Miután Reina visszatért Therese otthonába, és egy kísérő segítségével megtalálta a szobáját, azonnal Quentinnel kellett találkoznia. A férfitől nagyon messze állt a nyugalom, villogó szemekkel vetette rá magát a lányra. - Hol a fenében voltál? – kérdezte számonkérően, miközben végigmért Reina új ruháját, vértől, és valami mástól kipirult arcát, ragyogó szemeit. Reina elfintorodott, ennél kedvesebb fogadtatásra számított. - Vadásztam, utána rám vadásztak, végül megszöktem, és ismét felhajtottam néhány zsákmánynak ígérkező vadat. - Ne rébuszokban beszélj, ha kérdezek valamit! – rivallt rá Quentin. - Nem szoktam meg, és nem is tűröm el ezt a hangnemet! – replikázott Reina, de a férfi villogó szemei láttán hajlandó volt bővebben magyarázkodni. – Az egyik parkban körbevettek a vörösek, és nem tudtam máshogy megmenekülni, minthogy elmentem az egyikükkel. Danielnek hívják. - Áhá, szóval Therese-nek igaza volt. Daniel szereti a könnyűvérű nőcskéket. A következő pillanatban pofon csattant, és Quentin meglepetten pislogott fel a fotelból, ahová tántorodni kényszerült, csak hogy Reina villogó tekintetét, és ismét ütésre emelt kezét lássa maga előtt. - Ha olyasvalaki csábít az ágyába nőket, akinek farka van, a haverjai felnéznek rá, de ha egy nő megy el valakivel, mert úgy tartja kedve, máris lekurvázzátok? – Reina szinte kiabált, Quentin pedig nem mert válaszolni. – Ha még egy ehhez hasonló megjegyzést ki mersz ejteni a szádon, akkor a következő ütés érzékenyebb részeket fog célba venni. Quentin Amalie mellett megtanulta, hogy az egyetlen kiút az ilyen helyzetekből, ha meghunyászkodik, különben a finom hölgyek vagy beváltják a fenyevetésüket, vagy otthagyják őt, és hetekig keresgélhet, mire újra rájuk talál, s a hölgyek akkor sem lesznek hajlandóak szóba állni vele. Esetleg mindkét lehetőség beüt egyszerre. Quentin tehát inkább nyelt egyet, és nem gondolt bele, hogy egy harminc éves fruska oktatja ki. - Bocs, nem lesz több ilyen, de a halandókoromban belémvert világnézetet nem olyan könnyű elfelejteni – kezdett magyarázkodni, és közben drukkolt magában, hogy ez a szöveg Reinánál is beváljon. A lány leengedte ütésre emelt kezét, és sóhajtva elfordult. - Daniel ott lesz, amikor kinyírjuk Lotharékat – vetette oda foghegyről a férfinak, majd gúnyosan folytatta. – Te kit tudtál beszervezni időközben? - Daniel? – kérdezett vissza Quentin, csak hogy ne kelljen válaszolnia. – Hogy tudtad rávenni, hogy eljöjjön? Reina ismét megvillanó szemei és némasága elárulták a választ. - Na látod, ez tényleg igazságtalanság. Ha egy férfi lefektet egy nőt, akkor az áldozat sértett, ha nem udvarolnak neki eleget, főleg, ha nem egy egész életre szól a kapcsolat. Ellenkező esetben azonban, ha egy nő önszántából egy alkalmat ígér, máris a lábai előtt hever a világ. Reina felkacagott, korábbi mérge messzire szállt. - Azért ne sűlyedj depresszióba, nem olyan könnyű dolog, mint amilyennek látszik. Quentn megtapogatta az arcát, persze feleslegesen, hiszen a pofon ütötte sebnek már nyoma sem volt. - És ha egy férfi pofoz fel egy nőt... – folytatta volna a filozofálgatást, de a lány nem hagyta kibontakozni. - Inkább arról mesélj, hogy mikor indulunk. Vagy Therese-t is messzire elkerülted? - Holnap mehetünk – válaszolt Quentin vállat vonva. – Bevatsz, hogy milyen feladatot bízott ránk az a nőszemély? Reina bólintott, és belekezdett a részletekbe.   