- Egészen biztos vagyok benne, hogy Reináék készülnek valamire – mondta Calpurnia abban a pillanatban, ahogy belépett Lothar dolgozószobájába. A férfi bosszúsan nézett fel, amiért megzavarták a jelentések olvasásában, de hajlandó volt hátradőlni a széken, és a lány szemébe nézni. - És ezt honnan tudtad meg? – kérdezte semleges hangon. Belefáradt már a Night Star Coven elleni küzdelembe, és végre jobb szeretett volna más helyekre koncentrálni, Afrikára, Dél-Amerikára, olyan területekre, ahová a szövetség keze nem ért el.  - Tudom, hogy hülyén hangzik, de már napok óta álmodok velük – ült le Calpurnia a férfival szemben. Lothar a hajába túrt, és összevonta a szemöldökét. - Valóban hülyén hangzik – összegezte.  - A szüleim balesetét is megálmodtam – védekezett Cal, majd mivel a férfi nem szólt közbe, folytatta. – Tudom, hogy Reina és a többiek olyasmivel fognak előállni, amit eddig még nem láttunk tőle… Ne kérdezd, hogy mit, csak néhány fenyegető megérzésem van, hogy pontosan mire irányul… Lothar széttárta a karjait.  - Szerinted tehetünk bármit? Egész Szibériát felkutattuk, de az égvilágon semmi nyomát nem láttuk a búvóhelyüknek. Óvatosabbak, mint gondolnánk…  - Nem érkeztek hozzájuk idősebb vámpírok? – kérdezte óvatosan Calpurnia. Álmaiban idegen arcokat fedezett fel, olyanokét, akiket a White Cross még nem nevezett meg. Lothar megrázta a fejét. - Nem tudok róla, ha befut egy ilyen jellegű jelentés, szólni fogok. Addig is jobb lenne, ha nem az álmaiddal foglalkoznál… - Hanem mivel? Hetek óta egyetlen vallatható foglyunk nincs, terepre pedig újabban nem engedsz ki, de nem magyarázod meg, hogy miért – vált dühössé Calpurnia hangja. - Ne emlékeztess rá, hogy milyen sikertelenek vagyunk, rendben? – Lothar hangja olyan mézes-mázos volt, hogy Calpurnia hátán felállt tőle a szőr. Mielőtt válaszolhatott volna, a férfi folytatta. – Azért nem engedlek ki, mert féltelek. A legjobb embereinket vesztettük el. - … és ahogy mi ismerjük a vámpírok nevét és arcát, úgy ők is ismerhetik a miénket – fejezte be a lány Lothar helyett. A férfi lassan bólintott.  - Nincs kedvem téged eltemetni, tehát jobb, ha a helyeden maradsz.  - És épp ezért szeretnél engem kihagyni akkor is, ha véletlen lenne remény a másik őrző elfogására.  - Ha lesz rá remény, biztonságos távolból figyelheted – legyintett Lothar. Calpurnia fújt egyet, és felállt. - Azt hittem, a White Cross hasznos tagja lehetek, de mostanában semmit nem tudok csinálni. - Akkor tanítsd be az újoncokat! Az biztonságos munka, és ha akad egy fogoly, azonnal szólni fogok neked – Lothar hangja továbbra is édesen csengett. Calpurnia erre nem akart válaszolni, félt, hogy túl gorombán tenné. Inkább felállt, vett egy mély levegőt, és témát váltott. - Ha továbbra sem veszed komolyan a szavaimat, akkor nem tudom, mit kellene még mondanom neked.  - Komolyan veszem a szavaidat, de egyelőre nem tudok mit kezdeni velük. Attól, hogy Reináék készülnek valamire, még nem jutunk előre. – a férfi hangja szokatlanul türelmesen csengett. Calpurnia felsóhajtott, és legyintett. - Szólni fogok, ha pontosabbat tudok – mondta, majd anélkül, hogy köszönt volna, kifelé indult a szobából. Lothar nem szólt utána.   Reina háromszor ébredt fel az éjszaka folyamán, és mindháromszor nehezen aludt vissza. Mikor végül az ereje visszatértére tért magához, még nem volt kedve felkelni. Pontosan tudta, hogy mi vár rá, és egyetlen porcikája sem kívánta a most következő napot. Sokkal jobban szeretett volna ágyban maradni, és nem is gondolni semmire. Ehelyett felkelt, mielőtt kopogtathattak volna az ajtaján, lezuhanyozott és olyan ruhát választott a szekrényéből, ami kényelmes volt és nem nőtt a szívéhez. Néhány perccel később már ki is lépett a szobájából, és elindult az ebédlő felé, oda, ahol előző este hagyta a vámpírokat.  