- Most végre elkaphatjuk őket! – jelentette ki Lothar, megszállott fénnyel a szemében, amint belépett Calpurniával közös hálószobájukba. A lány már a lefekvéshez készült, hosszú, fekete hálóing volt rajta, melynek tervezője a lehető legbujább helyeken csipkével helyettesítette az anyagot. Lothar, ahogy végignézett szeretőjén, egy röpke pillanatra megfeledkezett arról, hogy épp a vámpírok levadászásáról akart beszélni. Cal a férfi szemébe nézett, a mahagóni ágy mennyezetének tartóoszlopai keretbe foglalták az alakját. Más bútor nem is tartózkodott a tágas szobában, csak a kékesszürke szőnyeg tette barátságosabbá a helyiséget. - Kiderült, hogy hol vannak? – kérdezte elmosolyodva a lány. Lothar színpadiasan elnyújtott mozdulattal bólintott, majd sejtelmes hangon szólalt meg. - Szibériában, a hómezők közepén. - És honnan vagy ilyen biztos benne? – nyelt egyet Calpurnia. Most először érezte, hogy a férfi tippje helyes, csak még azt nem tudta eldönteni, hogy ez jó vagy rossz az emberiségre nézve. - Onnan, hogy az említett területen szokatlan mozgolódás támadt az utóbbi néhány héten. Az oda érkezett vámpírok kijárnak vadászni, és egytől egyig legalább hét-nyolcezer évesek. Vagy készülnek valamire, vagy épp olyan erődöt akarnak oda emelni, amint amilyen a palotájukat veszi körbe. Azt már tudtuk, hogy Reina valahonnan onnan indult útnak nem is olyan régen. Cal lassan bólintott. Ahogy Lothar tekintetében kihúnyt a megszállottság, átadva a helyét a tényszerűségnek, a lány megnyugodott: már nem tartott attól, hogy a férfi őrültséget készül végrehajtani. - És most mi a teendő? – kérdezte ismét elmosolyodva. - Kész felüdülés, hogy nem vitatkozol – nevetett fel a férfi, és átvágott a szobán, majd leült az ágyra Cal mellé. A lány lágyan megcsókolta. - Nagyon erős vámpírokról van szó, minden emberünkre szükség lesz. A legjobb mérgekkel és az összes mesterlövészünkkel, harcosunkkal támadunk. Búvóhelyen vannak, egészen biztos vagyok benne, hogy ez a hely nem jól védhető… megostromoljuk, és megöljük őket. - Biztos vagy benne, hogy az őrző is ott van? – vonta fel a szemöldökét Calpurnia. - Nem… - sóhajtott fel Lothar – de ha a megérzéseim helyesek, akkor ott kell lennie. Cal lassan bólintott. - És mikor indulunk?  - Holnap reggel… de maradj ki ebből, Cal… - a férfi szemei szokatlanul komolyak voltak. – Lehet, hogy minden erőnket bevetjük, de nem lesz veszélytelen. - Ha jól vettem ki a szavaidból, akkro te ott akarsz lenni. Ha te mész, én is megyek. - Igen, ott akarok lenni, de téged biztonságban akarlak tudni. - A haláloddal álmodtam, Lothar… - nézett a lány aggódón a férfi szemébe – Utoljára akkor volt ilyen álmom, amikor a szüleim meghaltak. Kérlek, vagy maradj itthon, vagy vigyél engem is. A férfi az ajkába harapott, és habozott egy pillanatig. Nem akarta veszélybe sodorni a lányt, és ahhoz már elég sokat tett le az asztalra Calpurnia, hogy megbízzon a megérzéseiben.  - Rendben – bólintott végül – De biztonságos távolban leszel. - Leszünk – javítottak ki a lány – Én is épp annyira féltelek téged, mint ahogy te engem. Lothar felsóhajtott, majd megadóan felemelte a kezét. - Ám legyen. Holnap hajnalban indulunk, és az éjszaka leple alatt, amikor a vámpírok gyengébbek, lecsapunk rájuk.   