Mióta a két vámpír megszökött a kezei közül, Meredith nem mert beszélni Lotharral. Bár még nem volt avatott tag, és így a férfi nem érhette el egykönnyen, folyton rettegett, hogy elkapják és kivégzik a hibájáért. Egy hónapja volt csak, hogy Cintia, a nővére beszélt arról neki, hogy hová jár titkos útjain, és miféle feladatokat hajt végre. Nővére történetei egyenesen megdöbbentették. Cintia tipikusan földhözragadt lány volt, huszonegy évesen völegényt tartott maga mellett, s az esküvőt is eltervezték már. Aztán a férfi egy nap, hirtelen meghalt, de Cintia mintha fel sem vette volna. Másnap a család előtt ugyanolyan mosolygósan jelent meg, mint mindig, s a szüleik azzal magyarázták, hogy még fel sem fogta a történteket, netán nem is tud róluk. Mára már Meredith biztos volt benne, hogy a nővérkéje minden részletét ismerte a vőlegény halálának, s az is nyilvánvalóvá vált, hogy miért nem gyászolta: a férfi vámpír volt, s bár remekül titkolta ezt, néhány jel rövid elemzés után bizonyítékként szolgált. Cintia, mikor rájött a titokra, megalázónak érezte, hogy egy vérszívó kihasználja, s mikor összeveszett vele, a vámpír gyilkos karjai közül egy épp arra járó vadászcsapat mentette meg. Cintia másnap felkereste őket, és csatlakozott hozzájuk. Legalábbis így szólt a történet: de hogy ebből mi volt az igazság, Meredith nem tudhatta, hisz a nővére szeretett lódítani, vagy apró hazugságokkal takarózni. Egy valami volt bizonyos, fél évvel a történtek után: a vadászok valóban léteztek – s akkor bizony a vámpírok is – és Meredith minden áron csatlakozni akart Cintiához, ahhoz a lányhoz, akiről egész életében példát vett.  Cintia viszont azt is elmondta, hogy itt nem lehet hibázni, mert a vámpírvadászok büntetései nagyon kegyetlenek. Így nem volt csoda, ha Meredith soha többé nem akarta látni Lothart, mi több, senkit a White Crossból. Már bánta, hogy egyáltalán belement ebbe az őrültségbe, és nagyon remélte, hogy még nem késő kiugrani belőle. De tévedett. Már késő volt. Alig gyógyultak be a szöktetéskor szerzett sebei, a jobb karját még mindig nehézkesen mozgatta, és félig-meddig megszokásból sántított. Épp reggeli teát készített magának, amikor kopogtatást hallott az ajtó felől. Mit kopogtatást? Egyenesen dörömbölést. Első gondolata a menekülés volt, a hátsó ajtón, át a kis kerten, majd a kerítés magas falán, végül ki a temetőbe, ami szinte rögvest a kert mögött kezdődik. Egyből el is hessegette ezt a gondolatot, hisz ha valóban vadászok bukkantak rá, a meneküléssel csak fokozná a büntetés mértékét. Habár a halálnál nem sok rosszabb lehet… Torkában dobogó szívvel, dió nagyságúra zsugorodott gyomorral lépett az ajtóhoz. Vámpírok nem lehetnek, gondolta gyorsan. Megérezte volna őket, vagy ők nemes egyszerűséggel rátörnék az ajtót. Ahogy lenyomta a kilincset, a bejárat azonnal kitárult, kintről lökték be. Meredithre három pisztoly szegeződött, s egy férfi rögvest a lány háta mögé került, és hátracsavarta a karját. - Végre megvagy, ostoba szuka! – sziszegte a fülébe a férfi, miközben rárakta a bilincset. Nem törődött Meredith fájdalmas nyögésével, sőt, tetézte azt. A lány oldalába könyökölt. Meredith a padlóra zuhant, ráesett alig meggyógyult karjára, mire a csont ismét eltört. A lány felkiáltott, és szemébe fájdalomkönnyek gyűltek. - A White Cross elől nem lehet meglépni – röhögött fel egy másik férfi, aki pisztolyt tartott a kezében. - Nyomás, kicsike! – rántotta fel a földről a megbilincselője a lányt. – Lothar szeretne veled hosszan elbeszélgetni. Meredith csak most vette észre a pisztolyosok között a saját nővérét, eddig túl gyorsan történt minden. - Javíts ki, ha tévedek… - kezdte megvető hangon Cintia – de azt nem mondtam, hogy ha mégis hibáznál, célszerű elbújni. Remélem, Lothar rám fogja bízni a nevelésedet. Meredithnek nem volt ideje válaszolni. A férfi durván megtaszította törött karjánál fogva, és a kocsi felé lökdöste. A lány már nem tehetett róla: a kínok és a rettegés újabb könnyeket csaltak a szemébe, mégis Cintia viselkedése okozta a legnagyobb fájdalmat. Képtelen volt bármit mondani, könyörögni pedig nem akart, hisz tudta, hogy felesleges. Durván belökték a hátsó ülésre, és ketten beszálltak mellé. - Nyomás a kikötőbe! – adta ki a parancsot Cintia. A sofőr, az egyik pisztolyos férfi örömmel gázt adott.   