikítottam, szinte elvesztve a józan eszemet. Dorian azonban olyan nyugodt maradt, mintha meg sem hallotta volna vádjaimat. A szemeit az enyémbe fúrta. Jeges vízként zúdult rám a tekintete, lehűtve a haragomat, a dühömet, átadva a helyét a csendes nyugalomnak.
- A lényegre tapintottál: boszorkány vagyok. Boszorkánymester, hogy pontos legyek. Ha Evelyn mindent utasításaim szerint végez, most ő lenne a feleségem. Tehetséges kis boszorkány volt. Csak sajnos… - csóválta meg a fejét – Elég nagy hibát követett el. Olyan varázzsal próbálkozott, amelyet egyedül még nem lehetett képes végrehajtani, és nem a célpontját, hanem őt magát kapta el az őrület. A mágia veszélyes fegyver.
- Én nem akarok a feleséged lenni – suttogtam jeges nyugalommal. – Semmi kedvem olyasvalakihez kötni az életemet, aki már szerződést kötött az Ördöggel.
- Az édesapád már beleegyezett, az eljegyzést megkötöttük. Már nincs visszaút, Izabelle – vonta meg a vállát. – Fogadd el a sorsodat. Megmondtam, semmi bántódásod nem eshet, sőt, semmiféle szövetséget nem kell kötnöd az Ördöggel, sem más gonosszal, de még a saját isteneddel sem. Mindez badarság. Figyelj rám, mert már nem maradt sok időnk – lépett közelebb hozzám. Ismét szétáradt bennem az a kábulat, ami megakadályozta, hogy kérdéseket tegyek fel neki. Lassan bólintottam, hátamat a sziklának vetettem. Hogyan lehettem volna képes ellenkezni valakivel, aki bármely pillanatban az uralma alá hajthatja az elmémet? Egy boszorkánymesterrel, aki mindent megtehet, amit csak akar?
Amikor folytatta, a hangja simogató volt, lágy és édes, mint a méz. Arcának jobb oldalát árnyék sötétítette el, míg a balon a fáklyák fénye táncolt.
- A feleségem leszel, és olyan gazdagságot, kényelmet adok neked, amelyről álmodni sem mertél. Megadom neked a hatalmat, amire mindig is vágysz, a szabadságot, a szépséget… mindent, amit csak szeretnél. Nem hazudok neked, Izabelle.
- Miért…? – suttogtam. Nem értettem, miért tenne ilyet valaki, akit most látok először.
- Régóta figyellek, te talán észre sem vettél. Régóta járok a nyomodban. Mióta Evelyn meghalt, te vagy a választottam, ne kérdezd, hogy miért. A szerelemre nincs magyarázat. De… - emelte fel a kezét, látva, hogy közbe akarok szólni – de mindennek ára van. Méghozzá egy próba. Vagy kibírod, vagy sem, ezt meglátjuk még. Én mindenesetre úgy látom, képes leszel kibírni mindazt, ami rád vár.
- Mi az, ami rám vár? – kérdeztem rémülten. Úgy tűnik, a bűvölet csak néhány percig hatott nálam.
- Boszorkánnyá teszlek, de a hatalommal neked kell élned. Biztos vagyok benne, hogy észre fognak venni a többiek is. Ez éjszaka után eltűnök az életedből, és csak egy hét múlva, holdtöltekor látogatlak meg újra. Addig neked kell boldogulnod.
Lassan bólintottam. Nem volt értelme vitatkozni, még ha a józan eszem üvöltve küszködött is e gazember ellen, sokkal hatalmasabb volt nálam. Hinnem kellett neki – innen már nem volt visszaút.
- Boszorkánnyá teszel? Hogyan? – kérdeztem megilletődve. Dorian már nem válaszolt. Tett még egy lépést felém, és ezzel bezárta a köztünk lévő távolságot. Karjaival átölelte a derekamat, teste az enyémhez simult.
- Csak lazíts, és élvezd! Most feleslegesek a kérdések – búgta lágyan a fülembe.
