Nyolc vámpír tört ki a szabadba, hogy szembeszálljon a White Cross csapataival: hogy elterelje a vadászok figyelmét, és megritkítsa soraikat. Három vörös és öt fekete vámpír, mindannyian férfiak, és mindannyian remekül értettek a dobófegyverekhez. Odalent, a bejárattól néhány méterre viszont forrt a levegő az izgalommal vegyes félelemtől. Narelle, akinek tilos volt kilépnie egész addig, míg nem tudják kimenekíteni őt és Joselynt, a mestere mellett toporgott, és minden idegszálával megfeszülve várta a pillanatot. Nem menekülni akart elsősorban, hanem szembeszállni a vadászokkal, de amíg még volt esélyük arra, hogy túlélhetik ezt a csatát, hajlandó volt többé-kevésbé nyugton maradni. - Mit csinálunk, ha ők elbuknak? – lépett oda hozzájuk Xoana. Az arcán aggodalom tükröződött, s a hangjában kivételesen semmi hidegség nem volt. Reina ránézett, és csak kis szünet után válaszolt. - Akkor már úgyis mindegy.  - Ránk zárult az ostromgyűrű! – kiáltott le az egyik kint lévő vámpír. – Felfelé sem lehet kitörni! - Kár a tervedért, Reina – csóválta meg a fejét Daniel. – Inkább intézzük el őket itt, helyben. - Szerinted elegen vagyunk hozzá? – vonta fel a szemöldökét Narelle. - Fő az optimizmus – kacsintott rá a férfi. - Az őrzőket mihamarabb ki kell innen menekíteni. Ha idebent érik el őket, akkor sarokba szorulnak – csóválta meg a fejét Reina. - Remek, Joselynnek fedezésre lesz szüksége, de én felveszem a harcot – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Narelle. – Ha engem eltalálnak, azt most nem érzi meg senki.  - Csak vigyázz magadra – csóválta meg a fejét Daniel. – Xoana és Lotus addig kivihetné Joselynt. Reina bólintott. - Akkor hajrá, és kapjuk el azt a rohadékot!  - Miből gondolod, hogy itt van? – vonta fel a szemöldökét Xoana. - A helyében én nem hagynék ki egy ilyen bulit… - vigyorodott el Reina, majd előrébb lépett, és mindenki számára jól hallhatóan kiadta a parancsot. Még Maddock sem késett engedelmeskedni, Reina gyanította, hogy előbb vagy utóbb mindenképp kibújt volna a barlangból, és azzal is tisztában volt, hogy jön neki egy szívességgel, amint ezen túl vannak.    A felszínen harcoló vámpírok sokkal erősebbek voltak, mint Calpurnia álmodni merte. Olyan sebesen mozogtak, hogy a szemével csak az árnyaikat volt képes kivenni, és érezni is alig érezte őket. A vámpírok már nem pazarolták arra az energiájukat, hogy elrejtsék a jelenlétüket. - Itt vannak az őrzők – jegyezte meg halkan a lány, a mellette álló, minden idegszálával megfeszült Lotharra pillantva. A férfi bólintott. - Tudtam, hogy itt kell lenniük.  Calpurnia visszafordította a fejét a csata felé. Már legalább harminc vadász feküdt a hóban, holtan, és a többieknek esélyük sem volt a vámpírok közelébe férkőzni. Bár bezárták őket, és erős tűzerejű fegyvereikkel sakkban tartották a vámpírokat, hogy azok ne lehessenek képesek felszállni, de azok a halálos méreggel szemben teljesen immúnisnak tűntek. - Hány évesek lehetnek ezek? – morogta az orra alatt Lothar.  - Az biztos, hogy az eddig elkapott vámpíroknál sokkal idősebbek – válaszolt Calpurnia. – Már rég ki kellett volna feküdniük. És ez csak az előörs, Lothar. Visszavonulót kellene fújnunk… - Azt már nem – rázta meg a fejét a férfi. – Ha most megfutamodunk, soha többé nem fogjuk tudni elkapni őket. Abban a pillanatban az egyik vámpír elterült a földön, és bár próbált mozogni, képtelen volt feltápászkodni. Lothar diadalmas kiáltást hallatott. - Helyes! Ezek sem legyőzhetetlenek!  Calpurnia megcsóválta a fejét. Ahogy csak arra az egy vámpírra figyelt, érezte, hogy mi történt vele: olyan sok golyót kapott, hogy már az ólom is lehúzta.  - Szétlőtték a szívét – állapította meg a lány – Ráadásul halálos méreggel. A kábítóméreg egyáltalán nem hatott rájuk. - Nem baj – legyintett a férfi. – Elintézzük őket, és utána bemegyünk. Abban a pillanatban újabb vámpírok bukkantak fel, ugyanott, ahonnan az előző nyolc is előkerült. Ezek talán még erősebbek és még ügyesebbek voltak a többieknél, és már nem csak férfiak. Calpurnia több női vérszívót is felismert közöttük, majd ahogy egy fekete, aranyszegélyű szárny felbukkant, a torkában akadt a lélegzet. - Itt van Reina – suttogta nagyon halkan, de Lothar mintha meg sem hallotta volna.   Ahogy Reina kilépett a hómezőre, egyből sortűzzel találta szemben magát. Meg sem kísérelt felszállni, inkább azonnal eltűntette a szárnyait, hogy kisebb céltáblát nyújtson a vadászok fegyvereinek. A kezében lévő dobócsillagokat azonnal elhajította, és két mesterlövészt meg is sebzett vele, akik azonnal elterültek a havon. A lány a szeme sarkából látta, hogy már két vámpír is összeesett, őket Therese, és még egy vörös lány levonszolta a barlangba, hogy talpra állítsák őket, de Therese azonnal vissza is tért. Narelle a mestere mellett harcolt, sorra irtotta a vadászokat, olyan dühvel, ami az itt eltöltött hat év alatt gyülemlett fel benne. Minden egyes találatához megjegyzést fűzött, de Reina nem tudta pontosan kivenni a szavait, ahhoz túl nagy volt a zaj körülöttük. A White Cross fegyverei megállás nélkül durrogtak, és majdnem minden golyó talált. Reina az első egy-két percben még sértetlen volt, aztán viszont megérezte a Therese-től ismerős mérget a testében, és felkiáltott. A méreg már nem bénította le, megtanult uralkodni magán, amíg hatott, de addig képtelen volt ismét felvenni a harcot.  - Akinek elfogytak a fegyverei, menjen le utánpótlásért! - kiáltott visszatértében Therese. Reina egy pillanat alatt felmérte a maradék munícióját: mostanra már csak négy dobócsillaga, három apró tőre és két kézitőre maradt, amiktől nem akart megszabadulni. A káosz egyre nagyobb lett, a White Cross tagjai előrefelé nyomultak, megpróbálták visszaszorítani a barlangba a vámpírokat.  Maddock úgy küzdött, mintha a felette elszállt tízezer év alatt csak és kizárólag ezt csinálta volna, a golyók egyáltalán nem érintették, olyan gyorsan mozgott, és a kezei közül kirepülő dobófegyverek mindegyike talált. A többiek is lelkiismeretesen harcolat, Toriko pedig igyekezett utat törni az ostromgyűrűn. De a vadászok háromszáz harcosa egyelőre tökéletesen állta a sarat, bár a fehér havat egyre nagyobb területen váltotta vörössé a halandók vére.   