A nap lenyugodni készült, mikor Quentin visszatért a búvóhelyre. Ha jól saccolta, talán ha fél órája maradt estig. Amalie halála óta gyakran járt ki; egyrészt, mert feleslegesnek ítélte, hogy folyton folyvást itt töltse el az idejét, miközben nem jelölték ki senki testőrének, másrészt pedig azért, mert hasznosabbnak találta információkat gyűjteni a White Crossról, még akkor is, ha a legtöbb elejtett megjegyzésért kis hílyán az életével kellett fizetnie.  Három hosszú év alatt a szövetségesek semmire nem mentek a férfi értesüléseivel, de Quentin a csontjaiban érezte, hogy az, amit most megtudott, végre előre fogja lendíteni őket. Az előszobában Xoana fogadta, ő nyitotta ki neki az ajtót a megbeszélt jelre. Mivel az üzeneteket nem lett volna biztonságos elküldeni, a jelenlétük felfedésre még egy pillanatra is biztos halált jelentett volna, ezért egy kopogásritmust beszéltek meg, s minden alkalommal olyan finoman kopogták le az ajtó kövén, hogy azt csak a vámpírok fülei hallhatták meg.  - Nem gondolod, hogy életveszélyes kijárni? – kérdezte a nő immár sokadszorra.  - Mit számít? – vonta meg a vállát Quentin, de a hangjában – mint ahogy már hónapok óta – egyáltalán nem volt keserűség. Most is vidáman csillogtak a szemei, főként, mivel tudta, hogy az ex-vadászhölgy milyen hamar húzza fel magát, ha ellent mondanak neki.  - A te életed igenis sokat számít. Nehezen tudnánk téged pótolni... - Főleg, mivel másik informátort kellene szereznetek helyettem – vonta meg a vállát Quentin. Már nem először zavarta, hogy alacsonyabb a nőnél (a vörösek közül senki nem nőtt túl magasra), és hogy vita közben fel kell néznie rá. – De ha nem megyek ki, honnan tudtok meg bármi használhatót? - Sorold az eddigi használható információkat! – vágta rá Xoana szigorúan. Őt ugyan egyáltalán nem zavarta, hogy a férfi ezer évvel idősebb nála, akkor is úgy viselkedett vele, mintha Quentin a beosztotta lenne. - Tőlem tudtátok meg, hogy hol a White Cross székhelye... pontosítok, a többiek tudták meg, mert te ugyan egy szóval se árulnál el semmit! - Mert nem tehetem, ezt te is tudod jól – váltott védekezésre Xoana, de rosszul tette: Quentin ezen felbuzdulva folytatta a sort. - Azt is tőlem tudták meg a többiek, hogy milyen gyengéik vannak a vadászoknak! És hogy valójában nem örök életűek... Egy idő után feladja a szívük a szolgálatot, mert nincs vámpírvérrel megerősítve. A fiatalság csak álca rajtuk. Xoana legyintett.  - És mindezzel mit tudunk kezdeni? – vonta fel a szemöldökét. - Ezekkel még semmit, de a mostani... – Quentin egy sejtelmes mosollyal fejezte be a mondatot.  - Legyen... összehívod a kis csapatot, vagy tegyem meg én? – törődött bele az elkerülhetetlenbe a nő.  - Hívd össze őket, ha megkérhetlek... előbb leápolom a sebeimet – kuncogott Quentin. – Egyre jobb mérgeik vannak...  Xoana a szemeit forgatta, de szó nélkül kiment, csak még egy pillantással ellenőrizte, hogy az ajtó biztosan zárva van-e. Quentin rávigyorgott a nő hátára. Ez alkalommal természetesen szó sem volt méregről, vadászoknak a közelében sem járt, csak egy rejtőzködő vörös csapatot látogatott meg, de a pletykák épp jókor jöttek. Elégedetten indult a szobájába, hogy összeszedje a gondolatait, és hogy úgy adja elő a Night Star Covennek a történetet, hogy ez alkalommal ne tudjanak túl hamar témát váltani, és a mindennapi csevegésükbe belemerülni. Az esetek többségében ugyanis ez volt a helyzet, így Quentin hamar meg is unta, hogy minden apró-cseprő dologról beszámoljon, ami a külvilágban történt. Az, hogy hányan haltak meg a White Cross miatt, már rég nem érdekelte a szövetségesek: az egyre növekvő szám csak semleges statisztikai adattá változott. Az egyetlen, ami a múltban fellelkesítette őket, az Miracle kastélyának győzelme volt: Andraste kastélyának győzelme a vadászok felett.  