Valóban azok voltak. Dorian a szentély közepére táncolt velem, majd óvatosan a földre eresztett. A józan eszem messze szállt, ahogy megérintett ott, ahol senki keze nem járt még. Simogatóan fejtette le rólam a ruháimat, és már nem kérdezett semmit. Végig bűvöletben tartott, szeme tükrében láthattam, milyen gyönyörű vagyok.
Meztelenül feküdtem az oltár kövén, egyszerre reszketve a félelemtől és kívánva a folytatást. Ha a józan eszem eddig közbeszólt volna, az első simogatások után már eszembe sem jutott leállítani semmit, amit Dorian tenni akart velem. Előbb a kezeivel, majd nyelvével simogatott végig egész testemen, míg olyan tüzet nem ébresztett bennem, amely már szinte kínzón feszítette az ágyékomat. Ő megérezte ezt, és ezt a pillanatot választotta, hogy egyé váljon velem. Szúrást és egy kis fájdalmat éreztem, amikor behatolt, úgy rémlik, fel is kiáltottam, de ez olyan hamar elmúlt, ahogy jött. Dorian lágyan megcsókolt, és valóra váltotta, amit ígért: boszorkánnyá, s egyúttal feleségévé tett azon az éjszakán.
Tudom, szégyellnem kellene érte magam, hogy egyáltalán megtörténhetett ilyesmi, hisz templomban nem szentesítették még a házasságunkat, de már nem érdekel. Most, visszagondolva is úgy emlékszem erre az éjszakára, mint életem legcsodálatosabb pillanataira. 
Miután visszatértünk a ringató fellegek közül, Dorian mellém feküdt a szentély közepén. Halkan szólalt meg, mintha nem lenne szíve engem kirángatni az őrjítő, boldog kábulatból.
- Ami itt történt, arról csak egymás között beszélhetünk, különben veszélybe kerülhetsz, mi több, veszélyben lennénk mindketten. Érezni fogod a hatalmamat, amely immár benned is megtalálható, de arra kérlek, légy türelemmel. Vigyázz magadra, és csak óvatosan használd, hogy ne járhass úgy, mint Evelyn járt. Ne feszegesd a határokat. És ne feledd, egy hét múlva, amikor a hold megtelik, eljövök érted, hogy a világ előtt is feleségemmé tegyelek.
Bólintottam. Már nem volt rajtam semmiféle varázs, hisz egyúttal ellenállóbbá is tett önnön hatalmával szemben. A józan eszem visszatért, de az elmúlt órák fényében semmi kedvem nem volt ellenkezni vele. Újdonsült hatalmammal együtt a szerelem is megtalált – ez a gondolat elringatott, s csak az álom határmezsgyéjén kaptak el utolsó, figyelmeztető szavai.
- Bármi is történik, vigyázz a néppel, akik közt élsz. Babonásak, és még nincs elég erőd, hogy legyőzd őket.

Reggel a saját ágyamban ébredtem, és nem emlékeztem rá, hogyan kerültem vissza. Mire lesiettem, apám épp visszatért a reggeli munkából, és nevetve jegyezte meg, milyen sokáig aludtam. Engem nem keltett fel a nap, mely őt ébresztette. Zavartan mosolyogtam vissza.
- A vőlegényed már rég elment, de egy hét múlva visszajön. Addig az a kérése, hogy készülj fel az esküvőre, és fogadd el őt, a tegnapi gorombasága ellenére is – hallottam anyám hangját a konyhából. Felsóhajtottam, és próbáltam nem elpirulni a „tegnap” szó hallatán.
- Ugyan, szó sem volt gorombaságról. Már tudom, hogy minden férfi ilyen. Bocsánat, apám – hajtottam fejet édesapám előtt, aki újfent csak nevetett, majd dalolva sietett ismét a dolgára. Felötlött bennem a gyanú, hogy megkóstolta az érlelődő pálinkát, csak akkor volt ilyen jókedvű, amikor iszik. Valóban minden oka megvolt a nevetésre. Hamarosan férjhez adja a lányát, akit felnevelt, ráadásul szép kis összeg üti a markát.
