Ahogy az energiamező szele elérte Reinát, egyből be tudta mérni, hogy hol bujkál a vadászok két vezetője. Benne nem tett kárt az erő, csak Toriko kiáltott fel fájdalmában, de egy pillanat múlva már újra szárnyra kapott, még a földre sem zuhant le. Reina a nő mellé repült. - Jól vagy? – kérdezte kiáltva, mivel a fegyverropogás még mindig nem halt el nem is olyan messze tőlük. A nő bólintott. - Remekül – bólintott a nő. – De ha ezt még egyszer megpróbálják, kinyírom őket. - Pontosan mit? - Nincs idő elmagyarázni – legyintett Toriko. – Előbb kapjuk el őket! Reina sietve bólintott, majd, amint Toriko bukórepülésbe fordult, követte őt. Narelle út közben csatlakozott hozzájuk. - Maradj távolabb! – kiáltott rá Reina. A lány úgy tett, mintha nem is hallotta volna, s a mesterének nem maradt ideje megismételni, mert a következő pillanatban újabb energiahullám érte el őket. Reina tüdejében bennakadt a levegő, olyan érzés volt, mintha gyomorszájon rúgták volna, miközben a bőrét, szárnyait ezernyi izzó tű szurkálta. Zuhant, és nem tudta mozdítani a szárnyait, nem tudott ismét felemelkedni. Az energiahullám már elhalt, de ő még mindig béna volt. A szeme sarkából látta, hogy mellette Narelle is ugyanolyan sebességgel zuhan a föld felé, de aztán hirtelen felemelkedett, valaki elkapta, mielőtt a földbe csapódott volna. Reinának már nem volt megmentője, s az esést sem tudta tompítani. Kisebb krátert vájt a méteres hóba, majd a jég, a dermesztő hideg körülölelte. - Reina! Reina! – hallotta maga mellől Daniel hangját, majd két erős kar kirántotta a hóból. Lassan, pislogva nyitotta ki a szemeit. A szárnyai törötten lógtak a vállairól, a fájdalom szinte elviselhetetlen volt. - Szedd össze magad! – szólt a férfi, mire Reina visszaengedte gondolati síkra a szárnyait. Mire ismét valódivá tette őket, azok már visszanyerték eredeti erejüket. - Hol van Narelle? – kérdezte aggódva, bár ő maga sem volt elég erős hozzá, hogy megálljon a saját lábain. - Toriko elkapta, mielőtt lezuhant volna – intett a férfi, s Reina követte a pillantását. Narelle még zihált, de szemmel láthatóan nem volt semmi baja. Bizonytalan léptekkel közeledett hozzájuk. Reina elmosolyodott. - És Toriko? - A két jómadarat keresi – vonta meg a vállát Daniel. – Ha nem haragszol, csatlakozom hozzá. Majd üzenek, ha biztonságos lesz közelebb jönnötök. Reina ellenkezett volna, de Daniel máris szárnyat bontott, és felszállt mellőlük.   Calpurnia majdnem elérte az első lánctalpas kocsit, a tankok és a személyautók speciális keverékét, de két méterrel a kocsi ajtaja előtt hátulról meglökte valami, és hasra esett. Lothar felkiáltott, de ez a kiáltás inkább fájdalmas volt, mint aggódó. A férfi jó pár méterrel lemaradt mögötte. Cal megpróbált felkelni, de két erős kéz megragadta, és a földön tartotta. Szárnyak suhogása ütötte meg a fülét, majd a zaj elhalt, és a vámpír, aki a földön tartotta, halkan a fülébe suttogott. - Jobban teszed, ha nyugton maradsz – hallotta a lány a női hangot, és a jeges rémület felkúszott egész a torkáig, a szemét kitörni készülő könnyek marták. Nem messze tőle hallotta egy csont semmivel össze nem téveszthető roppanását, majd Lothar fájdalmas üvöltését. A férfit már talpra is rángatták, s egy pillanattal később már Calpurnia is kénytelen volt megállni a saját lábain. A hó besüllyedt alatta. - Ha megpróbálkozol valamivel, annak a kis barátnőd látja kárát! – mondta a másik vámpír, szinte közönyös hangon. Cal látta, amint a férfi leszorítja Lothar karjait, az egyiket fájdalmas