Aznap senki sem jött, hogy vérrel kényeztesse Reinát, Quentin pedig csak néhány percre ugrott be hozzá, majd továbbállt, hogy a „fajtársaival” töltse az időt. A lány tudott a vörösek közti összetartásról (és a széthúzásról is, de ez mindkét esetben szélsőségesnek mutatkozott), mégis furcsán mellőzöttnek érezte magát, és úgy döntött, tényleg megpróbálkozik egy vadászattal. A csontjai és izmai minden mozdulatra perzselő fájdalommal reagáltak, és Reina most nem tudta elterelni a gondolatait, mégis megpróbált tudomást sem venni róla. Fél órás bolyongás után megtalálta a kijáratot, ami a jókedélyű ajtóőr szerint térkép és kísérő nélkül ha nem is volt rekordteljesítmény, de mindenképpen megismételhetetlen. A lány kedve nem volt ilyen jó az egyre jobban követelőző éhség miatt, úgyhogy meghagyta az őrnek, hogy visszafelé engedje be, és egyúttal megígérte, hogy visszatalál ide, és nem fog túl magasan repülni. Kanadának ezen kisvárosában már tavaszodott, a hó eltűnt, s a kertek, parkok zöldellő fűvel tüntettek a késői fagyok ellen. Reina valóban nem szállt fel túl magasra, s az első adandó, elhagyatott parkban landolt is. Igyekezett annyira válogatni, s kiválasztani a lehető legmegfelelőbb áldozatot, amennyire erejéből telt, de a játszadozáshoz már végképp nem volt türelme. Az első áldozatként egyből két halandó is mutatkozott: egy, a begyakorolt arckifejezéséből ítélve folytonosan hisztiző liba, és a mellette álló, állandóan ökölbe szorított kezű, sebhelyes arcú fiúja. Mindketten túl voltak azon az életkoron, amikor a lány még menthetőnek ítélte volna őket. Így a lány minden lelkiismeret-furdalás nélkül hagyta ott a helyszínt, miután porrá égette a két holttestet, hogy a halandók ne fogjanak gyanút. A testében lüktető méreg kínjai csillapodni kezdtek, s a lány már könnyebben el tudta terelni a gondolatait. A jelenlétét most is elrejtette, habár túl nagy szükség nem volt rá, hiszen ezen a környéken nyilvánvaló volt a vámpírok uralma. Pontosabban a vöröseké, aminek a következményeibe Reina a harmadik áldozat elfogyasztásáig bele sem gondolt. Csak akkor vette észre a közelgő veszélyt, amikor már bekerítették, és az utolsó, sudár testalkatú nő is eltüntette a szárnyait.  - Üdv Therese birodalmában! – hallott a háta mögül egy férfihangot. Lassan, nyugodt mozdulatokkal fordult meg, s első látásra megállapította, hogy a férfi nagyon idős: talán az vörösek első generációjából való.  Reina üdvözlésképpen biccentett, és a kezét önkéntelenül a tőrére csúsztatta, hogy ha védekeznie kell, a csata ne érje meglepetésként. A férfi kellemes hangon folytatta. - Mi szél hozott erre? Talán nem értek el a hírek, hogy errefelé csak az asztalon látjuk szívesen a fiatal tanítványokat? – a férfi hangjában nem volt gúny, csak a szemében csillant az éhség jele, s mellé a gonoszság azon szikrája, amit Reina a lehető legcsábítóbbnak talált a férfiakban – s amit oly ritkán volt alkalma felfedezni. Hogy féljen? Az eszébe sem jutott. - Therese említette, hogy jól őrzitek a területet, és számítottam rá, hogy kiváló vámpírok állnak mellette. Az, hogy miért vagyok itt, rá és rám tartozik, de egyvalamiben tévedsz: már rég nem vagyok tanítvány. - Túl nagy a szád a hátad mögött tudott tíz-tizenöt évhez képest – vonta fel a szemöldökét a férfi, majd alig észrevehetően intett a társainak. Azok visszatűzték a fegyvereiket az övükbe. - Huszonnyolc – pontosított Reina. – Csak a rend kedvéért. Megtudhatnám, hogy miért tartotok fel a vadászat során? - Te már úgyis eleget ettél és játszottál, most rajtunk a sor – vált hamiskássá a férfi mosolya. - Két okból nem elégíthetem ki mindannyiótok vérszomját. Az egyik, hogy túl kevés vagyok a fogatokra, a másik, hogy a vérem mérgezett, és még nem múlt el a hatása. Valaki