De a vámpírokra már nem volt hatással a napszakok váltakozása. Mióta Joselyn vére is megerősödött, már nem vesztették el az erejüket, sőt, soha nem tapasztalt hatalmat kaptak, mind az éjjel, mind a nappal alatt. Bár Maddock eleinte bőszen ellenezte, hogy az őrzők is megkapják a szert, végül ő is belátta, hogy jobban alakult így. A vámpírok nem csak azt érezték meg, hogy az erejük őrzői szenvednek, de azt is, amikor már a vérük nyolcezer évessé vált. Most, két hét elteltével nem volt olyan vámpír a búvóhelyen, akire komoly hatással letettek volna a legerősebb mérgek.  Alkonyatkor Reina az utolsó simításokat végezte a bőröndjein: az egyikben a legszükségesebb ruhák lapultak, a másikban azok a fegyverek, amelyeket a lány már nem bírt magára aggatni. Épp a ruhásbőröndjét próbálta meggyőzni arról, hogy nem terhelte túl, amikor Shahinda megállt az ajtóban. - Lehet, hogy keresztül fogják húzni a számításaidat, Reina – mondta aggodalommal a hangjában. A lány feléje fordult, és felvonta a szemöldökét. - Hogy értve? - A White Cross körbevette a barlang bejáratát. Valószínű, hogy itt és most akarnak lecsapni. Reina megcsóválta a fejét. - Nem hiszem, a hómezőn nincsenek jól védhető támaszpontok. Ez részükről sem lenne okos lépés. - Ezek már nem megfigyelők – rázta meg a fejét Shahinda, – hanem harcosok. Legalább háromszázan vannak. Reina halkan, a fogai közt sziszegve káromkodott. Ekkora túlerőre nem készült, azt hitte, hogy úgy ötven vadásszal kell majd megküzdeniük, Irak elhanyagolt, romos házai között, ahol fedezéket is találnak, nem pedig háromszázzal a nyílt terepen. Bár az ő fegyvereiken egy speciálus, új méreg volt – Therese találmánya, amely néhány óráig tetszhalott állapotban, majd néhány napig kómában tartotta az áldozatot – azért rájuk még mindig elég kegyetlenül hatott a White Cross gyilkos mérge, percekre lebénította őket. - Ezek tényleg olyan őrültek, hogy itt akarnak ránk támadni? – kérdezte végül bosszúsan. - Valószínűleg. Van vészforgatókönyvünk? - Adj öt percet, és lesz - morogta Reina. Shahzinda felkuncogott. – Itt van Lothar? - Fogalmam sincs – vonta meg a vállát a nő – Háromszáz embert nem szemezgettünk ki. Daniel látta őket a távolból készülődni, mikor visszatért a vadászatból. Maddocknak van egy ötlete, méghozzá az, hogy falazzuk be a bejáratot, és mágiával erősítsük meg, majd várjuk meg, míg elmennek a közelből… számomra ismeretlen okból elvetettük ezt a tervet – vigyorodott el a nő. - Azt nem csodálom – fújt Reina, majd kis habozás után hozzátette – Hívd össze a többieket. Ha nincs itt valaki, akkor sem várunk rá… addig kitalálok valamit.    A nap, bár nem melegített, olyan erős fényt sugárzott a hómezőkre, hogy Calpurnia képtelen volt elviselni szemüveg nélkül. A lány az egész napot fagyoskodással és hunyorgással töltötte, miközben Lothar parancsokat osztogatott. Bár nagyon gyorsan ideértek, és bemérték a barlang pontos helyét, a lány még mindig nem érzett vámpírokat a közelben. Délután háromkor támadt csak egy kis mozgolódás, ekkor az egyik őrszemük jelentette, hogy egy vámpír szárnyakon érkezett, és miután leszállt, azonnal el is tűnt a föld alá. Ekkor legalább megbizonyosodtak arról, hogy jó helyen járnak, és a csapat előőrse közelebb merészkedett a búvóhely bejáratához. Húsz méterre álltak meg tőle, reményeik szerint az első kilépő vámpírokat innen is eltalálják. A lány a fegyverét próbálgatta, bár lőni nem lőtt vele. Lothar megtiltotta, hogy bárki lövést adjon le, hisz a zaj felkelthette a vámpírok figyelmét. A White Cross vezére egyre idegesebb lett az idő előrehaladtával, ez pattogó stílusú parancsaiból nyilvánvalóvá vált. Calnak sem volt alkalma már szót váltani vele.  