szögben kifordítva. Képtelen volt megszólalni, a rettegés elszorította a torkát. Lothar még vonaglott a vámpír szorításában, de nem próbált meg kitörni. Calpurnia nem mozdult, csak állt, maga is hátracsavart kezekkel. - Ez az… jó kislány – hallotta a nőt ismét a háta mögül, majd meglátta a hozzá tartozó arcot is: hideg, szinte démonian fagyos szemeket, keskeny, gúnyos mosolyra húzott szájat. Az arc gyönyörű volt, ugyanakkor dermesztően ősi. Cal még soha nem találkozott ilyen idős vámpírral, a pillantását képtelen volt levenni róla. Lothar ismét megpróbált kiszabadulni, s a lány érezte a saját bőrén is az energiahullámot, amit a férfi kilövellt magából. A két vámpír egyszerre szisszent fel, de egyikük sem engedte el a foglyokat. - Törd el a lábát! – kiáltotta a férfi, s Cal ezúttal saját térdeinek roppanását hallotta, s érezte, hogy a lábai nem bírják el többé, de a nő még mindig nem eresztette el. Lothar felhagyott a szabadulási kísérletekkel. - Ha tovább szórakozol, végignézheted a kis barátnőd lassú, fájdalmas halálát – sziszegte a férfi a foglya fülébe, mindenki számára jól hallhatóan. Calpurnia lábai őrjítő kínnal sajogtak fel. Nem mert lenézni, félt, hogy a sebek legalább olyan csúnyák, mint amilyennek érzi őket. A könnyek feltörtek a szeméből, s ha a nő nem tartotta volna meg, a földre zuhan. Kétségbeesetten próbálta begyógyítani a sebeit, de képtelen volt rá. - Állítsd le az embereidet! – vetette oda a nő Lotharnak. – Ha nem teszed meg, Calpurnia még többet fog szenvedni. Lothar halkan szitkozódott a fogai között, és elszántan nézett a vámpír szemébe. A nő belerúgott Cal egyik térdébe, tovább roncsolva a sebet. A lány felsírt a fájdalomtól, s Lothar szemébe rettenet költözött. A következő pillanatban elhalt a fegyverropogás és nem villantak fel újabb tűzgömbök. A csatamezőn hirtelen csend lett, csak a sebesültek nyögései törték meg. A nő elégedetten bólintott, és engedte Calpurniát a földre zuhanni. A lány térdei körül feketére festette a szikrázó havat a vér.   Reina sikoltást hallott, és megszaporázta lépteit. A sikoly kétségkívül embertől származott, nem pedig vámpírtól, de azt sem akarta, hogy Calpurniának komolyabb baja essen, a lányra élve volt szüksége: élve és épségben. A fegyverropogás, tűzvillanások megszűnése viszont csak azt jelenthette, hogy Lothar leállította a háborút. - Szerinted vége? – kérdezte Narelle, miközben igyekezett lépést tartani mesterével. Reina nem válaszolt, de bólintott. Látta, hogy Shahinda a foglyok mellett száll le, de ő maga már nem mert felemelkedni a levegőbe: félt, hogy a rengeteg ólmot, ami a testébe került, nem bírnák el a szárnyai. Üzent Maddocknak, hogy jöjjön ő is, hisz kell az engedélye, és a válasz hallatán halványan elmosolyodott. - Mit szólnál két testvérhez? – érdeklődött szinte csevegő hangon Narelle-től. - Azt, hogy megőrültél – válaszolt azonnal a lány, de a szája sarkába huncut mosoly költözött. Reina megcsóválta a fejét. Már csak néhány méter választotta el őket Calpurniáéktól, és végre szemügyre vehette a foglyokat. Lothar, ahogy felismerte, izzó szemekkel meredt rá Daniel szorításából, de nem mert megpróbálkozni semmiféle támadással. A férfi látszólag csak néhány kisebb sérüléstől szenvedett, de a lánynak eszébe sem jutott sajnálni őt. Calpurnia már sokkal rosszabb helyzetben volt: a földön feküdt, törött térdei körül vértócsa gyülekezett, s a lány arca iszonyatos fájdalomról árulkodott. Reina felsóhajtott. - A foglyok előálltak… - jegyezte meg Daniel, s az arcán