A képzelet hullámai
Ezer és ezer szót vetettem papírra
Ezernyi képet festettem le,
Nem ecsettel,
Nem rajzoltam meg kontúrjait
Ceruzával.
Szavakkal festek, búsat és vidámat,
Megalkotom az éjt és a napvilágot,
Az embereket, akik nem léteznek,
S nem is léteztek soha,
A tájat, melyet sosem láttam,
De álmaim oly valóssá teszik,
Hogy azt hiszem, bármikor visszatalálnék oda.
És mi történik, ha most felállok,
S a sötét házba, mely otthonom,
Ennyit kiáltok:
Nem, nem tehetsz már semmit!
Eddig szóltam hozzád, kérleltelek:
Gyere; s te nem jöttél.
Csalódottan dőltem hátra,
S álomtalan álomba merültem.
Nem, mégsem merem ezt kiáltani.
Most egyedül ülök, éjjeli magányomban,
S te meglátogatsz.
Fülembe súgod a szép dallamot oly halkan,
Hogy azt hiszem, a gondolat belőlem fogant.
Arcot kapnak az árnyak,
Színeket a vaksötét,
Alakot a Semmi,
S köröttem elvész a Minden.
Furcsa játék vagy te, Múzsa.
Nevedet régi korok adták,
S arcodat sosem látták.
De ki tudja, egyszer nekem tán megmutatod,
Hisz annyi képet kaptam, s remélem, még kapok,
Arról, hogy valamely arc te vagy, tán nem is tudok.
Azt hiszem, tán jó a képzeletben elmerülni.
Élni egy más életet, melyet sosem élhettem,
Olyat, melyet talán nem is akarok,
De oly jó, míg más bőrében vagyok!
Lehetek szép, kedves, gonosz,
Lehetek árnyéka a jónak, s az, ki új nappalt hoz.
Lehetek isten és ördög. Ha akarok.
|