Egy cseppnyi anyai szeretet

Az óvoda ajtajában várom, hogy kiadják a csemetét. Dettinek ez az első hete az oviban, még "beszoktatjuk", ahogy az anyja mondta, én pedig nem tudtam hamarabb elszabadulni a házimunkától, és a fülembe üvöltő utasítások (Nem ezeket a tányérokat használjuk a terítéshez! Tíz perc, és itt vannak a vendégek! Ne szerencsétlenkedj már itt, csináldd, amit mondok!) még mindig kísértenek. Kaptam negyed órát, hogy leszaladjak Dettiért. Már korábban el kellett volna jönnöm érte, hiszen az ebédidő véget ért az oviban, és most már a csendes pihenőt töltik az apróságok.
Az óvónő kijön, mosolytalan arccal néz rám, lapáttenyerében egy apró mancsot tart: Dettiét. Gyors köszönetet mondok, de meg se hallja, siet vissza halaszthatatlan elintéznivalóihoz (innen is érzem a száradó körömlakk szagát.) Detti álmosan pislog rám.
- Haza kell menni? - kérdezi halkan, és pityergésre rándul a szája.
- Igen, kicsim - mondom suttogva, hiszen egy üvegezett ajtó mögött tucatnyi csemete alussza délutáni álmát.
- Nem akarok hazamenni - mondja, és már látom, hogy az első könnycseppek kigurulnak a szeméből.
- Tudom - nyugtatom. - De muszáj.
Mi tagadás, az ő helyében én sem szívesen mennék haza. Gondos öltöztetéshez látok: játszós pólóját csillogó blúzra, melegítőnadrágját mintás harisnyára és térdig érő szoknyára cserélem. Pici lábaira könnyű kis balerina-cipő kerül, hajába csinos kalapot tűzök. Mire végzünk, az egész kislány rózsaszínben virít. A rajta lévő ruha összértéke meghaladja a teljes ruhatáramét. Kézen fogom, és kitipegünk a családi autóhoz.
Mindössze két utcányi távolságot kell megtennem, de a Ház Asszonya ragaszkodik hozzá, hogy a gyereket autóval hordjam az óvodába. Hiszen Dettinek mindenből a legjobb jár, és elképzelhetetlen, hogy a gyerek gyalog menjen a magánóvodába.
Amint hazaérünk, kénytelenek vagyunk a hátsó ajtón besurranni, mert a vendégek már megérkeztek. Nekem pedig máris át kellene öltöznöm, miután letettem a gyereket a szobájában, hogy segédkezzek a konyhában Ivettnek, míg Tamás tálalja az ebédet. Az lenne a dolgom, hogy a gyerekre vigyázzak, de természetesen folyamatosan elvégeztetnek velem minden mást is. 
- Ne menj el! - szól utánam, amikor kifelé indulnék a takaros kis lányszobából. A falak, a hercegnők, a bútorok és kárpitok, a ruhák rózsaszínek. Még a mesekönyvek is. Dettinek is egyedül gyermekien szőke haja, és hatalmas kék szemei ütnek el a berendezéstől. 
- Muszáj - rázom meg a fejem. Ebből tudja, hogy én sem akarok elmenni. 
- Kérlek, játssz velem! - néz rám azokkal a ragyogó szemekkel. Pedig már az ajtóban állok. 
Felsóhajtok. Dettinek nagyon sok játéka van. Barbie-hercegnők, jelmezek, koronák, egy hatalmas, mindennel felszerelt babaház. 
- Dolgom van, kicsim - mondom szomorúan. 
- Csak egy percet! - kérlel. Egy percet: vagyis nem sokáig. Csak éppen, amíg a hercegnők elmesélik egymásnak, hogy mi történt velük ma, az óvodában. Detti így mondja el, ha bántás érte, ha az óvónő leszidta valamiért, és így mondta el korábban, ha az apja rákiabált, ha az anyja levegőnek nézte. Mindig komoly gondok vannak a háttérben, olyan nehézségek, amelyek ellen egy három és fél éves még csak küzdeni sem tud.
Nehéz szívvel bólintok, és leülök vele szemben, hogy eljátsszuk, mi történt aznap, hogy megtudjam, ki bántotta, és miért szomorú.
Mint kiderül, az óvodában tökéletes az élete. A többi gyerek szereti, van legjobb barátnője, mindenkivel tud játszani, és az óvónő ma egyáltalán nem volt szigorú vele.
- De aztán, tudod... - veszi gyermeteg suttogásra a hangját, jóformán csak tátog, úgyhogy közelebb kell hajolnom hozzá -, jött értem Evelin. És hazahozott. És én vissza akarok menni, de muszáj itthon lennem.
Nyelek egyet. Megpróbáltam már megmondani a Ház Asszonyának, hogy Detti nem érzi így jól magát, de rögvest belém fojtotta a szót. Van anyukája, de mintha nem is lenne, rá sem néz, mióta megszülte. Van apukája, de ha a szeme elé kerül, akkor csak durva szavakat kap tőle. Megvan mindene. De szeretetet csak tőlem remélhet, és nekem sem engedik soha, hogy túl sok időt töltsek vele. Most is nehéz sóhajjal hagyom ott, miután ráveszem a délutáni alvásra, és kénytelen-kelletlen szembenézek Ivett pattogó, parancsolgató stílusával. A szakácsnőnek csak a főztje emészthető, a szavai nem. 
Délután le kell vinnem Dettit az udvarra, majd, miután kiszaladgáltuk magunkat, megnézünk egy hercegnős filmet. Este hétkor teszem le aludni, és ezzel le is jár a műszakom: hazamehetek. Az édesanyám öleléssel fogad. 
- Nehéz napod volt? - kérdezi. Mindig ez az első kérdése, és mindig bólintok válaszul. Majd rám mosolyog, végigsimít a hajamon, kilopja belőle a hajcsatot, és mesélni kezd. A gyerekkoromról. Felidézi a vidám, együtt töltött napokat, amikor semmink sem volt, és még homokozó játékot is csak kölcsönbe kaptunk, de mindig ott voltunk egymásnak.
Kellenek ezek a pillanatok. A szép emlékeket, az együtt töltött, nevető perceket arra használom, hogy holnap reggel hattól este hétig ismét tudjak belőle adni Dettinek egy cseppnyi anyai szeretetet.