a közelből felhorkantott, és úgy mérte végig Reinát, mintha életében először látna nőt, mégis ösztönösen tudná, hogy mit kell tennie. - Akkor csak a nők kapnak a véredből, a férfiakra másféle falatozás vár… - mondta gúnyos kacajjal kísérve, mire majdnem minden vámpír felröhögött. Egyedül a vezetőjük arca maradt komoly, de nem szólt közbe. A szemében a várakozás jele csillant az újoncra tekintve. Reina szája gúnyos mosolyra húzódott. - Gyere, és vedd el, ha annyira kell! – vetette oda a nagyszájú vámpírnak. Az már nyúlt a tőréért, de a vezetője egy intéssel megállította. - Semmi szükség arra, hogy az értékes vér a földre folyjék.  - Se arra, hogy egymás vérét ontsák a vámpírok, mikor az ellenség halandókból áll – csatlakozott a lány. A többi vámpír tekintete egyre éhesebbé vált, de ezzel igyekezett nem törődni. – Szóval a méreg hidegen hagy titeket? – fordult vissza a vezető felé, az arcán csalódott fintorral. A férfi a fejét csóválta. - Ha tudsz mozogni, és a nyelved is ennyire fel van vágva, akkor ne kívánd, hogy komolyan vegyünk. Reina felsóhajtott. A méreg már valóban alig-alig éreztette magát, s a lány ebben a pillanatban örült ennek a legkevésbé. A férfi szemébe nézett. - Meddig akarjátok folytatni a játékot? És mi a célotok velem? Félholtra szívtok, megerőszakoltok, aztán itt hagytok, hátha egy vadászcsapat rám talál? - Ó, nem, amint végeztünk, aránylag épségben távozhatsz. Több férfi van, mint nő… Reina felvonta a szemöldökét, és egy nagyon fiatal fiúra mutatott, akit úgy két-három évesnek saccolt. - Például ő? Legalább három bivalyerős férfi kell ahhoz, hogy lefogjon, és hajlandó legyek beavatni az apróságot. Az említett apróság vicsorra húzta a száját.  Reina gyorsan végiggondolta a helyzetet. Ebből a kelepcéből nem szabadul, hacsak nem sietnek a segítségére, de azt valószínűtlennek tartotta, hogy Quentinre hallgatnának ezek a vámpírok, Therese pedig nem ajánlotta fel, hogy ha Reina bajba kerül, ő kimentené. A lány nagy levegőt vett, és a vezető szemébe nézett. - Jobb alkut ajánlok. Te kapsz a véremből, és ha ragaszkodsz a másik fizettséghez is, lefekszem veled. Cserébe megvédesz a többiektől, és isten hírével elengedsz. - És mit kapnak ők? – mutatott végig a meghökkent szolgákon a férfi. Reina vállat vont. - Elmesélheted nekik az emlékezetes élményt, és megtarthatják a tökeiket. A vezető felkacagott, majd jókedvűen bólintott. A többiek csak erre vártak, felbőszülten főnökük árulásától, amiért őket kihagyná a zsákmányból, megpróbálták a lányra vetni magukat. Reina kihúzta az övéből a tőrt. Két vöröset sebzett meg, mire a vezérük vissza tudta hívni a felbőszült, éhes csordát. A lány megúszta néhány karcolással, és szerencsésen újabb mérgek nélkül, de a ruhái komoly kárt szenvedtek. - Bocs, az embereim még kezelhetetlenek. Örömmel látom viszont, hogy meg tudod védeni magadat… Reina vállat vont. Az egyik megsebzett vámpír sebei begyógyultak, túl gyorsan ahhoz képest, hogy vörös volt. A másik még mindig megvágott hasát szorongatta. - A munkámmal jár, elvégre… - a lány elharapta a mondatot. Ha ezek a vámpírok, akik körülötte vannak, ismerték Felicytát, netán jóban voltak vele, akkor nem lenne jó ötlet elárulnia magát. A férfi felvonta a szemöldökét a kimondatlan szavak miatt, de úgy döntött, a lány pontos kiléte után később faggatózik. Magához intette a megtépázott öltözékű vámpírt, majd karon fogta, és a parkból egy tágas utcán végig, egy kellemes kis házba vezette. A többiek éhes tekintete elkísérte őket. A ház belülről szakasztott úgy festett, mint Therese barlangja, csak néhány ablak törte meg az arany- és ezüstdíszeket. A férfi csak azután szólalt meg, hogy az ajtót gondosan bezárta kettejük mögött. - Talán hozzá is kezdhetnénk, hogy beváltsd az ígéretedet… Reina elmosolyodott, és bólintott. Nem volt zavarban, és nem is esett nehezére eljönni ezzel a férfival. Az egyetlen, ami miatt izgulhatott, hogy még sosem akadt dolga vörösekkel, ám a férfi nyugodt, lassú mozdulatai, a szemének olykor huncut, máskor komoly csillogása, a kedves arca épp azt a kényeztetést ígérte, amire a lánynak a legnagyobb szüksége volt az utóbbi események – na meg a hat évnyi cölibátus után. - Melyik részével szeretnéd kezdeni?  