Reina később belegondolva a történtekbe el se merte hinni, hogy sikerült meggyőznie Maddockot. A király legalább egy órán keresztül akadékoskodott, és kikérdezte a lányt a terv minden részletéről. Azt sem lehetett mondani, hogy örült, hogy látja a lányt, hiszen egyből azzal fogadta a két vendégét, hogy mekkora felelőtlenséget követtek el azzal, hogy hosszú mérföldeket tettek meg a levegőben. Quentin ráadásul nem szuperált pajzsként, de még abban sem volt hajlandó részt venni, hogy meggyőzzék Maddockot a terv előnyeiről. Az első pillanattól ellenezte, hogy megerősítsék a Night Star Coven tagjainak vérét, felsorolva minden hátrányt, amely ebből adódhat. Végül csak Toriko lelkesedése mentette meg őket. A nő szerencsére az első szóra belement, hogy a vérét adja, és Reina most is a szíve fölötti belső zsebben őrizte a kincset érő fiolát. - Akkor mi a következő lépés? – kérdezte Quentin, belépve a lány kijelölt szobájába. - Akár indulhatunk is az méregkeverőhöz, ha már ismered a palota minden zeg-zugát – mosolyodott el Reina. Annak ellenére, hogy tisztában volt vele, mekkora veszély elé néznek, már egyáltalán nem idegeskedett. - A szórakozásra most nincs idő – fintorodott el a férfi, és az ajtófélfának dőlve figyelte, ahogy Reina lendületesen a hátára kanyarította a könnyű szövetkabátját. - Akkor gyerünk! – adta ki a lány az ukázt, mire a férfi felsóhajtott. Reina szigorúbb hangon hozzátette – És ha egész úton csak le akarsz majd beszélni a tervről, akkor most szólok, hogy elkéstél vele. Maddock belement, ha nem hallottad volna. - Ez akkor is őrültség – morogta Quentin az orra alatt. - Hallottam ám – lépett ki Reina a szobából. – Minden őrült részletet kielemezhetsz, amint a White Crossnak vége, addig azonban egy szót se akarok hallani ilyen témában! Quentin furcsamód tehetetlennek érezte magát, pedig Reina alig volt harminc éve vámpír, mégis, már most többszáznak tűnt a stílusából ítélve. Kis késedelemmel követte a lányt.   Az előző őrző, Amalie mestere Kanada északi részén lakott. Mivel sem Reina, sem Quentin nem szívesen repült volna át a tengeren, ahol nem volt lehetőség a pihenésre, repülőjegyet pedig nem tudtak foglalni, mivel a személyazonossági papírok elintézése legalább három hétbe tellett volna (ha nagyon meggyorsítják az eseményeket), így kénytelenek voltak az Északi sarkon átvezető útvonalat választani, ahol legalább olykor leszállhattak a jégtáblára. Az is nagy előnyt jelentett, hogy az északi féltekén egyre hosszabbodtak a nappalok – a sarkon pedig végtelen napfény uralkodott. A fény azonban nem segített azon a tényen, hogy Reina és Quentin szárnyai kis híján jégcsaposra fagytak repülés közben. A szibériai repülőtúrák a téli hidegben kellemes kirándulásnak tűntek ehhez az utazáshoz képest, a hómezőn pedig egyetlen halandó sem járt, aki csillapíthatta volna az éhségüket. - Gondoskodnunk kellett volna élelemről – jegyezte meg Reina, mikor leszálltak, hogy megpihenjenek egy kicsit a több kilométeres repülés után. - És hogy cipeljük az üvegeket? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Legjobb lenne visszafordulni, Szibéria nincs túl messze innen… - Megmondtam, hogy erről hallani sem akarok – morogta Reina. Vacogott a hidegtől, és az éhség sem érintette kellemesen. Csak abban bízott, hogy amint végre elérik Kanadát, találnak halandókat. - Jó, akkor gyerünk tovább, és majd Therese fog elküldeni minket a fenébe – vonta meg a vállát látszólag közömbösen Quentin. Reina a szemeit forgatta. - Bele fog menni. És ha kell, bőségesen megfizetem annak a bájitalnak az árát. - Attól tartok, annyit nem tudsz tenni, amennyibe kerül… - Részemről elég volt a pihenésből – állt fel Reina, elvágva a kibontakozó vitát. Valójában még mindig sajgott a háta, de Quentin vészmadárkodása kezdte feldühíteni. - Még nem telt le a fél óra – ellenkezett a férfi. - Akkor majd megállunk hamarabb – vonta meg a vállát a nő. – Legalább haladunk, és egyre távolabb kerülünk a White Crosstól. Reina határozottan kitárta a szárnyait, és pár pillanat alatt már a levegőben is volt. Quentin lustán követte.   - Szerinted okos ötlet volt elengedni őket kíséret nélkül? – kérdezte aggodalmas hangon Toriko a szeretőjétől. Maddock felemelte a tekintetét a kezében tartott levélről, és a nő szemébe nézett. - Tudnak vigyázni magukra, ha egyszer eljutottak idáig. Az északi sarkon nincsenek vámpírvadászok, az amerikai földrészen pedig nagyon gyerekcipőben járnak még – mondta a férfi megnyugtató hangon. Toriko lehajtotta a fejét. - Akkor is aggódom értük. És ha ott ragadnak, a jégmezőkön? Se vért nem vittek, se meleg ruhákat, amibe belebújhatnának… - De nem megy le a nap, és ez nekik nagyon nagy előnyt jelent. Hidd el, hogy túl fogják élni. Reina többre is képes, mint egy kis repülésre. - Hat évig alig használta a szárnyait. - Túlságosan aggódsz érte… Ennyire a szívedhez nőtt volna a kislány? – vonta fel a szemöldökét Maddock. - Olyan, mintha a tanítványom lenne, bár nagyon ritkán látom – vallotta be Toriko. - Akkor ezért vagy olyan engedékeny vele kapcsolatban… De örülj, hogy nincs itt Raymond, mert biztos vétót emelne ez a kijelentésed ellen. Toriko felkuncogott. - Igazad van, biztos sikerülni fog nekik.   Az utazás majdnem egy hétig tartott a jég és hó borította senki földjén, és a két vámpírt csak az akaraterejük mentette meg attól, hogy megadják magukat a fagynak. Quentin több mint ezer éves tapasztalatával legalább saját tagjait regenerálni tudta, de Reina már képtelen volt megmozdítani az ujjait. Orra, füle helyén is csak ürességet érzett, és a jeges levegő bőrének minden sejtjét kikezdte. Az a vékony szövetkabát, amiben a lány elindult a palotából, semmit sem védett a jeges pokolban. - Szerinted élnek itt vámpírok? – kérdezte reménykedve a lány, mikor elérték az első falut. Quentin megvonta a vállát. - Ha vámpírok nem is, emberek biztosan. Éjszakára el kell bújnunk valahol – sóhajtotta – De legalább vadászhatsz egyet. Reina az ajkába harapott, a férfi hangja olyan sóvárgó volt, hogy saját nyomorúságában is megszánta. - Amint sikerül elkapnom valakit, megkínállak magammal – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, miközben leszálltak egy utcára, de a szája sarkában huncut mosoly játszott. A férfi felkuncogott magában. - Szükséged van a véredre, ha vadászol is – hárította a lány nagylelkűségét, és szétnézett az utcán. A falucska ezen részén senki sem járt. - Talán mégis lesznek itt vámpírok – sóhajtott sóvárogva Reina – Jelenleg mindent odaadnék egy fűtött szobáért és egy kényelmes ágyért. - Meg tudlak érteni – indult el a férfi az orra után. Reina lassan követte, de nem szólalt meg. Kisvártatva Quentin törte meg a csendet. – A jelenléted igyekezz elrejteni. Igaz, hogy erre kevés a vadász, de nem kellene felhívnunk magunkra a figyelmet. - Rejtem a jelenlétemet – horkantott Reina. - Valóban? Az előbb is hosszú másodpercekre éreztem, hogy itt vagy – húzta fel a szemöldökét enyhe gúnnyal Quentin. Reina fújtatott egyet, kifejezve nemtetszését, de csendben maradt. Valóban hibázott volna? Tekintve, hogy már alig állt a lábán, csak a büszkesége miatt nem ült le a járdaszegélyre, vagy nyafogta végig az utat, elképzelhető, hogy néhány másodpercre (vagy akár percekre) megfeledkezett magáról. - A gondolataid is kiabálnak – jegyezte meg a férfi kaján mosollyal az arcán. - Na, most