Pontosan úgy történt, ahogy Reina előre számította. Ahogy másnap felébredt a kelő nappal, az agyában már megfogalmazódott a kész terv. Tudta, hogy fog csapdát állítani Lotharnak, és tervei szerint az egész bandájának, s azt is, hogyan fogja megvédeni a csalit. Lehet, hogy nem fog sikerrel járni az első próbálkozás, csak a sokadik, de remélte is, hogy lesz idejük felderíteni a terep minden részletét, mielőtt a White Cross lecsapna rájuk. Már nem rágódott azon, hogy terve öngyilkosság lenne. Ha valami égi hatalom a vadászoknak kedvez, és ők elbuknak, akkor is legalább megpróbálták, és lesz annyi esze, hogy az őrzőket ne kínálja fel tálcán. Mivel Amalie-t már pótolni kellett, ezért erről a lehetőségről szó sem lehetett, de miután Narelle megmutatta az arcát, biztonságban lesz, és ha más nem, akkor az idő fogja helyettük kiirtani a vadászokat, és helyreállítani a rendet. Egy ilyen erős vezetőnek, mint amilyen most Lothar, nem lehet ugyanilyen hatalmas utóda, ez fizikai képtelenség lenne. Nem nevelhetett senkit erre, az egészen biztos, mivel maga az örökkévalóságban reménykedik, és nem szeretné, ha valamelyik kis tanítványa a fejére nőne. Az egyetlen, aki tán mégis jobban belelát a dolgok vezetésébe, az Calpurnia (Reina nem tudta, hogy a nőre miért nem képes ugyanazzal a gyűlölettel gondolni, mint Lotharra, hisz még arcot sem tudott társítani egyik névhez sem), de a lány nem lehet egy egész birodalom vezetője. Ez az elv, bár ellenkezett Reina feminista elképzeléseivel, az egész földön igaznak bizonyult. Erős kezű női vezető előfordult már a történelemben, mind cégtulajdonosok, iskolák, parlamenti képviselők személyében, de volt annyi belátásuk, hogy ne életeket oltsanak ki a hatalom érdekében – vagy legalábbis ez a vérontás ne legyen látványos, és ne fordítsa feléjük az alattvalókat. A nők szerették, ha tisztelték őket, rajongtak értük, és ha mégis inkább a háborút választották, hát egy férfit tartottak maguk elé pajzsként. Egyetlen lehetőség aggasztotta a lányt, amit még magában is alig mert bevallani. Mi lesz, ha Lothart megölik, és a White Cross maradéka elkeseredésében és haragjában minden helyet felrobbant, ahol csak kiejtik azt a szót, hogy „vámpír”? Ha elégetik az eddig gondosan őrzött holttesteket, akiket még fel lehetne támasztani? Nem, erről a gyilkosságnál jobb terv kell, s bár Reina most még nem tudott kitalálni semmit, a csontjaiban érezte, hogy ha oda fog kerülni a sor, akkor a pillanatnyi helyzet megsúgja majd, mit tegyen. És csak azok gondolnak végig minden lehetőséget, akiknek nem működnek jól az ösztöneik.   Calpurnia a reggeli kávéját szürcsölgette, és ablak hiányában az egyik szekrény ajtaját bámulta, mely csészéket és poharakat rejtett magában, mikor Lothar belépett a konyhába. A lány felnézett, és két pislogás közepette megjegyezte magában már sokadszorra, hogy a férfi sem néz ki túl jól reggelente, így nincs miért aggódnia. Lothar arcán ilyenkor mindig megjelent néhány apró szarkaláb, és mintha tíz évet öregedett volna álmában, de a kávé és a reggeli tükörtojás után el is tűntette minden jelét. A csapatból csak és kizárólag Cal ismerte ezt a reggeli fáradt, gyakorta nyűgös arcot. Rámosolygott, majd a kávét gyorsan elkészítette neki is, és elétette a gőzölgő csészét. - Sikerült átgondolnod, hogy hol támadunk legközelebb? – kérdezte csevegő hangon. A férfi előbb csak felmordult, majd belekortyolt a kávéba. Calpurnia magában kuncogott: Lothar ilyenkor nagyon is sebezhetőnek tűnt.  - Leginkább az a kastély zavar még mindig.  - Háromszor próbáltuk kiirtani onnan a vámpírokat, mindannyiszor visszavertek minket – vetette ellen Calpurnia.  - Igen, tudom, legalább olyan jól védik, mint a palotájukat.  - Amiről még azt sem sikerült kideríteni, hogy hol van pontosan.  - Ez csak idő kérdése…  - És ha megvan az információ, mit kezdünk velük? – húzta el a száját Cal. – Kész öngyilkosság megtámadni. - Éjszaka nem tudják kellőképp megvédeni – mosolyodott el Lothar, de az arcán több álmosság, mint ravaszság tükröződött. - Szerintem megtalálták a módját – vonta meg a vállát Cal. – Biztos bebiztosították mindenféle automata fegyverekkel. - Őszintén remélem, hogy ez még a mi privilégiumunk – kuncogott fel Lothar. – Nem hiszem, hogy az a kardokhoz és tőrökhöz szokott népség torpedóelhárító fegyverzetet szerelne fel. - Ha fel is szerelne, nincs rá szüksége, amíg nekünk nincsenek torpedóink – vont vállat Calpurnia. – De ha elszúrunk valamit, akkor immár vissza kell vonulnunk egy ideig, mert a soraink nagyon fogyatkozóban vannak. - Hadd emlékeztesselek, hogy három emberrel kezdtük a háborút. - Azok a fajta támadások talán még működnének, amiket három emberrel véghez vittetek, de most már a vámpírok készülnek is rá, hogy bármely pillanatban lecsaphatunk. - El kellene altatni egy kicsit a gyanakvásukat – morogta Lothar. – Túl sokat tudnak… elég lenne csak egy dologra koncentrálni. - Mondjuk az őrzők elfogására? – kérdezte fintorogva Calpurnia. Lothar komolyan bólintott. - Pontosan… és vagy egy jól elrejtett helyen, vagy pedig egy remekül védett helyen bujkálnak. Nem várhatjuk meg, míg legközelebb kimerészkedik valamelyik. - Arra a kastélyra gondolsz? - Mi másért védenék olyan intenzíven?  - Mert a saját életét minden vámpír igyekszik megvédeni, ezt nevezik életösztönnek – legyintett a lány. Lothar felsóhajtott, és vitába akart szállni vele, de a lány megelőzte. – Tegyük fel, hogy megpróbáljuk megtámadni őket, a lehető legnagyobb csapattal, a legjobb fegyvereinkkel, ez alatt értve mind a lőfegyvereket, mind a mentálisakat. Szerinted mi lesz az eredmény? Ha el is sikerül kapni onnan valakit, a kavarodásban úgyis kimentik az őrzőket, és még jobb helyre viszik, miközben minket gyakorlatilag lenulláznak. Ennél ügyesebb terv kell, Lothar! Egy frontális támadásba belehalunk, itt nem egyenrangú ellenfelek vannak, hanem életkorban évezredekkel előznek meg minket! Csak a ravaszságunkban bízhatunk, ha még mindig bízni akarunk benne. Emlékszel a legutóbbi éjszakai támadásra a kastély ellen? Automatikusan indultak be a fegyvereik, és gyakorlatilag lekaszaboltak majdnem mindenkit!  Lothar felsóhajtott. - Nagyon reggel van még ehhez… és neked ezt nem kellene tudnod, csak a parancsokkal foglalkoznod. - Ez az elved megdőlt akkor, mikor először vittél ágyba – mosolyodott el sejtelmesen Calpurnia. Lothar a szemeit forgatta. Egész „uralkodása” alatt azt akarta elkerülni, hogy valamelyik embere a fejére nőjön, és erre épp egy lány teszi ezt – egy olyan lány, akinek még arra sincs szüksége, hogy megtanulja elrejteni korának árulkodó jeleit, megőrizni a fiatalságot, hisz az még mindig természetes sajátja. - Most viszont nem fog megdőlni. Van két fogoly, hallgasd ki őket! Aztán meglátjuk, hogy milyen feladatot kapsz legközelebb – intett a férfi. Calpurnia felkuncogott.  - Rendben van, de addig gondoldd át, amit az előbb mondtam, és úgy tervezd meg a következő támadást – biccentett a nő, majd kifordult a konyhából. Lothar végighordozta a szemét a bútorokon, majd a plafonon, és végül visszatért a kávéscsészéjéhez. Felhajtotta az italt, és megfogadta, hogy valahogy le fogja törni Calpurnia szarvait, előbb vagy utóbb, de a kislány vissza fog térni a szelíd szavakhoz, és eszébe sem fog jutni megkérdőjelezni a parancsokat.   Quentin csak napkelte után egy órával állt készen az indulásra, addig Reina ott toporgott az ajtóban, és Narelle-lel osztotta meg a terve részleteit. Az Éjkirálynő nem hogy tiltakozott volna az ellen, hogy veszélybe kerül, de egyenesen örült neki, hogy a mesterének van valami terve – még ha az nagyon kidolgozatlan is egyelőre. Reina maga sem volt még tisztában minden egyes részlettel, és aggódott amiatt, hogy Maddock élből el fogja utasítani az egészet. - Indulhatunk végre? – kérdezte Reina, amint Quentin hajlandó volt kilépni a szobájából. A férfi vállat vont. - Akár máris – mondta nyugodt hangon. – Ha még nem gondoltad meg magad. - Abban biztos lehetsz, hogy nem fogja… - kuncogott fel mellettük Narelle. – Azért vigyázz rá, nagyon óvatlan tud lenni… - tette hozzá, a mesterére célozva. Reina csak egy megrovó pillantást vetett rá, de egyből el is mosolyodott, amint meglátta Narelle arcát. - Ti is vigyázzatok magatokra, és eszetekbe ne jusson kimenni! – kacsintott rá Narelle-re. A lány vállat vont. - Ha akarnék, se tudnék, mert Shahinda ágyhoz kötözne.  - Remélem is – kuncogott Quentin, majd elindult a kijárat felé. – Az út legalább egy nap, ha nem iktatunk be pihenőt, de Reina szárnyairól nem hinném, hogy elég edzettek a hosszú repüléshez. Ha egy héten belül nem jövünk… - Akkor Maddock szárazra szívott a hülyeségem miatt – fejezte be Reina a férfi helyett. Quentin megengedett magának egy rosszalló fejcsóválást, de nem tette szóvá. Búcsút intett, s elindult a kijárathoz. Reina még megölelte a tanítványát, ő is elbúcsúzott, és követte a férfit a szabadba.   A királyi palota túl messze volt, Reina szárnyai pedig elgyengültek a hosszú bujkálás alatt, így jóformán minden városnál megálltak, amelyek elég nagyok voltak hozzá, hogy el tudjanak vegyülni a halandók között. Csak a vak szerencse mentette meg őket, hogy nem találkoztak vadászokkal, s zavartalanul vadászhattak. Természetesen más vámpír rajtuk kívül nem volt olyan ostoba, hogy a szabad ég alatt járjon, így Quentin kénytelen volt lemondani a reggeliről, ebédről és vacsoráról is, mígnem Reina ajánlotta fel, hogy ha a férfi elviszi egy darabig, akkor ad neki a véréből. A csere mindkettejük számára kedvező volt: Reina vére elég erős egy idősebb vörös vámpírnak, Quentin szárnyai pedig könnyedén elbírták a lányt. Így is két napba telt, mire elérték a palotát, s a legaggasztóbb az éjszaka volt számukra, míg egy erdőben bújtak meg, s egy szempillantást sem aludtak, attól félve, hogy álmukban rájuk találnának. Reina képességei még mindig működtek akkor is, amikor a többieké nem, így el bírta rejteni magukat a vadászok szondái elől. Mikor végre megérkeztek a palotához, mindketten meglepődtek. A régi kis ház, amely csak a vámpírok számára jelentett valamit, most eltűnt szem elől, s a helyét egy egész erődítmény vette át. A város ezen részéből eltűntek a halandók, mindenhol vámpírok álltak őrséget, olyan fekete vámpírokból álló hadsereg, amelyről Reina álmodni sem mert előzőleg. - Ha ennek a seregnek a negyedét kölcsönadja Maddock, már nyert ügyünk van – jegyezte meg Quentinnek címezve.  - Ne is reménykedj benne… - dohogott a férfi. – Maddock el fog küldeni melegebb éghajlatra a terveddel együtt. Öngyilkosság lenne megvalósítani. - Épp azért vagy itt, hogy megvédj a haragjától – vont vállat ravaszkás mosollyal az arcán Reina. Élvezte a fölöttük elterülő égbolt látványát, a vámpírok társaságát, azt, hogy itt biztonságban mozoghat, hisz minden négyzetmétert kamerák figyeltek, s tíz méterenként avatott szem egy-egy őrt fedezhetett fel.  A kapunál megállították őket, és egész addig fegyverek szegeződtek rájuk, amíg nem fedték fel a jelenlétüket, hogy az őrök azonosítani tudják, valóban vámpírokkal van dolguk. Ezek után két marcona, nagyon idősnek tűnő vámpír bevezette őket a kis házba, ami – az erőd közepén megbújva – még mindig állt, majd levitték őket a legalsó szintre. - Maddock hamarosan fogad titeket, ha időpontra jöttetek. - Időpontra? – kérdezte meglepve Reina. Az őr unottan bólintott. – Erről még nem hallottunk. - Akkor reménykedjetek benne, hogy elég fontosak vagytok. Mi a nevetek? - Reina és Quentin – mutatta be magukat a vörös vámpír. Az őr szemei elkerekedtek, de nem fűzött megjegyzést a dologhoz, inkább belépett a szűk ajtón át a trónterembe.  A férfi úgy nézett szét a szűk teremben, mintha először látná, s Reinának feltűnt, hogy ahogy elhagyták a díszes szinteket, akkor is szokatlanul bámészkodott. Végül beugrott neki a megfejtés: a vörös vámpírokat sosem hozzák a palotába, sem akkor, mikor vámpírrá válnak, és számukra felnőtté avatás sincs. Végül elmosolyodva szólalt meg. - Remélem, láthatod még a palotát békeidőben is, mert most nincs időnk rá, hogy szétnézzünk. Quentint a lány hangja visszarángatta a jelenbe. - Én is remélem – bólintott, majd összeráncolta a homlokát. – Komolyan gondoltad, hogy magad elé rántasz, ha Maddocknak nem tetszik az ötleted? - Részben – vonta meg a vállát a lány. – De ezzel úgyis csak néhány másodpercet nyerhetek – kacsintott rá a vörös vámpírra. Quentin nehezet sóhajtott, majd beléragadt a szusz, ahogy az ajtó kinyílt előttük.