Édesanyám kedve is hasonló volt, bár a nap során egyszer elejtett egy megjegyzést a bánatáról, hogy elveszít engem. Ezt azonban rögtön nevetéssel palástolta. Biztosítottam róla, hogy mindig visszajövök, amikor csak tehetem, még ha saját gyermekeim születnek is.

A baj csak harmadnap történt. Épp vizet hoztam a közeli folyóból a főzéshez, a vállamon egyensúlyozva a két vödröt tartó fát, mikor egy kutya váratlanul elém ugrott, s dühödten megugatott. Olyan ügyetlenül estem hanyatt az ijedtségtől, hogy a fejemet is bevertem, a vödrök azonban, amikre utolsó gondolatommal próbáltam vigyázni, a talpukra estek, anélkül, hogy egy cseppnyi víz kihullott volna belőlük. Kevesebbért is kiáltottak már ki boszorkánynak valakit ebben az időben, de számomra ez még nem volt elég. Ahogy képes voltam felnézni, megláttam a kutyát, amely megijesztett. Az egész háta lángolt, ahogy a folyó felé rohant.
- Boszorkány! – hallottam a suttogást magam körül. Sokkal több szemtanúja volt az esetnek, mint reméltem, legalább öten látták csúfos botlásomat. Ez volt az első eset, hogy használtam a Doriantól kapott hatalmat, és most is félig öntudatlanul tettem. Ezért fognak boszorkányként elégetni? Hol van most Dorian, amikor szükségem lenne rá? Még négy nap kellett volna, mindössze négy nap, és soha többé nem kellett volna aggódnom. Tudtam, hogy vissza fog jönni, ígérete szerint.
Ami ezután történt, már túl fájdalmas emlék. A barátaim, kedves ismerőseim fogtak le, kötötték be a szememet és a számat. Valóban képtelen voltam harcolni ellenük. Kárörvendő hangokat hallottam, de semmit nem fogtam fel belőlük. Szívemmel a vőlegényemért sírtam azon a napon, s az azt következő éjszakán, miután ebbe a sötét cellába vágtak be, hogy foglalkoznak majd velem, ha ráérnek, addig jó helyen leszek itt.

Ez alatt a három nap alatt valóban nem történt semmi, azon felül, hogy már feladtam a reményt is, hogy valaki meglátogat. Az ajtó tövében van egy kancsó víz, és volt ott egy darabka kenyér is, de mostanra csak a vízből maradt néhány cseppnyi.
Ha tudnám, hogy hány napja vagyok már itt, talán reménykedhetnék, hogy Dorian ideér értem. Így csak találgatni tudom, vakon reménykedni abban, hogy néhány percen belül itt lesz, de hiába várakozom és dobog a szívem a torkomban, csak nem akar eljönni a pillanat.
Lépteket hallok kintről, a nehéz cellaajtón át is dübörögnek, messzire űzve a magányos csendet. A sarokból szétfutnak a patkányok, s mintha még a vízcsöpögés is riadtan megállna egy pillanatra. Ahogy az ajtó kinyílik, hunyorognom kell a fáklya fényétől, mely napként ragyogja be a kis cellát. Még szorosabbra vonom magam körül a takarót, bár jól tudom, hogy azok ellen nem védhet meg, akik jöttek értem.
- Csak nem felejtettünk el, kicsikém – sziszegi egy hang.
- Jobban jártál volna, ha éhen halsz, kis boszorkány – csatlakozik hozzá egy másik, nevetése végigkarcolja a bőrömet. Belereszketek a hidegbe, a szavakból áradó fenyegetésbe. A két alak belép a cellába, megragad a karomnál fogva, és miután végigvonszoltak a folyosón, egy tágasabb, de még kevésbé vendégszerető cellába dobnak be. A földről vagyok kénytelen felállni, szembenézve a sebhelyes hóhérral.