nem épp kedves mosoly terült el. Reina bólintott, és leguggolt Calpurnia mellé. Narelle a férfit vette közelebbről szemügyre. - Engem kellett volna elkapnod… de már késő bánat… - mosolygott rá olyan ártatlannak tűnő arccal, amilyet az angyalok is megirigyelhettek volna. Reina, ahogy hátrafordult, elkapta Lothar vicsorgását, de nem fűzött megjegyzést a dologhoz. Helyette Torikohoz fordult. - Le tudjátok blokkolni a képességeiket? – kérdezte halkan. Toriko összevonta a szemöldökét, de kisvártatva bólintott. - Reina, biztos vagy benne, hogy jó ötlet…? Hogy fogod tudni kezelni ezt a két átkozottat? - Idővel megtanulom – legyintett a lány. Toriko leguggolt, és a két kezével közrefogta Calpurnia arcát. A lány szinte észre sem vette, hogy mi történik vele. Toriko kezei közül szikrák pattantak, majd néhány pillanattal később a nő elvette a kezeit Cal halántékától. - Tessék… most már egyszerű halandó. - Ez a jómadár is – jelentette a háttérből Daniel. Reina elégedetten bólintott, majd Cal térdei fölé tette a kezeit, és begyógyította a sebeket. Calpurnia felnyögött, majd a fájdalom multával magához tért, de ahogy meglátta Reinát, a tekintetébe rettegés költözött. Reina arcára mosoly ült ki, de csak egy pillantásra méltatta a lányt, és nem igyekezett megnyugtatni. - Ha megöltök, azzal őrült nagy hibát követtek el! – sziszegte Lothar, de a szavainak hatása elmaradt, egyetlen vámpír sem dermedt meg. Reina lassan feláll, és szembefordult a férfival. Maddock szárnyainak suhogását hallotta, és inkább érezte, mint látta, hogy a király is földet ért. - Miféle hibát követnénk el? Megszűnne a White Cross, és senki nem lenne, aki a vámpírokra vadásszon? Talán nem kellene többé bujkálnunk, attól rettegve, hogy mikor találnak ránk? - Nem… nem egészen – nyögött fel fájdalmasan Lothar, mert Daniel ismét csavart egyet a törött karján. – Ha megöltök, egy parancs lép életbe… Reinának nem volt kedve végighallgatni, hogy a férfi hogyan menti magát. - Maddock, mi a véleményed? – fordult a király felé. A férfi megforgatta a szemeit, de végül bólintott. - Mehet, Reina. Remélem, tudod, mit csinálsz… Efelől a lánynak is támadtak kétségei, de ezt nem tette szóvá. Néhány lépéssel Lothar előtt termett. - Engedd el – kérte Danieltől. A férfi szó nélkül teljesítette a kérést, és hátrébb lépett. Lotharnak nem volt esélye megmozdulni, Reina keze egyből a férfi tarkójára kulcsolódott, és magához rántotta a férfit. Olyan élvezettel harapott bele, ahogy még soha egyetlen halandó nyakába sem, a vért pedig lassan, szinte cseppenként itta, odázva a pillanatot, amikor Lothar elgyöngül. Sikoltást hallott a háta mögül, és valószínűnek tartotta, hogy Calpurniát ismét le kellett fogni ahhoz, hogy ne essen neki foggal-körömmel, majd éles, hideg fájdalom mart a gyomrába. Daniel felszisszent, de nem avatkozott közbe, s Reinának, az eddigiek után már meg sem kottyant a fájdalom. Csak akkor ejtette a földre Lothart, amikor a férfinak megállt a szíve, s ahogy az áldozata lecsúszott, Reina gyomrából is kihullott a tőr. A lány zavartalanul regenerált. Sikoltozás és beszédfoszlányok ütötték meg a fülét, de nem figyelt a hangokra. Letérdelt a hóba a férfi teste mellett, s egy tőrt húzott elő – olyat, amelyen semmi méreg nem volt, s amelyet épp erre az alkalomra tartogatott. A villanás, ahogy Lothar lelke távozni akart, nagyobb volt az átlagosnál, s Reina csak erre a pillanatra várt: a tőrrel keresztüldöfte Lothar szívét… Néhány percbe telt csak, mire a férfi ismét kinyitotta a szemét. Reina