Meglepetésére már mindenki ébren volt, és az a társaság összeült, amelyet a lány már eddig is megszokott itt, de jelenleg Therese egészítette ki a kört. Reina elmosolyodott, és köszönt, majd helyet foglalt Narelle és Quentin között.  - Örülök, hogy csatlakoztál hozzánk, így már majdnem teljes a létszám – mosolyodott el Therese. – Amint Daniel és Stuart visszaérnek a vadászatból, akár bele is kezdhetünk. A többiekre nem érdemes várni. Reina nyelt egyet, de állta Therese pillantását.  - Elmondtad a többieknek, hogy mi következik?  - Átbeszélgettük az utóbbi fél órát, és tudják a legfontosabbakat. A többire lesz még idő – bólintott a nő. – De lenne még valami. Tegnap azt mondtam, senkinek sem teheted kötelezővé, hogy megkapja a mérget, de én rajtad kívül még két embernek kötelezővé teszem.  Reina összevonta a szemöldökét, ahogy Therese szemébe nézett, és elszorult a torka. Nem szólt közbe, megvárta, amíg a nő folytatja. - Quentinnek először is… személyes okok miatt – mondta nyugodt hangon. Az említett felmordult, de nem volt ellenvetése. – Joselynnek pedig azért, mert ha az ő vérét megerősítjük, az az egész vámpírtársadalomra ki fog hatni. Gyakorlatilag ismét erős őrzőnk lesz.  Joselyn jól láthatóan elsápadt.  - Mint a mestere, nem fogom hagyni, hogy megkínozd! – emelkedett fel ültéből Xoana. - Ezzel az érvvel csak Maddock előtt tudnál felszólalni – hárította könnyedén Therese – A vörös vámpírok nem a törvénytiszteletükről híresek. - Én sem vagyok benne biztos, hogy akarom… - mondta egész halkan Joselyn. Xoana visszasüllyedt a székére, de továbbra is ellenségesen méregette Therese-t. - Épp ezért választottalak téged – mosolyodott el az ex-őrző, s a mosolyában ravaszság tükröződött. Reina elkönyvelte magában, hogy a nő rendkívül jó emberismerő. Tudta, hogy a többiek vállalni fogják önszántukból is, ha Joselyn megkapja a szert, akkor még Xoana is. Quentin lett volna még kérdéses, aki az első alkalomtól kezdve ellenezte ezt a tervet. Reina nem volt benne biztos, hogy a jó kapcsolat meg fog maradni közöttük, de jelen helyzetben ez volt a szükséges döntés. Xoana már nem látta értelmét vitatkozni, bár segélykérőn nézett Reinára. A lány alig észrevehetően megcsóválta a fejét, jelezve, hogy semmit nem tehet. Ismét Therese szólalt meg. - Reina, bár még nem biztos, hogy mindenki vállalni fogja, szeretném, ha te állapítanád meg a sorrendet. Egyszerre maximum kettőtöknek tudjuk beadni a szert… nézett végig a nő a vámpírokon, majd ismét a lányhoz fordult. – Mindenképpen te leszel az első, de nem biztos, hogy azonnal szalonképes leszel, túl sokáig pedig nem akarjuk húzni az időt – Shahinda és Narelle aggódó arccal néztek Reinára, a többiek csak maguk elé bámultak. Reina nyelt egyet, és gyorsan végiggondolta a helyzetet. Megvárta, míg egy kicsit oldódik a gombóc a torkában, majd halkan beszélni kezdett. - Akkor legyen az első páros Joselyn és Quentin, ők úgysem dönthetnek, jobb, ha mihamarabb túl vannak rajta. Utánuk a sorrend: Lotus, Xoana, Narelle és Shahinda. Narelle mellett ott akarok lenni majd – nézett a lány a tanítványára. Az Éjkirálynő hálásan elmosolyodott, bár a félelem és az aggódás az ő arcára is kiült.  Therese komolyan bólintott, de mielőtt újabb utasításokat adott volna ki, Reina megérezte Daniel közeledését, és görcsbe rándult a gyomra. Shahinda aggódó pillantást vetett rá, Narelle pedig megfogta és bátorítóan megszorította a kezét. Reinának csak most esett le, hogy mennyire rosszul nézhet ki, de nem tehetett róla: minden porcikájában rettegett az elkövetkezendő óráktól. Amint Daniel és Stuart beléptek az ebédlőbe, úgy érezte, hogy a szíve ki akar ugrani a helyéről. - Igazán maradhattatok volna még… - morogta Danielnek. A férfi felkuncogott, és Reina mögé lépett. Nyugtatóan a vállára tette a kezét.  - Ne félj ennyire, attól csak rosszabb lesz. Therese és én is segíteni fogunk túlélni – mondta halkan. A lány óvatosan bólintott. Legszívesebben visszacsinálta volna az egészet, azt kívánta, bár sose kérte volna ezt Therese-től… de nem volt más esélyük. - Kezdhetjük, Reina? – kérdezte a nő. A lány becsukta a szemét, hogy ne kelljen az aggódó arcokat látnia maga előtt. Nem volt benne biztos, hogy képes lenne beszélni, így ismét bólintott, és lassan felállt a székről, és hagyta, hogy Daniel egy üres szobába vezesse, ahol csak egy ágy és mellette két szék volt. Az üres falak és a szegényes bútorzat nyomasztó hangulatot keltett az egyébként tágas szobában. A többiek az ebédlőben maradtak. Therese intett, mire Daniel az ágyhoz vezette a lányt.  - Először úgy gondoltam, jobb, ha a többiek látják, hogy mire kell vállalkozniuk… de ez veled szemben is kegyetlenség lenne – szólalt meg Therese tárgyilagos hangon, mire Reina legalább magához tért egy kicsit, félelme azonban nem múlt el.  - Jobb is, ha nem látják… legalább addig, amíg egy kicsit hozzá nem szokok. - Ebben ne is reménykedj! – csóválta meg a fejét Therese - Ez nem olyan fájdalom, amihez hozzá lehet szokni.  Reina nyelt egyet. - Ez aztán bíztató volt… - morogta Daniel, majd Reinához fordult, és rámosolygott. – Engedd el magad, lazíts! Nem fogunk magadra hagyni.  Reina felsóhajtott, és megpróbált engedelmeskedni. Lefeküdt az ágyra. Megrándult az arca, amint a csuklói és bokái köré kötelek fonódtak. - Ez feltétlenül szükséges? – kérdezte fintorogva. - Nem szeretném, ha kárt tennél magadban közben – mondta Therese, még mindig ugyanazon a szigorú és nyugodt hangon. Már a kezében volt egy nagyon hosszú tű és a hozzátartozó fecskendő, benne sötétlila színű, sűrű folyadék. – Először csak enyhe bizsergést fogsz érezni, majd olyan érzés lesz, mintha egy tőrrel szíven szúrnának. Amint ezt érzed, tudni fogjuk, hogy meddig fog tartani az egész. Ahány percig ez tart, nagyjából annyi óráig a többi. Reina torka elszorult, és csak bólintott, bár a tekintetével Danielt kereste. A férfi kisimította a lány arcát a hajából.  - Ne húzzuk az időt… - mondta a lány, de a hangja furcsán rekedtes volt. Therese közelebb lépett, és biztos mozdulattal szúrta a tűt egyenesen a lány szívébe.  Reina felnyögött a hirtelen fájdalomtól. Daniel megfogta, és bátorítóan megszorította a kezét.  - Ki fogod bírni, kislány… - suttogta. Reina erőtlenül rámosolygott, és érezte, amint a nő által emlegetett kellemes bizsergés szétárad a testében. - Ha nem lesz egy napnál több, akkor biztosan… - sóhajtotta, de már ebbe a gondolatba is beleremegett.  Daniel megcsóválta a fejét. Lágy hangon beszélt hozzá, Reina nem is igazán fogta fel a szavait, de a hang megnyugtatta. Becsukta a szemét, és lazított, próbált nem gondolni semmire… Valószínűnek tartotta, hogy a férfi némi trükköt is bevet, hogy lenyugtassa, és ahogy Daniel arcára nézett, már semmi kétsége sem maradt e felől. Hálásan rámosolygott. Therese aggódó pillantást vetett rá, majd a magával hozott zsebórára. Üzent Danielnek, de Reina akaratlanul is meghallotta az üzenetet… eddig észre sem vette az idő múlását, de most hirtelen minden másodperc túl hosszúra nyúlt. A két volt őrző aggódó pillantást váltott, s a lány tekintetébe rettegés költözött.  - Mennyi…? – kérdezte elvékonyodott hangon. Therese felsóhajtott. - Biztos, hogy tudni akarod?  - Biztosan - bólintott a lány, bár valójában nem akarta tudni. - Eddig tizenhét perc volt – nézett ismét az órájára a nő, és leült az ágy szélére, Reina mellé. Bár próbálta semlegesre igazítani a vonásait, az aggodalmat a szeméből nem tudta elrejteni. – Bármikor kérhetsz pihenőt. A szer nem engedi, hogy az agyad kikapcsoljon, de ha halott vagy, semmit nem fogsz érezni. Üzenni fogunk tudni egymásnak. De ha tudtam volna előre… nem készítem el a mérget.  - Valahogy mindenképp rábeszéltelek volna… - nyögte Reina, ismerve saját makacsságát. A beígért fájdalom még mindig késett, de a bizsergés kezdett kellemesen zsibbasztóvá válni, a pihenők lehetősége pedig végre elmulasztotta a rettegését. Therese arcán egy halvány mosoly jelent meg. A lány a nő szemébe nézett, majd felnyögött. A nő nem hazudott előzőleg: valóban olyan érzés volt, mintha egy kést döftek volna a szívébe. Összerándult a fájdalomtól, majd ahogy az egész testében szétterjedt a kín, röviden felsikoltott. A bőrét lángok marcangolták, a húsát kampók szaggatták, a csontjait mintha kalapáccsal törték volna szilánkokra… a fájdalom másodpercek alatt elviselhetetlenné fokozódott, és Reina számára teljesen megszűnt a külvilág. Fogalma sem volt róla, hogy mennyi idő telt el. Órák, talán napok? Egyszerűen képtelen volt kinyitni a szemeit, megérteni, amit mondanak neki. Azután sötétség következett, és teljes bénaság… mintha valaki egy csapásra lekapcsolta volna az érzékeit. Üresség volt: végtelen és megnyugtató. Sötétség és mélységes csend.  Daniel hangja törte meg a némaságot, ahogy őt szólongatta.  - Itt vagyok… - gondolta a lány. – Mennyi idő telt el? - Eddig egy óra… de már kezdtél megijeszteni minket. Még huszonegy van hátra. Bele fog nyúlni az éjszakába. Ezek a szavak túl kegyetlennek hatottak, de Reina megpróbálta összeszedni magát. - Amint kipihented magad, folytatjuk – hallotta most Therese hangját. Üzent neki, hogy rendben, és megpróbált nem belegondolni, hogy mi vár még rá.  - Jó lenne, ha így is működne…  - Sajnos ez csak pihenésre jó – szögezte le Therese. – Amíg halott vagy, a szer sem dolgozik.  - Sajnálom… de már nem lehet leállítani – tette hozzá Daniel - Akkor folytassuk – gondolta Reina, bár nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy készen áll. – Szeretnék már túllenni rajta. Szinte látta a férfi szemein át, ahogy a kés kicsúszik a testéből, és ahogy Daniel vére a sebbe csöpög. Amint Reina szíve ismét dobogni kezdett, a rémálom folytatódott.   Narelle jóformán magánkívül volt az aggodalomtól. Minden porcikájában átérezte mestere szenvedését, és csak rontott a helyzeten, hogy nem mehetett be hozzá. Daniel szerint, ha bent van, Reina nem engedi el magát, és azzal csak ártana önmagának. De tudni, hogy Reina egész nap, sőt még másnap is szenvedni fog, rosszabb volt bárminél, amit eddig átélt. A saját fájdalma sokkal kevésbé érdekelte.  Most még jobban gyűlölte a White Crosst, mint valaha. A saját kezeivel akarta megbosszulni ezt a szenvedést Lotharon: ha a férfi nem lenne, nem kellett volna ezt vállalniuk. A szobája falának támasztotta a homlokát, és hagyta, hogy a hűs fal lenyugtassa. Reina ismét halott volt, már meg sem tudta volna mondani, hogy hanyadszorra, de már közeledett a napnyugta. Hamarosan véget kell érnie ennek a rémálomnak… Ha a mestere éjszaka sem tér végre magához, akkor be fog menni hozzá.  A folyosón léptek hangzottak fel, de Narelle nem mozdult el a fal mellől. Rövid kopogás hallatszott, majd az ajtó ki is nyílt, és Shahinda állt előtte. A nő mosolya egyáltalán nem illet Narelle hangulatához. - Torikoék megérkeztek – mondta a nő kertelés nélkül. Narelle nem mosolyodott el, de a tekintete rengeteget enyhült. - Mennyien jöttek? - Tizennégyen, beleértve Maddockot is. Gyere, most te leszel a szószóló, kislány… Te ismered legrészletesebben Reina tervét - kacsintott Shahinda, és megfogta Narelle kezét, hogy tiltakozást nem is várva kirángatta a szobából.