már elég! Itt nincsenek vadászok, úgyhogy azt csinálok, amit akarok, érthető? – fakadt ki ingerülten Reina. Quentin vett két mély lélegzetet, és csak utána szólalt meg. - Azért próbálj meg vigyázni magadra. Jeleztem Therese-nek, hogy itt vagyunk, és megígérte, hogy elénk jön, de csak holnap érjük el egymást. - Ez is épp annyira tilos, mint… - vágott a lány a férfi szavába, de az úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. - A tervet, na meg a kérést te fogod előadni neki. Ha belemegy, amire nagyon csekélyke esélyt látok, akkor háromszoros hurrá, ha nem, akkor valamivel kellemesebb útvonalon hazarepülünk. Reina válaszul vetett egy megrovó pillantást Quentin felé, de a vita további folytatásához túl gyengének érezte magát. Kisvártatva az utcán egy fiatal, tizenéves lány tűnt fel. Szőke haja szikrázott a lenyugodni készülő nap fényében, s a bőre kékes árnyalatban játszott. Reina és Quentin egyszerre torpantak meg. - Tévedek, vagy csak a vámpíroknak van ilyen kék bőrük? – kérdezte a lány az orra alól motyogva, de a vörös vámpír nem reagált rá. A szőke hajú lány közelebb ért, s ébenfekete szemében az öröm tüze csillogott. - Hála istennek, hogy végre megvagytok! Már vagy egy órája kereslek titeket – mondta egyre szélesedő mosollyal, s Reina egy fáradt, de örömteli sóhajt engedett meg magának. - Hogy találtál ránk? – húzta össze gyanakodva a szemöldökét Quentin. A nő készséggel válaszolt. - Csak én élek errefelé, és megéreztelek titeket, és a fáradtságotokat. Már azt hittem, hogy tovább repültetek, de tudom, ez badarság lett volna. Gyertek, vérre és melegre van szükségetek – azzal a nő elfordult, és lassú léptekkel elindult előre. Tíz perc elteltével érték a házat, amit Sarah – aki végigcsacsogta az utat – magáénak mondott. Akkor, amikor Reina elárulta a nevüket, felragyogott, a szeme, de azt már nem tudta kiszedni belőlük, hogy a két vámpír miért jött el idáig. Sarah kiejtése, mint azt Reina fel is jegyezte magában, túl európai volt ahhoz, hogy régóta lakjon ebben az északon eldugott faluban. A szoba, amelybe végül a lány bevezette őket, kellemes hangulatú volt, a falak lángoló narancsszíne azt az érzést keltette, mintha egy kemencébe léptek volna be. A bútorokon dísztárgyak sorakoztak, és minden egy egész kicsit túlzsúfolt volt. A nap fénye hatalmas ablakon át árasztotta el a helyiséget. Sarah hellyel kínálta a két vendégét, és meghagyta, hogy pihenjenek, amíg ő vérért megy. Abban a pillanatban, ahogy a nő kilépett a szobából, Reinának rossz érzése támadt, de a fáradtság és az ígért vér utáni sóvárgás menten legyőzte ezt a gondolatot. - Valami nem stimmel… - morogta az orra elé Quentin, olyan halkan, hogy a mellette ülő Reina is alig hallotta a szavait. A lány nem felelt, de az ő hátán is végigfutott a hideg, annak ellenére, hogy a szoba konvektorából csak úgy áradt a hőség. Sarah hosszú percekig volt távol, s mikor ismét megjelent, immár két férfi kíséretében – az arca egyáltalán nem tűnt kékes színűnek, a szemei is elvesztették természetfeletti ragyogásukat. Reina fel akart pattanni a székből, de egy láthatatlan erő visszanyomta, majd a karfához bilincselte a karjait. A nő gúnyosan mosolygott. - Engedjétek meg, hogy ismét bemutatkozzam. A nevem Meredith, ők pedig Josh és Nigel – intett a két férfi felé hanyag mozdulattal. - Rohadj meg… - sziszegte Reina, mire Meredith felkacagott. - Csak utánatok… - közölte nagyvonalú legyintéssel. Reina a szeme sarkából látta, hogy Quentin sincs semmivel jobb helyzetben nála. Hiába próbálta mozdítani a csuklóit, a béklyók az ereket is elszorították a kezén. A bokái sajogni kezdtek, szintén egy láthatatlan erő szorításában. - Mint