A kikötő jóformán zsúfolásig tele volt, mikor Reináék megérkeztek. Therese ígérete szerint a vadászok nem jöhettek rá, hogy a két vámpír mikor, milyen hajóval utazik, hisz a nő az utolsó pillanatban vette meg a jegyeket, és ellátta Reináékat a megfelelő, könnyelmű szemek számára valódinak tűnő igazolványokkal, valamint jónéhány dobozzal, amelyek tartalma egyelőre titok maradt. A papírok értelmében Reina és Quentin házaspár voltak, és ha valaki rákérdezett utazások céljára, elég volt annyit válaszolniuk, hogy nászútra mennek. A sokat sejtő mosolyok általában nem kívántak magyarázatot, mi több, a két vámpírnak nem kellett azon gondolkozni, hogy mivel magyarázzák ki magukat, miért zárkóznak egész éjszakára a kabinjukba. Reina meglepődött, hogy mennyire gond nélkül jutottak fel a hajóra, ami nem volt bár egy luxus-óceánjáró, de kényelmes szobákkal, szalonokkal, éttermekkel, könyvtárral, és egy kezdetleges vetítőteremmel várták az utasokat, egy szóval mindent megtettek, hogy az utazás a végtelen óceánon ne legyen unalmas.  Az igyekezetük azonban teljesen felesleges volt. Az utazás második reggelén Reina és Quentin a fedélzeten sétálva, a többi gyanútlan utas között észrevettek egy férfit. Az oldalában pisztoly dudorodott, amit ki tudja, hogyan csempészte fel a hajóra, s a közelében Reina hátán végigfutott a hideg. A férfi kiszúrta őket, megvillant a szeme, majd mire a lány jobban szemügyre vehette volna, el is tűnt valahol. - Azt hiszem, ideje lenne jobban felfegyverkeznünk, és rejteni a jelenlétünket – jegyezte meg suttogva Reina. Quentin komolyan bólintott, majd felsóhajtott. - Therese megígérte, hogy nem fognak minket elkapni itt a vadászok. - Vagy tévedett, vagy a vadászok most nem miattunk vannak itt – vonta meg a vállát Reina, és a kabinjuk felé indult. A kis lakosztályban, amit egy meseszép fürdőszoba, egy tálalópult, két kisebb szekrény és egy hatalmas franciaágy tett ki, a két vámpír többé-kevésbé biztonságban érezhette magát. - Ha nem jönnek rá, hol alszunk, még akár túl is élhetjük az utazást – morogta rosszkedvűen Quentin. - Szerintem nem miattunk hajókáznak – vonta meg a vállát Reina, miközben magához vett néhány egyszerűbb ruhát, mivel a vörös színű kisestélyi, amiben jelenleg kápráztatta el az utasokat, alkalmatlan lett volna közelharcban. Quentin elnyúlt az ágyon, miközben a lány eltűnt a fürdőben. - Szerintem viszont lelkesen beiktatnának bennünket is a programjukba! – szólt a férfi Reina után. - Csak ha felhívjuk magunkra a figyelmet, és óvatlanok leszünk – visszhangzott a lány hangja a fürdőből. - Miért, mit gondolsz, ha óvatosak vagyunk, békén fognak hagyni minket? Ez minden esküjükkel ellenkezik. - Az a férfi nem akart balhét – tiltakozott Reina.  - Az a férfi bizonyára elment szólni a többieknek. Hányan lehetnek ezek? Tízen, húszan? - Ugyan, akkor már korábban kiszúrtuk volna őket. - Ők is el tudnak rejtőzni, ha akarnak A mi jelenlétünket viszont megérezték, és… - Quentin felnyögött. – Mit akarhattak Kanadában? És miért nem tudnak repülővel közlekedni? - Ez utóbbira van egy tippem – jelent meg Reina az ajtóban, immár teljes harci díszben. Az övén tőrök markolata csillogott, mellettük hat dobócsillag díszlett. A lány magára vett még egy hosszú, elegáns kabátot, amivel bölcsen eltakarta a fegyvereit. – Épp olyan veszélyesnek