- Egy esélyed van, kicsi Izabelle – hajol fölém a bűzlő férfi. A szagától majdnem elhányom magam, de valami – talán Dorian ígérete – tartja bennem a lelket. Furcsa, hogy épp abban a férfiban reménykedek, aki elrabolta az életemet, aki mindennek okozója. Mégis, az egyetlen éjszaka emléke még mindig lelket tölt belém, s elég erőt ad, hogy válaszoljak.
- Esély? Ne nevettess! – csattan a hangom, majd egy pofon követi. Ismét a földre kényszerülök, nehéz bakancs tapos a hátamra.
- Bevallhatod, hogy bűnös vagy, és akkor mihamarabb a máglyára kerülsz. Sok mindentől megkímélnéd magad.
Nem lehet! Tudom, hogy nem lehet. Meg kell várnom, hogy eljöjjön értem, nem halhatok meg, mielőtt ideér.
- Ki fog derülni az ártatlanságom, tégy csak, amit akarsz! – suttogom a föld felé, de a hóhérnak címezve.
- Ahogy szeretnéd, picinyem – becézget szavaival. Végigsimít a fenekem vonalán. Mélységes undor tölt el, inkább bevallok mindent, minthogy ez a szemét megerőszakoljon. Inkább jöjjön a máglya, mint… - Ne kapálózz, nem is fog fájni! – nevet rám, és talpát megforgatja a hátamon, még mélyebbre nyomva a húsomba. A bordáim kis híján megrepednek a súlyától, felsikoltok.
- Tűnj el a közelemből! - visítom neki, mire megszűnik a nyomás a hátamon, ám két erős kéz felránt, és még mielőtt tiltakozhatnék, lebilincsel egy oszlophoz. A kezeim kényelmetlen szögben kerülnek a fejem fölé, mögülem korbács suhogását hallom.
- Nem szeretném, ha kapálódznál – suttogja a fülembe, és újra megérzem a bűzét. Öklendezem, és a köteleimet rángatom. Ő természetesen mindezt a félelemnek tudja be, de nevetésre ingerli a viselkedésem. – Alkut ajánlok. Addig ütök, míg nyugton nem maradsz! 
Az első ütésre kicsordul a könnyem. A fájdalom sokkal élesebb, mint valaha gondoltam. A korbács maga a rémálom, már az is jobb lenne, ha visszavinnének a cellába. Fogalmam sincs, hányszor sújt le, minden ütés egyre rosszabb, és már képtelen vagyok gondolkozni. Dorian eljön értem, Dorian eljön értem – ismétlem magamban, mintha varázsige volna. Újabb és újabb ütés. Apró szögek, tüskék szúrása minden alkalommal. Nevetés, és az őrjítő szag, a hóhéré, majd a saját hányadékom szaga… minden pillanattal egyre mélyebbre süllyedek a pokolba. Végül elvesztem az eszméletemet, az ájulás rövid percei jótékonyan feledtetik velem a fájdalmat, csak hogy az még kínzóbban térjen vissza, amikor újra felébredek. Jeges vizet locsolnak az arcomba, erre térek magamhoz. Jobb volna, ha már meghaltam volna.
- Beismered a bűnösségedet, boszorkány? – kérdezi gonoszul a hóhér.
Tagadni az utolsó percig.
- Nem vagyok boszorkány. Nem vagyok bűnös – zihálom.
Az újabb fájdalom meglepetésként ér. Nem láttam, hogy mit csinál mögöttem. Nem is akartam volna látni… Forró fém ér a hátamon lévő sebhez, majdhogynem egyenest a csontomhoz. Üvöltök, sikoltok magamon kívül, és már semmi más nem számít, mint a szabadulás, akár a halálba… teljesen mindegy, csak ki innen…
A hóhér újra felteszi a kérdést. Újra tagadok. Dorian eljön értem, Dorian eljön értem, Dorian eljön értem – ismétlem magamban, de már csak remélem, hogy igazam lesz. Ki tudja, már lehet, hogy el is múlt a beígért találkozó időpontja, már fogyásnak indult a hold… Már lehet, hogy semmi esélyem nem maradt, és hagyni fogja, hogy meghaljak.