látjátok, nem kellenek bilincsek ahhoz, hogy megkötözzünk benneteket – kezdte a nő könnyed hangon. Valójában nem lehetett több annyinak, mint amennyinek vámpírként kinézett: tizenhat, esetleg tizenhét évesnél, de kegyetlensége miatt egyik vámpír sem nézett rá úgy, mint egy gyerekre szokás. – Sajnos a beígért vérrel nem tudok szolgálni, de azt megígérhetem, hogy a tiétek folyni fog, hacsak nem lesztek készségesek, és feleltek a kérdéseimre… A két férfi, mintegy nyomatékosítva a lány szavait, egy-egy kést tartott a vámpírok mellkasához. - Figyelmeztetlek, hogy piszok nagy fájdalmat tudunk okozni, és sajnos nincs nálunk halálos méreg, úgyhogy kénytelenek lesztek kínok közt meghalni, ha nem beszéltek. Reinának már rég elege volt a fájdalomból, de most mégis makacsul hallgatott. Quentin légzése felgyorsult, de hang nem jött ki a száján. - Akkor kezdjük egy általános kérdéssel – folytatta Meredith könnyedén. – Hol van az őrző búvóhelye? - Jobb, ha most kezded a kínzást. Nem akarom vesztegetni az idődet, és válaszokra úgyis hiába vársz – eredt meg Reina nyelve. Komoly erőfeszítésbe telt neki, hogy a vallatója szemébe nézzen, ne pedig a mellkasához szegeződő kést bámulja. Meredith sok rosszat sejtető mosolyt vetett rá, s Quentin felnyögött fájdalmában, ahogy a kés a bordái közé mélyedt, de Reinát még nem bántották. - Akkor tisztázzuk a játékszabályokat! Valahányszor valamelyikőtök szemtelenül válaszol, vagy egyszerűen nem válaszol, a másik fog szenvedni. A két vámpír néma üzenetet váltott egymás között, de Reina végig Meredith arcát fürkészte. A vadász, bár jól kendőzte el saját gondolatait, a vámpírokét nem hallotta – ahhoz túl őszinték voltak a szemei, hogy bármilyen hirtelen hangulatváltozást elrejthettek volna. Reina megnyugodott egy kicsit. Egyik vámpír sem riadt vissza a fájdalomtól…   Lothar széles mosollyal az arcán tette vissza a telefont a helyére, majd a szemeit Calpurnia fürkésző tekintetésre szegezte, és hátradőlt főnöki foteljában. Cal letette a kezében tartott paksamétát, amit a férfinek segített rendbe szedni. - Elmondod, mi történt? – kérdezte kíváncsian. Lothar némi időhúzás után válaszolt, de a mosolya továbbra is sugárzott a diadaltól. - Meredith volt az. Két remek foglya van, és amint beszélnek, ismét előrébb lépünk… - Meredith? De hisz őt még csak próbára küldted… kiket kapott el? És hol vannak? Segíthetnék neki vallatni… - Cal mosolya egyre nagyobb örömet tükrözött, miközben beszélt, és a hangjában reménykedés bújkált. Unta már az irodamunkát, végre akciót akart, valami olyasmit, amivel gyorsan telik az idő… - Reinát és Quentint, és Kanadában vannak, úgyhogy mire odaérnél, ők már halottak lesznek. - Reina? – kérdezte Cal kikerekedett szemekkel. – A Night Star Coven tagja? Lothar kimérten bólintott. - Gondolom, Quentin egy hasonló jómadár, ha nem is a szövetségesekhez tartozik, de biztosan a közelükben van. - Amalie testőre volt – tájékoztatta Cal nyugodt hangon a férfit. Lothar mosolya még szélesebbé vált. - Akkor bizonyára azt is tudják, hogy hol a másik őrző, és ezt az információt a kis Meredith ki fogja szedni belőlük… - Gondolatolvasó nélkül esélytelen a dolog. Meg fogják izzasztani a vallatójukat… szerintem még nekem se menne gyorsan és könnyedén. Reina az őrző mestere, ezt te is tudod. Gondolom, akkor kötődik is hozzá érzelmileg… nem fogja elárulni. Lothar mosolya nem sok jót ígért. - Ha ő nem árulja el, akkor Quentin. Valamelyikükből ki fogjuk szedni az információt, és akkor végre kiirthatjuk a vérszívókat… - Csak nehogy azzal okozzunk nagyobb kárt, ha győzünk… - morogta az orra alá Calpurnia, de ügyelt rá, hogy Lothar ne hallja meg a szavait.