tarthatják a légi közlekedést, mint mi. Quentint már más érdekelte. - Hol tartogattad idáig a fegyverarzenálodat? – kérdezte csodálkozva. - Therese adta indulás előtt. Mindegyiken méreg van, a halandókra halálos, nekünk ártalmatlan. A WC mögötti dobozban találsz neked valót is, ezek túl nőiesek – kacsintott Reina – Na nyomás átöltözni! Meg akarom lepni a vadászbandát, visszavágásként a rajtunk esett sérelmek miatt. - És ha húszan vannak? Mi ketten… - Ha ötvenen vannak is, meg kell próbálnunk, vagy ők kapnak el minket. Nincs sok kedvem a következő hetet is kómában tölteni. Quentin fintorogva szedte össze a ruháit a mostani öltöny helyett – amiben egyébként szívdöglesztően festett – és felváltotta a lányt a fürdőben. Kisvártatva meglepetést tükröző hangok hallatszottak ki onnan. - Therese szépen ellátott minket – morogta jól hallhatóan a férfi. - Nem hiszem, hogy az utazásra szánta – válaszolt a lány, miközben a ruháit rendezgette, hogy ne keltsen feltűnést a szikrázó tőrökkel. A kabát nem egészen váltotta be a rejtőzködés ígéretét, hiszen a folyosón Reina semmiképp nem hordhatta összegombolva. Végül a pólója helyett átvett egy tunikát, ami combközépig ért, és ezt a mellei alatt kötötte össze. A tükörben megszemlélte magát, és az eredménnyel elégedett volt. Quentin is előkerült a fürdőből. Az övén fegyverek csillogtak: nagyobb tőrök és aprócska dobókések. Ő is a tükör elé lépett, és bólintott. Felvette a hosszú zakóját, amivel sikeresen elrejtette az övére tűzött fegyvereket. - Van terved? – kérdezte a lánytól. A megszólított vállat vont. - Kimegyünk a fedélzetre, és megvárjuk, amíg ismét felbukkan valamelyik jómadár, követjük őt, és mikor elvezet a többiekhez, rájuk támadunk. - Ideális terv! – csapta össze a két tenyerét Quentin. – Pontosan így kell besétálni a White Cross csapdájába. Fütyürészhetünk is hozzá? Reina megsemmisítő pillantást vetett a férfira. - Ha tudsz jobbat, hallgatlak… - Te mész egyedül a vadásszal. Úgy teszel, mintha vacsorára szánnád, tehát eljátszadozol vele… Én pedig akkor jövök, mikor már elemükben érzik magukat. - Ez nekem nem tiszta. Akkor lépsz közbe, mikor elkezdenek vallatni, vagy mikor már meghaltam? – gúnyolódott Reina.  - Mikor jelt adsz. Mondjuk egy üzenettel. Reina felsóhajtott. - Remélem, az, akit láttunk, a fedélzeten lesz megint, és elég intelligens lesz ahhoz, hogy szőkének tettesse magát. Az utasok közt nem szeretnék pánikot kelteni. - Lothar nem a hülyéket válogatja ki magának – vont vállat Quentin. - Hát ez a legnagyobb baj vele… - sóhajtott Reina, és az ajtóhoz lépett. – A második emeleti szalonban várj a jelre! Az van nagyjából a hajó közepén… - adta még ki az utasítást, majd kilépett a folyosóra. A fedélzeten most alig járt ember. Ebédidő volt, a többség az éttermekbe tömörült. Reina is szeretett volna végre jóllakni, de a hajón nem vadászhatott. Egy magányosan utazó férfi kiszúrta magának a lányt, és megpróbálta felcsípni, de Reina gyorsan hárított, miszerint nászúton van, csak a férje tengeribeteg lett. A férfi csalódottan távozott.  Percek teltek el, majd órákká nyúltak, de egyetlen vadász sem jelentkezett. A fedélzet ismét megtelt, céltalanul lődörgő utasokkal, de a halandók a csípős szél miatt gyorsan vissza is bújtak a hajó fedett szintjeire. A hideg egyáltalán nem zavarta a lányt a sarki fagyok után, de az unalom egyre álmosabbá tette. Az is lehet, hogy a White Cross katonái inkább éjsaka fogják rájuk törni az ajtót, gondolta. A naplementéig úgyis csak három órájuk maradt. Épp, mikor elhatározta, hogy visszamegy a kabinjába, hogy annak a védelmét erősítse meg, amennyire lehet, felbukkant az egyik vadász. A fedélzet időközben ismét megtelt emberekkel, a szél is csitult valamelyest, s a távolban néhány jéghegy váratott magára, hátha találkozik elsüllyesztendő hajóval. De csalódásukra csak a turisták tekintetét vonzották. Reina ellökte magát a korláttól, és a férfi felé lépdelt. Kabátban, nadrágban és a tunikában majdnem olyan elegáns volt, mint a kisestélyiben, egész addig, amíg meg nem próbálták átölelni a derekát.  