A forró vas újra hozzám ér. Azt kívánom, bár újra elveszthetném az eszméletemet. A hangom a falakról visszhangozva csapódik a fülemnek, majdhogynem megsüketít. A hóhérom újra felnevet, és ismét felteszi a kérdést.
Ezúttal könnyek között bólintok.

- Állítsák fel a máglyát! – hallom a hóhér parancsát. Távolabb húzódik, de a szaga még az orromban marad. Szeretnék reszketve, zokogva összegömbölyödni a padlón, de könnyeim már nincsenek, a karjaim pedig még mindig az égnek meredve tartanak. Dorianra gondolok. Hát mégsem jött el értem.
- Gyönyörű teliholdas égetés lesz, kis boszorkány – suttogja a fülembe a hóhér.
Tehát ma van az éjszaka. Dorian el fog jönni értem. Biztosan tudom. Ez az utolsó esély, amelybe kapaszkodhatok, most már semmi más reményem nem maradt.
Kábult vagyok, míg kivonszolnak a térre, az emberek közé. Máris tele van a főtér. Megpillantom a szüleimet is. Anyám rázza rám az öklét, öcsém bújik hozzá, és rám sem néz. Csak édesapám szemében látok szomorúságot, talán könnyeket. Fáj a pillantása. Elfordítom az arcomat.
Evelynnek igaza volt. Én vagyok a következő.
Míg a máglya tetején álló oszlophoz kötöznek, van alkalmam újra körülnézni. Valóban teliholdas éjszaka van, de a holdnál sokkal több fényt adnak a fáklyák. A fájdalom most már nem érdekel. Jobb, mint volt, bár a hátam egy merő fájdalom, de nem akarok erre gondolni az utolsó percekben. A legutolsó boldog pillanatokra akarok gondolni. Dorian ölelő karjaira. A férfire, akire egész életemben vártam, és aki végül… végül a vesztemet okozta. De még most is hinni akarok benne, hogy itt lesz és… és talán megment.
A falu papja latinul imádkozik a lelkemért. Jól teszi, én úgysem érek rá ilyesmire. Kiszúrom Doriant. A főtér szobrának támaszkodva áll. Belekapaszkodok a tekintetemmel. Hát eljött, mégis meg fog menteni!
Látom a szemeit, és azt is látom, hogy megmozdul a szája… a hangját pedig úgy hallom, mintha a fülembe suttogná.
- Sajnálom, Izabelle, de megbuktál. Ugyanúgy jársz, mint Evelyn… pedig reméltem, hogy te képes leszel elviselni ezt a súlyt, bírni fogsz ezzel a hatalommal. És tudod, tényleg szeret… szerettelek.
Ennyi, nem mond többet. Először képtelen vagyok felfogni a szavait. Nem, az lehetetlen, ez nem Dorian, ezt nem mondhatja. Ezt ő nem mondhatja. Hogy én mennyire naiv voltam! Hogy mennyire bolond kislányként viselkedtem! Hogy miért reménykedtem benne, hogy segíteni fog, hogy az utolsó pillanatban eljön értem?! Nem, nem ment meg, ez most már nyilvánvaló.
De a hatalmát sem veszi vissza. Még mindig bennem van az az erő, amelyet adott. Mikor felcsapnak az első lángok, már minden mindegy. Már nem érdekel, ha megőrülök, úgyis meghalok perceken belül. Felköhögök a füsttől, de sokkal erősebben koncentrálok. Hogy mire? A menekülésre. Hogy szabadon távozhassak. Hogy megölhessem őt, aki átvert, aki…
Az első villám a szökőkútba csap. Dorian elugrik onnan, a kövek rengeteg nézelődőt megsebesítenek. A férfi felém pillant, büszkeséget látok a szemében, de most nem érdekel. Minden gyűlöletemet ellene irányítom. Villám csap le rá, de nem öli meg, korántsem… vakító gömbbé gyűlik körülötte. A hangját újra hallom a fülemben.