A férfi nem válaszolt, hanem magához húzta Reinát, és az ajkait a lány szájára tapasztotta. A lány megnyílt a csók előtt, és szorosan magához ölelte hódolóját. A férfi szája Reina nyakára vándorolt, s miután hosszú, selymes csókokkal halmozta el, fogai finoman a lány bőrébe szúrtak. A férfi továbbra is kényeztette a kezeivel, a ruhákat lesimogatta róla, s közben élvezettel hallgatta Reina egyre sűrűsödő sóhajait.   - Hol lehet ez az átkozott nőszemély? – morogta az orra alatt Quentin, Reinát keresve. A lányt hiába kutatta Therese labirintusszerű szállásának eldugott szobáiban.  A folyosók errefelé sokszor koromsötétek voltak, és a férfi fejében már megfordult, hogy egyes termek – fegyvertárak, vérrel teli üvegekkel töltött raktárak, lepecsételt dobozok – akár titkosak is lehetnek, de egyszerűen nem tudott kikeveredni ezen folyosók közül. Ez valószínűleg annak volt köszönhető, hogy a folyosók gyakran ajtókba torkollottak, amik mögött hol a folytatás, hol termek bújtak meg, de az is előfordult, hogy valamely termen át kellett menni a további útért. Úgy egy órás bolyongás után kétségbeejtő erővel hasított belé a felismerés, hogy fogalma sincs, merről jött, és mely irányba találná a saját szobáját. - Kit keresel? – kérdezte végül valaki a háta mögül. Quentin ijedtében megpördült, és a megszólítójára meredt. Therese türelmesen várt a válaszra. - Reinát – mondta végül a férfi, miután a szívét visszakényszerítette a megszokott ritmusba. – beszélnem kell vele – egészítette ki, mire a nő bólintott. - Kiment vadászni, azóta nem ért vissza – vonta meg a vállát a nő. - De… Már csak fél órája van napnyugtáig… - meresztett nagy szemeket a férfi. Therese vállat vont, és közben megfordult, hogy kivezesse Quentint a labirintusból. - Vagy úgy döntött, hogy inkább meglép a feladat elől, vagy elkapták… Én az utóbbit tartom valószínűbbnek, tekintve, hogy az előbbihez túl bátor kislánynak tűnik. - Elkapták? Úgy érted, a White Cross… Therese jóízűen felkacagott. - Ugyan már… tíz mérföldes körzetben nem fordulnak elő vadászok, vagy ha mégis, rövid úton távoznak az élők sorából. A vérük majdnem olyan jó, mint a fehér vámpíroké, úgyhogy tartaléknak megteszik. - Hát akkor? – kérdezte a férfi. Nem tetszett neki Therese arckifejezése. - Van fogalmad róla, mit jelent egy fiatal, életerős fekete vámpír vére egy kiéhezett vörös csapatnak? – fordult hátra egy pillanatra Therese, és mivel hirtelen ismét lakható folyosókra értek, Quentin már pontosan ki tudta venni a nő arckifejezését. Megtorpant. Hogyne tudná, hogy mit jelent egy magányos, fiatal lány, ha hetekig nem jutott vámpírvérhez… - Ugye nem fogják megölni? - Dehogy… - legyintett a nő – Amalie kis cselszövése miatt nem is tehetnék. Sőt, valószínűnek tartom, hogy ha nem tért vissza egész idáig, akkor ő vadászta le az egyiket… talán Danielt. Quentin összevonta a szemöldökét. Az említett Daniel híres volt arról, hogy a legtöbb nőt az ágyába csábította egy, esetleg két alkalomra, majd a lányok sírva távoztak, miután kirúgta őket. A férfi már így élt, körülbelül hatezer éve, előtte pedig ezer évig őrző volt. A lányokban sosem tett kárt. - Ha így van, Daniel helyében fokozott, huszonnégy órás őrizetet állítanék a golyóim mellé, miután kirúgtam a kislányt… Therese kuncogva bólintott. - Reinát csak holnapra várhatjuk. Most próbálj meg aludni egyet, holnapután viszont indultok haza – azzal a nő búcsút intett. Quentin érezte a naplemente közeledtét, és sietős léptekkel ment vissza a szobájába.   