Ez utóbbi a férfinak nem állt szándékában. A gondolatait próbálta rejteni, de Reina foszlányokat hallott közülük, és ez elégedettséggel töltötte el. Miközben semleges témákról csevegni kezdtek – ideális előjáték egy jó vadászathoz – Reina a szavak mögötti gondolatokra is figyelt. A vadász természetesen tudta, hogy vámpírral van dolga. Csak abban reménykedett, hogy az ő kiléte titokban marad. Reina gyanútlanak módjára viselkedett, s hosszú percekig kerülgették a témát. Végül abban állapodtak meg, hogy a férfi szobáját választják, valószínűleg az a kényelmesebb, s elindultak lefelé. Reina hagyta magát terelni a folyosókon – némelyik olyan szűk volt, hogy csak egy ember férhetett el benne – egészen le az első szintig, ahol az olcsóbb lakosztályok sorakoztak. Vadászoknak nyoma sem volt itt, Reina csak akkor érezte meg őket, azt a különös hideget, amikor már becsukódott mögötte az ajtó. A szomszédos szobából halk sírást hallott, s olykor egy rekedtes hangot. A szoba falai egész jól voltak szigetelve: ezt a halk zokogást más egész biztosan nem hallotta volna meg. - Várj, segítek – szólalt meg a férfi, és megpróbálta lesegíteni a kabátot Reináról, de a lány nem hagyott időt a lovagiasságra. Jelzett Quentinnek, a kabátját pedig a földre dobta. - Kösz, megoldom anélkül is… - mondta picit gúnyos mosollyal. A férfi a pisztolyához kapott, de Reina gyorsabb volt nála. Az egyik kezével a vadász karját kapta el, a másikkal az övébe tűzött tőrért nyúlt, és azzal szúrta combon a férfit. Az áldozat felnyögött, majd a szemei fennakadtak, és holtan a padlóra zuhant. Reina elismeréssel adózott Therese mérgei előtt, majd újra az ajtóra fordította a figyelmét. Quentin vagy nem hallotta az üzenetet, vagy elfelejtette, hogy őrségben kellett volna állni, de a többi vadász már megérezte a társa halálát, és egy szemvillanás alatt betörték az ajtót. Ketten voltak, egy zömök férfi és egy sudár, szőke hajú nő, akinek a vonásai Meredithre emlékeztették a lányt. - Rohadt vérszívó… - sziszegte a nő, miután meglátta a hullát. Mindkét támadónál pisztoly volt, s egyenest Reina szívére céloztak vele.  - Milyen kellemes fogadtatás… nem hittem, hogy a programszervező ilyen izgalmas meglepetéseket tartogat a számunkra! – kezdett el csevegni Reina, azzal a szándékkal, hogy húzza az időt Quentin megérkezéséig. - Egy jó okot mondj, hogy ne lőjelek le itt helyben. Reina úgy tett, mintha gondolkozna, majd gúnyosan szólalt meg. - Az elég jó ok, hogy te talán ügyesebben ki tudnád szedni belőlem mindazt, amit Meredithnek nem sikerült? - Rohadj meg… - sziszegte a nő. Quentin eddig a pillanatig váratott magára, s a híre egy dobótőrrel érkezett, ami a nő kísérőjének karjába fúródott. Az áldozat azonnal összeesett, s ez Cintiát is kibillentette az egyensúlyából egy pillanatra: csodálkozva az újabb hullára nézett, majd Reina dobócsillaga a mellkasába fúródott, s ebben a pillanatban a nő már halott is volt. - Van még egy! – kiáltotta Quentin, és elsöpört a szomszédos szobáig. Odabent egy harcsaszájú férfit és egy megkötözött nőt talált. Mire Reina az ajtót eltorlaszoló hullákon átlépve odaért, a férfi már halott volt. A fogoly ijedtében abbahagyta a zokogást. - Nem vámpír – állapította meg Quentin. Reina megrázta a fejét. Nem szólalt meg, hanem a fogoly elé