- Tényleg megölnél? – kérdezi hitetlenkedve.
- Tényleg hagynál meghalni? – kérdezek vissza, de én ordítom a szavakat.
- Ezek után? Úgy nézem, nekem kellene megöljelek, mert senki más nem képes megtenni ezt a szívességet – neveti el magát. Az energiagömb semmivé foszlik körülötte. Lepillantok, valami azt sugallja, hogy nem egészen stimmel így a dolog… a máglya. Biztosan tudom, hogy már meggyújtották, most mégis kialudt a tűz, csak a megfeketedett fák árulkodnak a nyomáról. Fogalmam sincs, hogy mikor ürült ki a tér, de jelenleg egy lélek sincs itt.
Mindent beleadva tépem le a bilincset az oszlopról, és semmivel sem törődve ugrom le az állványról. Én még nem tudok repülni, vagy csak nem tudom, hogy kellene hozzá fognom, úgyhogy nem sikerül kecsesre a landolás. Amint hátratántorodok, rengeteg sebem mellé újabbakat szerzek, ahogy a máglyából kiálló fák felsértik a karomat és a hátamat. Ez nem tántorít el célomtól. Dorian elé vágtatok, és összebilincselt kezeimmel teljes erőből pofon vágom.
- Becsaptál, majdnem megöltél, és elvettél tőlem mindent, amiért éltem! Neked kellene elégned a pokol tüzén! – vágom a fejéhez. Láthatóan meglepi őt a pofon, de nem tántorodik meg tőle és nem is viszonozza. Felsóhajt.
- Mégis azt kell mondanom, hogy átmentél a vizsgán. Bár ennél azért nőiesebbnek hittelek.
- Képzeld, négy nap szenvedés után minden nőies kecsességemet sikerült kiirtatnod belőlem! A jólneveltséget is! – üvöltöm az arcába. Mondanék még valamit, de feltörő zokogás apasztja el a szavaim árját. Néhány lépést megteszek, majd összekuporodok a földön, és átadom magam a könnyeknek.
- Sajnálom. Nem ez volt a szándékom. Nem tudtalak volna megmenteni a lebukás veszélye nélkül, de most már teljesen mindegy – sóhajtja. – Messzire kell költöznünk innen, de talán megéri – suttogja, miközben fölém hajol. Maró fájdalmat érzek, de képtelen vagyok már reagálni rá, majd furcsamód elmúlik a hátam sajgása. A látóterembe beúszik Dorian keze.
- Gyere velem, Izabelle. Itt már nem maradhatsz.
- Soha többé nem játszhatsz így velem – nézek a szemébe, de megfogom a kezét. A pillantása végre arra a bizonyos éjszakára emlékeztet. Mennyi szenvedély képes feledtetni az elmúlt napok kínszenvedéseit?
- Soha többé nem foglak bántani, Izabelle. És nem is fogom engedni, hogy mások bántsanak. Olyan világba viszlek, ahol a hozzánk hasonlók békében élhetnek, és senkitől nem kell félniük.
Képtelen vagyok megbízni benne ebben a pillanatban. A karjába vesz, én pedig átölelem a nyakát.
- Ideje lenne bizonyítanod is a szavaidat, nem csak ígérni – morgom, de most, hogy nincs fájdalom, és lassan a könnyeimet is lemossa az éledező eső, a haragom is kezd elpárologni.
- Van más esélyed, mint bízni bennem?
Nem válaszolok. Biztos vagyok benne, hogy pontosan tudja a választ a saját kérdésére, csak rosszabb lenne, ha bevallanám.
Könnyed mozdulattal rugaszkodik el a földtől, hogy átvigyen bennünket egy új világba.