Lothar káromkodott, a fogai közt szűrve a szavakat. A távolból látta a vámpírokat, és amíg azok egy csapatba kényszerültek, talán nem volt gond. Eddig egyikük sem volt képes kitörni az őket körülzáró vadászok közül, de ha csak még két-három ilyen idős vámpír megjelenik, az ostromlók már nem tudták volna tartani a vonalaikat. A vámpíroknak hatalmas előnyük volt itt, hiszen olyan könnyű volt a testük, üreges csontjaiknak köszönhetően, hogy alig-alig süppedtek bele a hóba. Az emberek viszont csak hótalpakon voltak képesek a felszínen maradni, és ez nem könnyítette meg a mozgásukat. - Ideje lesz bevetni valami újat… - morogta az orra alatt a férfi. Calpurnia, aki eddig a csatát figyelte, most a férfi felé fordította a tekintetét.  - Mire gondolsz? – kérdezte, bár a hangját elnyelte a fegyverropogás. - Mindjárt meglátod – mosolyodott el Lothar, és kiadott egy újabb parancsot. A fegyverropogás azonnal elhalt, és a vámpírok körül magas lángoszlopok gyúltak. A hó rohamosan olvadni kezdett, az oszlopok pedig egyre szűkülő gyűrűvé álltak össze. - Elevenen akarod elégetni őket? – kérdezte visszafolytott lélegzettel Calpurnia. - Nem… - rázta meg a fejét a férfi. – De a levegő forr körülöttük, kénytelenek lesznek visszabújni a helyükre, ha nem akarják, hogy a fegyvereik elolvadjanak… A barlangban sarokba fognak szorulni. - Vagy lemészárolnak minket – vetette ellen Cal. - Minden háború áldozatokkal jár, kislány…    Ahogy hirtelen csend lett, Reina megmerevedett. A mellette álló Narelle leeresztette a kezét, nem tudta mire vélni a szünetet… majd amint a tűz fellángolt körülöttük, Reina hátrébb lépett, és eltette az utolsó dobócsillagját.  - Szerinted vissza tudjuk verni? – kérdezte Shahinda. A tűz nem aludt ki a vámpírok első parancsára, ami már önmagában elég különös volt.  - Sokkal nagyobb az erejük, mint számítottam rá – morogta Reina.  - Vissza a barlangba! – kiáltott fel mellettük valaki, de Maddock megállította a férfit. - Épp erre számítanak – mondta a körülményekhez képest nyugodt hangon. A tűz egyre szorosabban ölelte őket, már kénytelenek voltak egymáshoz simulni. Arra sem maradt helyük, hogy szárnyat bontsanak. Toriko visszatartotta maguktól a forróságot, amennyire csak bírta, de ezt nem tudta a végtelenségig fenntartani. – Mindenki koncentráljon a tűzre! – kiáltotta Maddock.  Reina vett egy mély levegőt, de már jóformán égette a tüdejét a forróság. Nem akart foglalkozni a fájdalommal… a tűz egyre és egyre közelebb jött, és a hőség is egyre elviselhetetlenebbé vált. A lány oldalán függő tőrök szinte égették a bőrét… Koncentrált, egy kis tüzet még nem volt olyan nehéz eloltani… de ezt a tüzet a White Cross ereje táplálta, lehetetlennek tűnt most a feladat. A tűz már szinte elérte őket, amikor végre a vadászok energiája is fogyatkozni kezdett. Shahinda kimerülten lihegett Reina mellett, Lotuson látszott, hogy majdnem összeesik. Xoana csapdába esett a barlangban, a gyűrű egyik szelete a bejárati kőajtót megolvasztotta, a nehéz kő eldeformálódva fordult ki a sarokvasból, majd a következő pillanatban hatalmas robajjal bezuhant az előtérbe. Xoanának épp csak annyi ideje maradt, hogy hátraugorjon előle, a forró kő így is súrolta a lábát, s a sebek azonnal felhólyagosodtak. A nő gyorsan regenerált, s idebentről segített eloltani a tüzet.  Végül a lángok egyszerre, mintha a szél fújta volna el őket, semmivé foszlottak, s a megolvadt hó patakokban fagyott vissza a hirtelen támadt hidegben. Reina fázott, de ez most sokkal jobb érzés volt, mint a hőség.    - Én ezt nem hiszem el… - morogta bosszúsan Lothar. Calpurnia felkuncogott. - A nagy fa és a fejsze esete – csóválta meg a fejét. Csalódott volna a vámpírokban, ha pontosan úgy tesznek mindent, ahogy a férfi megjósolja. Az aggodalom még mindig ott lappangott benne, de mostanra az izgalom is borzolta az idegeit. Lothar ránézett, és felsóhajtott.  - Remek, akkor roham – vonta meg a vállát a férfi, és ugyanabban a pillanatban ki is adta a parancsot. Calpurnia megcsóválta a fejét. - Húsdarálóba küldöd az embereidet. - Ugyan már! Huszonegynéhány vámpír nem fog elbánni háromszáz emberemmel! Az nevetséges lenne. - A háromszázból már csak kétszáz maradt – emlékeztette Calpurnia. – Nem gondolod, hogy okosabb lenne visszavonulni? De Lothar már nem hallotta, minden figyelmét a csata kötötte le.   Ahogy a White Cross ismét támadásba lendült, Reina eldobta az utolsó dobócsillagját is – pontosan az egyik vadász szívébe talált vele – majd megfordult, és lerohant a barlangig. A kőajtó még mindig hőt sugárzott, bár már hosszú percek teltek el a tűz óta. - Fegyverekért? – kérdezte azonnal az őrt álló Xoana, majd Reina bólintását meg sem várva indult el a raktárhoz, melyet az előtérrel szomszédos kis szobában alakítottak ki. Reina azonnal a dobócsillagok felé vette az irányt. A dobókéseket nem tudta elég jól kezelni, ráadásul a csillagból sokkal több fért el az övén kialakított kis kampókon.  - Hogy bírjátok idebent? – kérdezte Reina, miközben a csillagokat az övére tűzte. Most érezte, hogy elég sok golyót kapott már, de igyekezett nem törődni a bele-belehasító fájdalommal. - Egész jól. Szívesen részt vennék én is a csatában, de… - Nem lőhetsz rájuk. Tudom – bólintott Reina, megelőlegezve a magyarázatot. - Azért nem gondoltam volna, hogy Lothar így fog támadni – csóválta meg a fejét Xoana. Reina felkuncogott. - Ezt én se hittem volna, de ha már itt van… - nem fejezte be a mondatot. – Joselynnak szólj, hogy figyeljen, lehet, hogy Narelle nem fogja élve kibírni ezt a napot. Már most eléggé kimerült. - Te is kimerült vagy. - Lehet, de minden segítségre szükség van – vonta meg a vállát Reina, és kifelé indult. Xoana nem állt útjába.  Odakint a csata még mindig ugyanazzal a hévvel zajlott, csak az volt a különbség, hogy mind a vámpírok, mind a vadászok egyre dühödtebben harcoltak. Ahogy Reina kilépett a nyíláson, azonnal egy tűzcsóva repült felé. Sikerült röptében kioltania, és egy dobócsillaggal válaszolt. A halandó, akit eltalált, azonnal elterült a havon, a fejéből kiálló csillag nyomán vékony sugárban csorgott a hóra a vér.  A vámpíroknak épp a tűzcsóvák ellen kellett küzdeniük, de ez sokkal kényelmesebb volt, mint a golyók. - Mi történt, elfogyott a muníció? – kérdezte vigyorogva az egyik vámpír, akinek Reina még a nevét sem tudta… de ahogy szétnézett, valószínűbbnek tartotta, hogy a mesterlövészek fogytak el.    - Hamarosan visszavernek minket, Lothar – sóhajtott Calpurnia. A csata, az ő szempontjukból egyre rosszabbul alakult.  - Ők is gyengülnek. Már heten estek ki közülük, és a többiek is fáradnak. Csak percek kérdése, és végre el fog dőlni. - De a tüzet röhögve verik vissza – csóválta meg a fejét a lány. Lothar felsóhajtott, és Calpurniára nézett.  - Mit javasolsz?  - Valami ütősebbet – vonta meg a vállát Cal – A lövéshez, úgy tudom, a kedvenc boszorkányaid sem hülyék. Ostromot javaslok, sortüzet, és közben tűzgolyókat. Ha lesz idejük és erejük figyelni mindenre, akkor minden tiszteletem az övék.  Lothar elmosolyodott, de megcsóválta a fejét. - Már csak egyszerű kábítógolyók vannak, azok pedig nem hatnak rájuk. - Na és? A sérülés az sérülés – kacsintott rá a lány.  Lothar elgondolkodott egy pillanatra, majd bólintott.   - Hogy a fenébe nem unták még meg? – dühöngött Narelle, amint ismét golyózáporba kerültek. Reina felkészült az újabb fájdalomra, de most a golyók egyszerű golyók voltak, ha méreg volt is rajtuk, azt a lány nem érezte meg. A tűzgolyók továbbra is támadták őket, és Reinát már sikerült néhány helyen megpörkölniük, de nagyobb kárt nem tettek benne. A lány legfőbb bosszúsága az volt, hogy ilyen messzire nem tudott lőni. - Merre lehet Lothar? – kérdezte Shahinda, miközben jóformán vaktában elhajított egy dobócsillagot. Az ártalmatlanul fúródott a hóba.  - Ha jól sejtem, arra – intett Toriko egy irányba.  - Ideje lesz megkeresnünk… - mondta Reina, majd felkiáltott, amint egy újabb tűzgömb érte el a combján. A sérülést azonnal regenerálta, de a legjobban az zavarta, hogy nem tudta megtorolni. Részükről is tűzzel lövöldözni… elég szánalmas lett volna. – Tartsátok a frontot! Narelle, Shahinda, Toriko, Daniel, szárnyat bonts!  - Mire készülsz? – vonta fel a szemöldökét Maddock, de addigra már öt pár szárny gondolati síkon látszott.  Reina elmosolyodott. - Csak leállítom a háborút… már ha sikerül – kacsintott rá a királyra, és rutinosan kioltott egy újabb gömböt, amelyik Maddock haját célozta meg, majd elrugaszkodott a földtől, a többiekkel együtt. Reina jól sejtette, a vadászoknak elfogyott a halálos mérgük. Bár a repülést nagyon kellemetlenné tették a folyamatosan rájuk záporozó golyók, viszonylag gond nélkül felemelkedtek a levegőbe.    Lothar és Calpurnia egymaguk álltak a saját megfigyelőhelyükön, egy sziklamélyedésben. Arra már nem maradt ember, hogy őket megvédjék, ha a vámpírok esetleg kitörnének… és most kitörtek négyen is. - További ötletek? – kérdezte Calpurnia.  Lothar megrázta a fejét.  - Reina, Shahinda és az őrző közeledik, a másik kettőt nem ismerem – foglalta össze Lothar. – De képtelenség, hogy elég idősek legyenek hozzánk…  - Még élnek, és Reinát láttam harcolni – vetette ellen Cal. – Tudnám javasolni a futást, a kocsik nincsenek túl messze… - Azok nem elég gyorsak. És egyébként is… lenne értelme? – kérdezte Lothar.  A lány felsóhajtott, és az égre emelte a szemét. A vámpírok kis kört írtak le, talán nem fogják őket megtalálni… de aztán szétszóródtak, és az egyikük, az ismeretlen női vámpír épp feléjük repült. Calpurnia egy pillanatra becsukta a szemét, és felébresztette a lelke mélyén lakozó erőt… hatalmas energiamező tört ki belőle, amely egy pillanatra lelassította a vámpírt – az zuhant néhány métert, holott porrá kellett volna omlania – majd a mező szertefoszlott, és a szörnyeteg immár egyenesen feléjük repült, mi több, a másik négy is irányt változtatott. - Talán lenne egy kis értelme… rohannni - jegyezte meg Cal, és úgy érezte, a félelem jeges kézként markol a torkába.