lépett, s ahogy a hosszú, szőke, összekócolódott hajat kisimította a lány arcából, a szája kegyetlen mosolyra húzódott. - Üdv, Meredith… hogy tetszik a fordított helyzet? Quentin meglepetésében elrakta a dobótőrt, amivel őrködött. A lány felnézett a vámpír arcába, de azonnal el is kapta a tekintetét. Nem felelt, s Reina, látva a halandó törött karját és elgyötört tekintetét, maga is leeresztette a fegyverét. - Hány vadász van a hajón? – kérdezte Quentin. - Rajtam kívül négy – felelt alig hallhatóan a lány – Minddel végeztetek, pedig nem értetek jöttek. Engem kellett volna visszavinniük. - Sajnálom, ha keresztülhúztuk a számításotokat, de a vadászok már túl sokszor keresztülhúzták a miénket, úgyhogy hadd ne legyen lelkifurdalásom – válaszolt csípősen Reina. – Többek közt te is beálltál a sorba. - Csak parancsra cselekszünk – suttogta a lány, és az arcán egy újabb könnycsepp gördült le. - Mi meg csak az életünket védjük – vonta meg a vállát Quentin. Reina ismét a lányhoz fordult. Túl fiatal volt, és túlságosan értékes lett volna vámpírnak ahhoz, hogy végezzen vele. Hiába próbálta emlékeztetni magát, hogy mennyi szenvedést köszönhet a csitrinek. Épp csak rossz oldal talált rá előbb… - Mennyit tudsz a White Crossról,  - Nagyon keveset, alig mondtak el valamit. Nem vagyok még hivatalosan tag. Reina felnézett, a tekintete találkozott Quentinével. Xoana mindig azt mondta, ha faggatták, hogy az eskü értelmében nem beszélhet. Reina leguggolt Meredith elé, és a kezével gyengéden felemelte a fejét. A lány túl gyenge volt ahhoz, hogy ellenkezzen. - Még nem tetted le az esküt, igaz? - Igaz – bólintott alig láthatóan Meredith. - És ha azt kérném, hogy beszélj a főnöködről, megteszed? - Miért tennék neked szívességet? Ha beszélek, akkor is megölsz, ha nem, maximum lassabban csinálod – a lány hangja ellenségessé vált, de a gyengesége még mindig szánalomra méltó volt. Reina nem vesztette le a türelmét. - Ha nem beszélsz, és tartod is magad ehhez, megöllek. Ha beadod a derekad, akkor viszont egy új élet várhat rád. - Hogy… mit akarsz, Reina? – szólt közbe gyanakodva Quentin. A lány sokat mondó pillantást vetett rá, mire a férfi a falnak dőlt, és a két kezébe temette az arcát. Őrült, elmebeteg feketékről morgott valamit. - Honnan tudjam, hogy igazat beszélsz? – kérdezte a fogoly. - Gondolj bele, egy vadásznak nem lehet annyira csábító a vámpírlét, hogy csalinak használjam. Elengedni nem foglak. Nem akarom, hogy Lothar mellett harcolj. - Várjunk csak, és ki lesz a mestere? – vágott közbe ismét a Quentin. - Maddock említett, hogy ha valaki elkap egy vadászt, és nem akarja vámpírrá tenni, akkor találnak neki másik mestert. - Amint hazaértünk, kezdd el kezeltetni magad… - sóhajtott a férfi – Én megyek, eltüntetem a hullákat. Reina megvárta, hogy a férfi eltűnjön az ajtóban.  - Nagyjából lejárt a gondolkodási idő, kislány. - Ha vámpír leszek, úgyis egyfolytában kínozni fogtok – vonta meg a vállát Meredith. Reina megrázta a fejét. A csípős füst szaga rövidesen elárasztotta a szobát, s Reina lángra lobbantotta az itt lakozó holttestet is, hogy a lehető legtöbb ideig senki ne hiányolhassa a vadászokat. - Van két íratlan szabályunk, amit mindenki betart. Az egyik, hogy egyetlen vámpír sem felel a halandókorában elkövetetett bűneiért. A másik viszont, hogy a mester saját akarata szerint büntetheti, nevelheti a tanítványát. Örülj, hogy ez a mester nem én leszek! Meredith felsóhajtott, majd vonakodva bólintott, bár maga sem tudta, mibe megy bele. Már nem volt más lehetősége: vagy meghal, vagy vámpír lesz. És a vámpírok talán csak a White Cross szerint annyira gonoszak… Reina kristálytisztán hallotta a lány gondolatait.