Mikor másnap reggel Reina felébredt, egy ismeretlen vámpír karjaiban találta magát. Jóllehet, hogy az előző napot azzal töltötték, hogy kifürkésszék egymás testének legféltettebb titkait, arra nem került sor, hogy a nevüket is elárulják. Reina arra gondolt, hogy nem maradhat sokáig: hamarosan ismét jelenése lesz Therese-nél, utána pedig a halálosan aggódó tanítványát kell megnyugtatnia, hogy még életben van. Majd a tőr, a bájital, amit az ex-őrző ígért, végül a csata a White Crossal… és utána… ez még titok volt számára, de azt biztosra vette, hogy nyugodt, békés hétköznapok nem fogják várni. Egy szóval pasizásra nem lesz ideje. A hajnalt a férfi is megérezte, lassan, hunyorogva kinyitotta a szemeit. Épp akkor, mikor Reina azon gondolkozott, hogy mondja el, hogy valószínűleg nem lesz több ilyen alkalom. - Még a nevedet sem tudom… - suttogta bele a férfi a hajnali csendbe. A lány felkuncogott. - Reina – válaszolt halkan. – És én szintúgy nem tudom a tiédet. - Daniel – mutatkozott be a férfi, majd nehézkesen feltápászkodott. – Élvezted a tegnapi napot? – kérdezte, s kissé mintha félvállról beszélt volna. Reina felkönyökölt az ágyon. - Igen, nagyon – vallotta be őszintén, és már épp a szakítószöveget akarta fogalmazni, mikor Daniel a szavába vágott. - Örülök neki, mert nem valószínű, hogy találkozunk még. Ne vedd magadra, de az ágyamban sosem lakik egy napnál tovább senki. Reina felkacagott. - Hát ez remek… - mondta még mindig kuncogva, amivel magára vonta Daniel meglepett pillantását – Legalább nem én doblak ki téged az életemből. Ne érts félre, de nem lesz időm a közeljövőben a vörös vámpírok fékezhetetlen étvágyát kielégíteni. - Miért? Inkább megmented a világot? – kérdezte kicsit gúnyosan a férfi, aki a jelek szerint sértésnek vette Reina válaszát. - Legalábbis megpróbálom. De ha már ekkora szívességet tettem neked, igazán eljöhetnél arra a csatára, amikor a White Crosst fogjuk tőrbe csalni. Daniel összevonta a szemöldökét, majd úgy látszott, végre kapcsolt. Fürkésző pillantást vetett az ágyát elfoglaló hölgyre. - Na várjunk csak… Az a Reina vagy…? - Melyik címemre vagy kíváncsi? A vörösek réme? Az Éjkirálynő mestere? A Night Star Coven tagja? Maddock legfőbb bosszantója? Netán Felicyta gyilkosa? Megjegyezném, ez utóbbiban nem sok igazság van, bár úgy tudom, hogy még mindig sokan tulajdonítják nekem előszeretettel ezt a dicsőséget, hisz rajtam sokkal könnyebb bosszút állni, mint Maddockon. De nem válaszoltál. Eljössz, vagy sem?  - Ott leszek – ígérte Daniel, bár megejtett egy kelletlen fintort. – És mi lesz a fizetség életem kockáztatásáért? - Ha én is túlélem, akkor talán még néhány ilyen fergeteges óra? – vonta fel a szemöldökét a lány, s közben a takarót incselkedve lejjebb húzta a melleiről. Daniel elégedetten elmosolyodott. - Benne vagyok. Most viszont öltözz fel, a szekrényben találsz rád való ruhát – intett a gardrób felé. Reina belegondolt, hogy most talán dühösnek kellene lennie, mert kidobták, de valahol úgy érezte, ennél jobban nem is járhatott volna egyikük sem. A szeme sarkából látta, ahogy Daniel minden mozdulatát figyeli: ahogy felkel az ágyból, természetesen anyaszült meztelenül, ahogy a szekrényhez lép, rövid találkozás után kiválasztja a ruhát, és ahogy, direkt lassú mozdulatokkal felöltözik. Húzni akarta az időt, na meg egy kicsit kikészíteni a férfi idegeit.  - Akkor találkozunk még… - mondta Reina, sokat sejtető mosollyal. A férfi komolyan bólintott, majd még egyszer, röviden megcsókolta a lányt, és kinyitotta előtte az ajtót.