felállt, nem akarta végignézni az átváltozást, inkább Calpurniához lépett, de a tőrét az övébe csúsztatta. Cal a férfira szegezte a tekintetét, s még mindig Torikonak kellett visszafognia, hogy ne rohanjon oda hozzá. A szeméből megállíthatatlan patakként áradtak a könnyek. Reina némán nézte a lány arcát néhány percig. - Rendbe fog jönni, ha ez megnyugtat – szólalt meg végül halkan. Calpurnia összerándult, és felemelte a pillantását. - Miért…? – kérdezte suttogva, a tekintetében az értetlenség a hálával keveredett, de a hangja mindkettőhöz rekedt volt. - Mert túl értékes ahhoz, hogy halott legyen – vonta meg a vállát a lány. Calpurnia lehajtotta a fejét. Lothar első, fájdalmas üvöltései rázták meg a levegőt, de rajta kívül senki nem szólalt meg. Toriko elengedte a foglya karját, és hátrébb lépett, hogy Maddock ölelésébe bújjon. Narelle és Daniel az átalakulást figyelték, tisztes távolságból. - És… engem… - suttogta Calpurnia, továbbra is távolba révedő szemekkel. - Később, Cal… egyelőre más céljaim vannak veled – mosolyodott el Reina, és letörölte a lány könnyeit. Calpurnia összerezzent, de végül nem húzódott el. – Miről beszélt Lothar? Mivel akart fenyegetni minket? – kérdezte komorabbal. A lány felemelte a fejét, és Reina szemébe nézve válaszolt. - Tudod jól, hogy nem beszélhetek, az a halálomat jelentené. - Már nem. Toriko minden képességtől, minden mágiától megfosztott – rázta meg a fejét Reina. Cal összevonta a szemöldökét, és megérintette a tarkóját. Nem mert megszólalni, de a gondolatai tisztán hallhatóak voltak Reina számára, olyanok, mintha a lány üzenni próbált volna. Videók készültek… a vallatásokról, néhány csatáról, arról, hogy a vámpírok hogy szállnak fel a levegőbe… rengeteg felvételünk van. Egy férfi pedig csak arra a pillanatra vár, hogy megérezze Lothar halálát, és mindezt, amit összegyűjtöttünk, híradók sorozatában adja át a médiának. Belépett a rendszerekbe, és felülírta a műsorokat… a halandók ebben a pillanatban már tudnak rólatok, ki hiszi, ki nem, de néhány napon belül hivatalossá fog válni számításaink szerint. Reina felsóhajtott. - Ezt közöld Maddockkal is – biccentett a lány felé.   Egy héttel később már az észak-iraki hegyekben, az előre előkészített barlangban voltak. Reina Amalie lassan éledő teste mellett ült Quentinnel együtt, de egyikük sem mert megszólalni. Amalie túl sokáig volt halott, és bár Joselyn hozta vissza az életbe, azzal a tőrrel, amit megtaláltak, a lány még nem nyitotta ki a szemét. Ereje a napszakok váltakozásával csökkent és emelkedett: éjjel gyenge volt, bár a vámpírok sem voltak erejük teljében, nappal viszont ragyogott az élettől, azt leszámítva, hogy továbbra is mély álomban maradt. Lothar előzőleg elvezette őket a White Crosshoz, biztonságos úton, és a vadászokat megadásra szólította fel. Azok, mivel a férfi továbbra is a vezérük volt, kénytelenek voltak hallgatni rá. A vámpírok nem rendeztek irtást, a volt vadászok csapatának nagy részéből vámpír lett, s akinek nem akadt még mestere, azokról Maddock gondoskodott. A keresztet, amely az eskühöz kötötte a vadászokat, szilánkokra robbantották. Lothar most egy szobában raboskodott. Így, hogy a képességei blokkolva voltak, még a szárnyai sem nőttek ki, de Reina nem is bánta, hogy még nem kell elkezdenie az újdonsült tanítványával való foglalkozást. Calpurnia sokkal nyugodtabban tűrte a szerepét, de amikor csak lehetett, az idejét a férfi mellett töltötte, s Reina megígérte neki, hogy amint Lothar megbékél az új életével, belőle