Reina másnap este Daniel karjaiban tért magához. Ahogy a fájdalomnak csak az emléke maradt, kinyitotta a szemét, és az első, amit meglátott, a férfi megkönnyebbült arca volt, centiméterekre az övétől. Felsóhajtott, de még nem volt kedve beszélni. Az utolsó néhány órában szinte öntudatlan volt, a kínokon kívül semmit nem tudott érzékelni a külvilágból, s az, hogy Daniel megpróbálta nyugtatgatni, alig jutott el a tudatáig.  - Hogy érzed magad? – kérdezte a férfi nagyon halkan, de a szoros ölelésből még mindig nem engedte ki a lányt.  - A szédülést leszámítva jól – mosolyodott el Reina. – Köszönöm, hogy vigyáztál rám.  - Ez csak természetes – vonta meg a vállát Daniel, majd leengedte karjait Reina derekáról. – Mialatt szenvedtél, megérkezett Maddock és a vele járó küldöttség. Ideje lenne őket is beavatnod a részletekbe, legalább is azokba, amelyekbe még Narelle-t sem avattad be – a férfi hangja megkomolyodott, de a tekintete továbbra is simogatóan gyengéd maradt. Reina bosszúsan felnyögött. - Narelle majdnem mindent tudott, a többit pedig semmi kedvem megvitatni Maddockkal. - Márpedig ez kötelező program – kacsintott rá Daniel. – Még akár sikerülhet is, és nem öngyilkos akció lesz.  - Kösz a bizalmat – morogta Reina, és a hátára fordult. A szédülése pillanatok alatt elmúlt, a szervezete mintha máris hozzászokott volna az új vérhez. Óvatosan felült, Daniel pillantásától kísérve. A férfi még mindig nem mozdult az ágyon. Reina most vette észre, hogy a férfi ruhája több helyen elszakadt, s némely szakadást alvadt vér szegélyezett. Az ajkába harapott. - Ezt én csináltam? – kérdezte tétován.  - Nem érdekes – vonta meg a vállát Daniel. – Pánikba estél, mert nem tudtál mozogni, úgyhogy inkább elengedtem a köteleidet és melléd feküdtem. Erre még gondolom, emlékszel… - a lány lassan bólintott. – Akkor egy darabig nyugodt voltál, a végén viszont… nos, azon semmiképp nem lehetett volna segíteni, de megpróbáltalak vigasztalni. Reina felsóhajtott, erre még nem akart visszaemlékezni. - Amint kihevertem a megpróbáltatásokat, meghálálom – mosolygott rá a férfira, majd visszafeküdt mellé, és finoman megcsókolta. Daniel lágyan viszonozta a csókot, s kezei a lány hátára tévedtek.  - Hagyd, hogy most kényeztesselek… - suttogta bele a csókba. Reina felkuncogott. - Maddock már biztos tűkön ül… - Amit nem tud, az nem fáj neki – hárította a férfi. Reina szorosan hozzásimult a férfihez. Csak akkor nézett fel, mikor érezte, hogy eltűntek róluk a ruhák. - Ezt feltétlenül meg kell tanítanod nekem – kuncogott fel, mialatt a férfi a nyakát csókolgatta.  - Majd… - sóhajtott a férfi, s ezzel abba is hagyták a beszélgetést, hogy a csókjaik, ujjaik cirógatása meséljen helyettük.   Egy óra múlva, amikor Reina és Quentin tiszta ruhában, felfrissülten beléptek a társalgóba, ismét összegyűlve találták a vámpírokat: mindenki, aki azóta megérkezett a búvóhelyre, most itt ült. A társaság élénk beszélgetésbe merült, úgyhogy csak Narelle vette észre a mestere érkezését. A lány felugrott a helyéről, csak hogy Reina nyakába vesse magát örömében.  Maddock pillantása már sokkal szigorúbb volt, még ha a szája mosolyra is húzódott.  - Örülök, hogy végre ti is csatlakoztok a társasághoz – mondta tettetett szigorral a hangjában. Reina félresöpörte Narelle haját a szájából és a szeméből, hogy válaszolni tudjon.  - Nincs semmi bajom, Éjkirálynő… - kuncogta, és egy szoros ölelés után lefejtette magáról Narelle karjait, majd végignézett a társaságon - Bocs, hogy megvárakoztattalak titeket.  - Az utolsó egy órára nincs mentséged – húzódott huncut mosolyra Toriko szája. - Honnan tudod, hogy…? – kérdezte meglepetten Daniel, bár neki már volt szerencséje helyet foglalni az asztal mellett.  - Vannak itt olyanok, akik érezték Reina szenvedését, és azt is, amint vége szakadt – vonta meg a vállát a nő. - Még hogy amit nem tud… - morogta az említett Danielnek címezve. A férfi nem tanúsított megbánást. Reina nagyon furcsán érezte magát: sokkal erősebbnek, mint valaha. Gondolatfoszlányokat hallott Torikotól – amire ezelőtt soha nem volt példa – biztos volt benne, hogy akár az egész ebédlőt lángra bírná lobbantani, s utána nem lenne gondja a tűz eloltásával…  - A többiek biztosak akarnak lenni benne, hogy a szer hatott – szólalt meg Therese mindenki számára jól hallhatóan. – Úgyhogy mielőtt folytatnánk a beszélgetést, ideje lesz bebizonyítani. Ülj le, kislány! Reina a nőre nézett, és az arckifejezése egy cseppet sem tetszett neki, de teljesítette a kérést, és leült Narelle és Daniel közé. Therese egy fekete fiolából sűrű mérget csepegtetett egy tőr hegyére. - Ezt a mérget használja a White Cross. Aránylag idős, erős vámpírokkal is végez, s csak hónapok múltán párolog el a holttestből, addig nem lehet visszahozni az illetőt. A legerősebb gyilkos méreg, amit ismerünk – magyarázat közben a nő megkerülte az asztalt, és Reina mellé lépett. A lány hátrébb húzta a székét, bár egyetlen porcikája sem kívánta az újabb fájdalmat, az pedig egyáltalán nem nyugtatta meg, amikor Daniel bátorítóan megfogta a kezét. - Azt te is tudod, hogy a szívszúrást úgy lehet túlélni, ha erősen koncentrálsz a külvilágra – mondta szenvtelen hangon Therese – most viszont arra kérlek, hogy csukd be a szemed és lazíts!  Reina kelletlenül tette, amit a nő mondott neki, bár minden idegszálával megfeszült. A következő pillanatban érezte, amint a penge hirtelen a szívébe hatol, majd a méreg villámgyorsan szétárad a testében, égető érzést keltve az izmaiban. Egy percig teljesen béna volt, legszívesebben felordított volna, de még arra sem volt képes, hogy a szemét kinyissa. A fájdalom és a bénultság olyan hirtelen ért véget, ahogy jött, s Reinának már a regenerálásra sem kellett koncentrálnia, a sebe magától forrt be. A lány felnyögött, és kinyitotta a szemét. - Rendben vagy? – kérdezte Daniel. Reina bizonytalanul bólintott.  - Ha ezzel találnak el titeket – szólt ismét Therese – akkor egy kis időre lebénultok, a fájdalomról nem beszélve. Lehet, hogy nem haltok bele, de akkor sem lesz kellemes érzés, sem pedig veszélytelen. Amit Reina kapott, az körülbelül öt-hat golyónak felel meg, a kislány vére immár nyolcezer évesnek számít. Bár a kábítóméregnek nincs hatása, de hallgassatok rám és ne kerüljetek golyózáporba. Most viszont Reináé a szó – fejezte be a nő mosolyogva. Reina vett egy nagy levegőt. A fájdalom már semmi nyomot nem hagyott mostanra, és hátborzongató volt a gondolat, hogy Amalie-t valószínűleg ugyanez a méreg ölte meg három évvel ezelőtt. Most a lány végignézett az összegyűlteken. Toriko sokkal több vámpírt hozott, mint azt a lány előzőleg remélni merte, s a hivatalosságukon rengeteget javított, hogy Maddock is eljött.  A lány megvárta, míg Therese visszaül a helyére. - Úgy tudom, Narelle már elmesélte, hogy mire készülünk, úgyhogy ezzel nem fárasztanálak titeket – mondta a lány, Maddockra függesztve a tekintetét. A férfi lassan bólintott. – Inkább az engedélyedet szeretném kérni, Maddock.  A király azonnal kitalálta Reina tervének utolsó pontját, de megrázta a fejét. - Távlatból nincs engedély. Reina úgy érezte, mintha a mellkasában leeresztett volna egy léggömb, de mielőtt válaszolhatott volna, Maddock folytatta.  - Ha bárkit vámpírrá akarsz tenni, az illetőt látni akarom előtte. A csatában ott leszek. - Nem biztos, hogy épp akkor a közelben leszel… Maddock megcsóválta a fejét. - Ezt négyszemközt szeretném veled megbeszélni, Reina – hárította könnyedén, majd a többiekre nézett. – Azt hiszem, ideje lesz feloldani a rejtést. A White Cross kiszúrta, amikor megérkeztünk, és már így is, úgy is tudja, hogy hol van a szállás. Csak azért nem támadtak még, mert nincsen elég nagy tűzerejük, tehát teljesen feleslegesen pazarolunk energiát a búvóhely elrejtésére. Ha szerencsénk van, nem is kell kimennünk innen. - Ez a hely nem jól védhető – csóválta meg a fejét Therese. – És ha egyszer bejönnek, nincs menekülési útvonal. Irakban lesz, én remélem, hogy megvárják, amíg innen elrepülünk. - Én abban reménykedek – szólalt meg ismét Reina – hogy a White Cross azt fogja hinni, hogy szétszéledtünk. Ha tudják, hogy milyen erős vámpírok vannak itt, Lothar, féltve a saját bőrét, nem fog eljönni, márpedig nekünk ő kell. Abernethynél sem jelent meg soha. Lothart kell tőrbe csalnunk, és ha szerencsénk van, akkor Calpurnia is ott lesz mellette. - Calpurniának nem szokása megjelenni a csatákban – vitatkozott Toriko. – Persze, egyszer-kétszer kijön, gondolom nem bírja a bezártságot, de akkor is háttérben marad. Ismerjük a kislány arcát, de minden alkalommal külön alakulat védelmezi. A White Cross sajnos felkészült arra, hogy kikkel néz szembe. Reina felsóhajtott. Reménykedett benne, hogy mindkét kulcsfontosságú vadász ott lesz abban a csatában, és belesétálnak a csapdába… de a terv még mindig pengeélen táncolt, csak az tartotta életben, hogy Maddock, Toriko, Therese és Reina barátai is belementek és segítettek az előkészületekben. Reina hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát, és szerette volna feladni az egészet. Hátradőlt a széken, és egy pillanatra becsukta a szemét. Túl sok mindent vállalt már be, és túl sokat várt el a többiektől is… holott jóformán meg sem kérdezte tőlük, hogy akarják-e.  - Mindjárt lemegy a nap, akit érint, annak sipirc a szobájába! – szólalt meg ismét Maddock. A hangjában játékosság bujkált. Reina automatikusan felemelkedett a székéből, de Daniel a kezénél fogva visszahúzta. - Nem, kislány, téged már nem érint – kacsintott rá. - Quentin, aludd ki magad, mert ha felkel a nap, te következel! Mondanám ugyanezt Joselynnek is, de neki nyilvánvalóan hiába – mondta Therese. A két említett hajszálra egyformán fintorodott el, és egymásra néztek, majd segélykérően Reinára. A lány nem bírta állni a tekintetüket, inkább az asztalt fürkészte.  - Legalább annyit mondj, hogy túl lehet élni… - sóhajtotta Quentin, majd megrovó pillantást vetett Therese-re. Reina nem nézett fel, csak megcsóválta a fejét. Ahogy a fiatalabbak elhagyták a társalgót, ismét Maddock szólalt meg. - Reina, biztos vagy benne, hogy a barátaidat is ki akarod tenni annak, amit te átéltél? Azt megértem, hogy te mindenáron ott akarsz lenni a csatában, és azt is értem, hogy miért. Őket viszont nem kellene belerángatnod. A lány felsóhajtott, és várt egy kicsit, mielőtt válaszolt volna. - Maguk vállalták, és a legtöbbjüknek van választási lehetőségük. Csak akkor lesznek ott a csatában, ha ők is ott akarnak lenni. - Kivéve Joselynt és Quentint – csóválta meg a fejét Maddock.  - Őket én választottam – szólt közbe Therese az arcán talányos mosollyal.  - És megkérdezhetem, miért? – fordult feléje a király, tőle szokatlan udvariassággal, mintha a nőt egyenrangúnak fogadná el maga mellett. - Ha kudarcot vallunk végül, Joselyn akkor is fent tudja tartani majd a vámpírokat – vonta meg a vállát a nő. – Az ő ereje a tiétek is. Quentin más kérdés, ismerem őt annyira, hogy tudjam: nem vállalta volna önszántából, míg a többiek igen. - És ezzel kétnapnyi szenvedésre kárhoztatod őket! – csattant fel Maddock. - Reina – fordult hirtelen a lány felé Therese – mondd, szerinted ez a szer átok vagy áldás? - Ezt a kérdést egy hét múlva tedd fel újra – fintorodott el a lány. Daniel felkuncogott, s Reina arcát látva még Toriko is elmosolyodott.