Meg tudják a vámpírok védeni magukat, ha nagyon akarják... – vélte ekkor Lotus. - Talán a többieknek is eszükbe fog jutni védekezni. Igazán hasznos lenne. A védekezést a vámpírok viszont a későbbiekben sem tanulták meg elég rendesen, vagy tán a White Cross lett ravaszabb az addiginál. Mire Quentin ezt végiggondolta, már a szobájában volt, s csak néhány percnyi pihenőre volt ideje, mire Xoana megjelent a nyitva hagyott ajtóban. - Nem mérgeztek meg – állapította meg savanyúan. Quentin legyintett. - Nem is találkoztam vadásszal – vallotta be, majd felállt. Kifelé indult volna, ha a nő nem állja el az útját. - Legközelebb ne merj hazudni, érthető?  - Legközelebb próbálj meg figyelni a gondolatokra is. Tudtommal birtokában vagy ennek a képességnek...  - Te is jól tudod, hogy nem mindenkinek adatott meg. - Nocsak, mondtál valamit a White Crossról, és még élsz! – tettetett csodálkozást a férfi. Xoana olyan pillantást vetett rá, mintha el akarná égetni, de végül megpördült, és elindult a központi terem felé. Quentin szó nélkül, de széles vigyorral az arcán követte.   - Halljuk a jó híreket... – sóhajtott Reina, mikor Quentin belépett.  - Már az is felülmúlja a várakozásokat, hogy még élsz... – tette hozzá Shahinda szigorú pillantással. Narelle és Lotus egyöntetűen kuncogtak fel. A gyülekezésről csak Joselyn hiányzott, mivel már közeledett az éjszaka, a lány a szobájában pihent, hogy éjjelre az erejét át tudja adni a vámpíroknak. Neki, mivel nem született őrzőnek, minden egyes este tudatosan kellett felkészülnie erre. - Végre tudok használhatóval is szolgálni, ráadásul nem is csak egy dologgal – kezdte Quentin. Megvárta, míg minden szempár hajlandó rá szegeződni, de azt már nem volt türelme kivárni, hogy ezek a szempárak érdeklődést tükrözzenek. Inkább nagy levegőt véve folytatta. – A vörösek kiderítettek néhány dolgot a White Cross felépítéséről. A harcosokat eddig is ismertük, de a többi rétegről nem sok fogalmunk volt. A hírek szerint a White Cross főnökét Lotharnak hívják, és ha őt elkapnánk, akkor nem lehet pótolni. Persze neki is van társa: egy bizonyos Calpurnia, aki sokáig azzal foglalkozott, hogy kihallgassa a foglyokat. Tudtommal néha kimerészkedik, és harcol ő is, de jobban félti annál a bőrét, mintsem hogy a központba kerüljön egy összecsapáskor. Andraste ostromakor majdnem elkapták, de végül sajnos a kevéske tűlélő őt is magával vitte... - Persze mindez csak pletyka – húzta el a száját Reina. – És ha igaz is, akkor sem lehet az általad említetteket elkapni. - Még nem fejeztem be – vágott közbe Quentin, bár látta, hogy Lotus mondani akar valamit. Vetett egy segélykérő pillantást Xoana felé, hogy a nő talán igazolhatná állításait, de őt még mindig tartotta az eskülye, ezért szobormerev arccal meredt maga elé, mintha nem is hallotta volna Quentin szavait. A férfi lemondóan felsóhajtott, majd folytatta – A hírek szerint akkor, mikor a White Cross elkapta Amalie-t, Lothar is kint volt velük. Hogy azért-e, mert szerette volna biztosra tudni a sikert, vagy mert ilyen tétnél ő sem marad ki a játékból, nem tudom, de ezt ki kellene használni. - És hogyan? Áldozzuk fel Narelle-t? Két perc, és vége a csatának és az egésznek! – csattant fel Reina. – Nem vagyunk nyolc-tízezer évesek, és még hatnak ránk a mérgek!  - De egész biztos vagyok benne, hogy jónéhányan csatlakoznának hozzátok, és segítenének...  - Én pedig biztos vagyok benne, hogy visszafelé sülne el – kötötte ki Shahinda, és úgy nézett a férfira, mint egy értelmi fogyatékosra szokás. – Ez öngyilkosság, Quentin. Legjobb, ha itt maradunk. Ez a hely még mindig biztonságos, maga Maddock gondoskodik róla.  - Persze, itt is maradhatunk, de mi értelme van? – fakadt ki Lothar – Néhány évvel ezelőtt nem ti akartatok valahogy véget vetni a rabságnak? - Akkor még élt Amalie, és nem gondoltunk bele, hogy mit veszthetünk – mondta nagyon halkan Reina, majd kis szünet után folytatta. Ez alkalommal azonban nem a férfihez intézte szavait. – Xoana, tudom, hogy semmit nem mondhatsz, de ha látod egyáltalán esélyét ennek az ötletnek, akkor bólints... – mondta kérlelve.  Xoana felsóhajtott. - Semmit nem mondhatok az eskü értelmében... de... ha Lothar tényleg kijön ismét, és felkészültök a mérgek ellen a legjobb tudásotok szerint, akkor van egy nagyon halvány remény arra, hogy megállíthatjátok.  Reina elmosolyodott, és vetett egy-egy hálás pillantást Xoanára és Quentinre. - Akkor a következő néhány napban kidolgozzuk a tervet – bólintott. – És köszönöm. Ha biztos lesz, hogy nem veszthetünk el még többet, akkor végre a vadászok találkozni fognak a fogunkkal... - Csak szóljatok, hogy miben segíthetek – ajánlkozott Xoana, amit Reina csak egy bólintással nyugtázott. - Szerintem ez a tervkidolgozás hetekig fog tartani... mindenkinek lesz ideje meggondolni magát – sóhajtott Shahinda, és hátradőlt. – Reina, szólj, ha érdemes veled vitatkozni... Mert ez így is, úgy is őrültség.  - Majd szólok, de ez most nem a megfelelő alkalom – vont vállat az említett, ami végre általános derültséget eredményezett a teremben. Még Narelle is megjegyezte félhangosan. - Ha valamit a fejébe vesz a drága mesterem... – mondta angyali arcocskával.  Lotus elmosolyodott, ő meg sem próbált ellenérveket felállítani, helyette megvárta, míg Reina fejében lepörögnek az első terv-vázlatok, amiknek ideje alatt a lány úgysem fog másra figyelni, majd sejtelmesen megszólalt. - A hírek szerint van olyan vámpír ezen a bolygón, akit mesterségesen öregítettek meg...  - Ez eszedbe ne jusson! – torkollta le azonnal Quentin, bár Reina úgy kapta fel a fejét, mintha megcsípték volna, és szemmel láthatóan tetszett volna neki az ötlet. Shahinda tekintete is érdeklődve ingázott a két fél között. - Miért ne juthatna eszembe? Tán nem élnek máig is ilyenek? - De élnek – sóhajtott Quentin. – És először is: már azért is hatalmas árat fizettek, hogy megkapták. Másodszor: máig nyögik a súlyát.  - De ez a módszer képes lehet arra, hogy megvédjen minket a mérgektől? – kérdezte Reina. – Csak egy lehetőségként, Quentin, és nem azt akarom hallgatni, hogy hülyeség – nézett kérlelőn a férfira. Mikor az nem volt hajlandó válaszolni, szinte könyörögve folytatta – Most végre van egy lehetőség rá, hogy kilépjünk ebből a helyzetből.  - Megmondtam, hogy örökké nyögitek a súlyát. Ez is egy méreg, és ha a véreteket meg is öregíti, a csontjaitokat nem... bár sokkal gyorsabbak lesztek, sokkal sebezhetetlenebbnek hiszitek magatokat, annál könnyebb lesz nektek fájdalmat okozni. És a méreg függővé tesz, évenként egyszer kapnotok kell belőle, különben gyengébbek lesztek, mint mostanában éjszakánként. Ez ugyanolyan kínokkal fog járni, mint az első... ez lenne a lehető legrosszabb választás.  - Szóval a módszer működik. Egyelőre erre voltam kíváncsi... – dőlt hátra elégedetten Reina, mintha a férfi szavainak értelmét fel sem fogta volna.  - És mikor csaljuk őket csapdába? – kérdezte mohón Narelle.  - Nem, arról szó se lehet, hogy ő is kapjon belőle! – fakadt ki Quentin. – Narelle szenvedését mindenki megérzi! Ha erre ítéled, mindenkit büntetsz!  - A halálomat is mindenki megérzi – vonta meg a vállát az említett – Inkább maradok évente egyszer a fájdalomnál.  - Én pedig segítek, amennyit csak tudok. Gondolom, én is üldözött vagyok, úgyhogy csalinak éppenséggel nem is rossz. Nem kell veszélybe sodornotok az Éjkirálynőt. - Te viszont nem csalnád ki Lothart a rejtekhelyéről – vetette ellen Reina – De szükség lesz a segítségedre. Mi fog kelleni ahhoz, hogy megkapjuk ezt a szert? – fordult ismét Quentinhez. A férfi előbb csak megrázta a fejét, majd hosszú csend után válaszolt. - Egy nagyon erős vámpír vére, és még az, amit kér a méregkészítő.  - És hová kell menni érte?  - Pontosan? Fogalmam sincs! – a férfi hangjában düh szikrázott fel – Keress olyat, aki őrző volt ezer évig! Azok el tudják készíteni!  - Reina, nincs kedved B-tervet kidolgozni? – húzta el a száját Lotus. – Ez már a legelején akadályokba ütközik...  - Na és? Nem ez lenne az első őrült vállalkozás. De most kérek egy kísérőt, akit pajzsként magam elé ránthatok, ha Maddocknak nem fog tetszeni az ötlet – mondta ártatlan arccal. Lotus felnevetett, Narelle pedig azonnal felemelte a kezét. – Nem, te itt maradsz. Még csak az kéne, hogy út közben lelőjenek minket. – rázta meg a fejét a lány. Narelle keze az ölébe esett, és az Éjkirálynő csalódott arcot vágott.  - Különben is, tudod jól, hogy Maddocknak élettársa van – jegyezte meg vigyorogva Lotus. Válaszként Narelle keze meglendült, és olyan közel suhant el a vörös hajú lány feje búbjához, hogy a szele felborzolta Lotus gondosan fésült frizuráját.  Shahinda és Xoana felkacagott, és végül Quentin szólalt meg.  - Veled megyek, de figyelmeztetlek, mire odaérünk, már te magad is jobban át fogod gondolni a dolgot...  Reina megvonta a vállát. - Akkor holnap napkeltekor indulás! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Most alszom egyet, és már ti is jól tennétek, ha megkeresnétek a szobáitokat, mert pár perc múlva csak kúszva lehet eljutni odáig.  Quentin felsóhajtott, és még mindig a szemeit forgatva a lány után eredt. - Van egyáltalán kész terve, vagy még megálmodja? – kérdezte Xoana morogva, miután Reina és Quentin eltűntek a folyosón. - Az ösztöneire hallgat, és általában bejön neki – vonta meg a vállát Narelle. – De most már nektek is sipirc, mert nem fogok cipelni senkit! – tette hozzá elvigyorodva, ahogy kitessékelte a csapatot az ajtón. Néhány perccel később, amikor az utolsó ajtócsukódást is hallotta, megérezte, ahogy végre lement a nap, és Joselyn átvette a helyét. Néhány óra, és az utolsó felvonás talán tényleg elkezdődik – hacsak Quentin lebeszélőereje nem fogja legyőzni Reinát – amire Narelle, ismerve a mesterét, vajmi kevés esélyt látott.