A nap nagyon lassan araszolt a horizont felé, s a sötétség még nagyobb hideget ígért. A lány már most úgy érezte, hogy ha arra kerülne sor, fagyos ujjai képtelenek lennének meghúzni a ravaszt. Most nem tehette meg, hogy tüzet gyújt, hiszen a vámpírok bármely misztikus erő ébredését megérezték volna. Bár a lány nem kételkedett benne, hogy már így is tudnak róluk, azt a bent bujkálóknak nem kellett tudniuk, hogy olyanok is vannak a vadászok között, akik jóformán minden vámpírképességet megtanultak.  - Hamarosan kezdődik – lépett oda Lothar a lányhoz. Az arca nem árult el érzelmeket, de a hangja sokkal idegesebb volt, mint máskor. Cal minden aggodalma ellenére halványan elmosolyodott. - Te itt maradsz mellettem? - Igen. A parancsokat kiosztottam, mindenki tudja a dolgát – bólintott Lothar. – Amíg nincs szükség rám, itt maradok. Cal reszketni kezdett. Az előző éjjeli álmában a férfi szerepelt: holtan. Akkor a lány csak egy pillanatot késett, hogy megmenthette volna… Rettegett attól, hogy az álom valóra válik, mint oly sok évvel ezelőtt a szüleinek balesete. - Ígérd meg, hogy bármi történik, vigyázol magadra… - Megígérem, kislány – sóhajtott a férfi, és magához húzta Calpurniát. Nem csókolta meg, de nagyon szorosan ölelte magához. – Itt maradok, innen fogom figyelemmel kísérni a csatát, és csak végső esetben avatkozok bele. A vámpírok nem érhetnek el minket itt…  Cal felsóhajtott, és teljes testében Lotharhoz simult. Nem válaszolt szavakkal, ezt a pillanatot nem törhette meg semmiféle beszéd. A lány mégis attól félt, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amit a szíve választottjának karjaiban tölthet. Az árnyékok kialudtak körülöttük, s az alkonyat vörös, vérontást ígérő felhői ragyogtak csak tovább. Keleten felpislákoltak az első csillagok. - A vámpíroknak most már nincs esélyük. Még néhány perc, és felrobbantjuk a bejáratot. Aztán vége lesz, Cal… Vége lesz a háborúnak – suttogta Lothar a lány fülébe. - Miért… miért indult ez az egész? – emelte fel a fejét Calpurnia, csak annyira, hogy a férfi szemébe nézhessen. A férfi felsóhajtott. - Biztos, hogy most akarod hallani? - Biztosan. - Mert szörnyeteggé változtatták azt, akit régen szerettem, és abból az ártatlan lányból, aki a támaszom volt, hidegvérű gyilkos lett. Egy lelketlen szörny, aki kiirtotta a saját családját. - Minden háborúnak egy nő az oka… - fintorgott Cal. - Nem, kicsim, a háború most a gyilkosok miatt indult, és azért, hogy ez többé senkivel ne történhessen meg. Veled sem. - Én már úgysem vagyok ártatlan – mosolyodott el a lány. Lothar válaszolt volna, de ebben a pillanatban lövések dörrenése töltötte be a csendet. A sötétség jóformán teljessé vált köröttük, csak a csillagok fényében foszforeszkáló hó adott némi támpontot. Calpurnia kibontakozott a férfi öleléséből, és egy pillanatra becsukta a szemét. Inkább érezte, mint látta, hogy mi történik száz méterrel arrébb…