is vámpírt csinál – de nem akarta, hogy a férfi szörnyetegnek lássa a szeretőjét. Joselyn és Xoana, minden veszélynek hátat fordítva visszatértek a régi házukba. Therese az embereivel együtt Kanadába indultak, haza. A csapatából csak Daniel maradt, és ahogy Reina kivette a férfi szavaiból, igencsak hosszú itt tartózkodást tervezett. Reinát kopogtatás riasztotta fel a gondolataiból, és kisvártatva Maddock lépett a szobába. A lány a férfire mosolygott. - Beszélhetnék veled, kislány? – kérdezte a férfi szokatlanul kedves hangon. Reina bólintott és felállt. Intett Quentinnek, hogy hamarosan visszajön, és a királyt követve kiment a szobából, majd átvágott a folyosókon. Maddock a kijárattól néhány méterre, egy sziklaszirten állt meg végül, és a keleti horizontra függesztette a szemét. Az első derengés már megjelent a hegyek mögött. - Szerinted mikor fog felébredni? – törte meg végül Reina a csendet. Maddock felsóhajtott, és csak kis idő múlva válaszolt. - Adjatok neki még néhány napot. Amalie teste gyengébb, mint a tiétek… ő még nem esett át ezen az öregítésen, bár biztosra veszem, hogy át fog, amilyen önfejű – vonta meg a vállát a király. - De nem csak erről szerettem volna beszélni veled – fordult végre a lány felé. Reina állta a pillantását, és várakozón nézett a férfi szemébe. - A saját szememmel láttam a villátok romjait. Ugye emlékszel, hogy a White Cross ott kapott el benneteket majdnem… Sajnos a villa már lakhatatlan. Reina felsóhajtott, majd könnyednek szánt hangon szólalt meg. - Többet is veszthettünk volna a háborúban… - Amint lehet, kapni fogtok egy másik épületet, azt kialakíthatjátok a saját ízlésetek szerint – ígérte Maddock. – Biztosan meg fogsz tudni birkózni az új tanítványaiddal? - Narelle-t is felneveltem – vonta meg a vállát a lány, és elmosolyodott. – Lotharral sem lesz akkora gond. Egy idő után meg fog szelídülni, vagy nagyon kegyetlen leszek hozzá… - Ezt meg tudom érteni – biccentett Maddock. - És most szerinted mi következik? – kérdezte Reina. – Mit mondanak mostanában rólunk a halandók? - Van aki hiszi, van, aki nem, de mivel a legfőbb veszély elmúltával sokkal óvatlanabbak lettünk, és a halandók közül egyre többen látnak meg minket. Ha engem kérdezel, hamarosan ismét háborús lesz a helyzet… már megvannak az előjelei. De addig is élvezzük ki ezt a kis békét! - Már aki teheti – fintorodott el Reina, majd az ő szája is mosolyra húzódott. – És ha ismét háború lesz, ki lesz a főembered, Maddock? A király elnevette magát. - Természetesen meg fogom hallgatni a tanácsaidat, egész jól használhatóak, ami az eddigieket illeti. De ha ismét halandókkal kell szembeszállnunk, félő, hogy már nem lesz olyan „egyszerű”, mint eddig. - Mintha eddig egyszerű lett volna – kuncogott Reina, majd megcsóválta a fejét. – De most már egyre többen vagyunk, és egyre erősödik a vámpírok oldala. Talán nem lesz olyan reménytelen és kétségbeesett a harc, mint eddig… - Én pedig remélem, hogy nem egy maroknyi, fiatal vámpírban lesz meg a kellő kitartás… - kacsintott Maddock a lányra. Reina rámosolygott. A nap időközben elérte a völgyek határát, és első, gyenge sugaraival megvilágította a két vámpírt. Reina testét kellemes bizsergés járta át, s ahogy a pillanatok múltak, egyre erősebbnek érezte magát. Mikor a nap végre felkelt, Quentin üzenetét hallotta meg. Magához tért. - Megbocsátasz? – kérdezte Maddocktól, és azonnal a bejárathoz indult. - Nem. Megyek veled – jelentette ki a király, majd mindketten eltűntek a barlang szájában.   ~ VÉGE ~