Az Éjkirálynő 19. évében   Calpurnia sok mindenen keresztülment az elmúlt három évben, s sok emléke volt, amit legszívesebben elfelejtett volna, de álmaiban mindig előkerültek, s nem tudott szabadulni tőlük. Ő, aki úgy uralta nem csak a saját, de mások elméjét is, az éjben nem volt képes befolyásolni az agyát. Voltak szép emlékek is, amelyeket szívesen megőrzött, de ezek sokkal ritkábban kerültek felszínre: esetleg akkor, ha elalvás előtt minden erejével ezekre koncentrált. Most, ahogy megfordult az ágyában, előkerült agyának mélyéről egy régi kép, amit szeretett volna már réges-rég maga mögött tudni.    A White Cross túl nagy fába vágta a fejszéjét, mint azt Amalie előre megjósolta. A férfi, akit elfogtak, nagyon öreg volt, legalább ötezer éves, vagy tán még több: Cal nem tudta kideríteni. Hiába próbálta vallatni őt, a férfi teljesen elzárta az elméjét, így a lány minden próbálkozása kudarcra volt ítélve. Míg Calpurnia a legtöbb vámpírral szívesen húzta az időt, sokáig beszélgetett, olykor teljesen lényegtelen dolgokról, addig ez a vérszívó nem csak, hogy ellenszenves, de egyenesen undorító volt számára. Tipikusan az a fajta vörös vámpír, aki a saját barátját is hátba szúrta volna, ha úgy hozza az érdeke, és ehhez csak hozzáadott ápolatlan külseje, rövidre nyírt, gyorsan zsírosodó haja, apró, fekete szemei, mindig eszelős vigyorra húzódó szája.  - Úgy látom, veled nem fog sokat veszteni a fajtád… azért egy köszönőlevelet megérdemelnék a kivégzésedért – zárta le végül Calpurnia a beszélgetésüket. A férfi felröhögött. - Köszönőlevél helyett inkább golyót várj, kislány! – gúnyolódott, bár a mérgezett tű már a nyakába fúródott. Calpurnia – tanulva egy korábbi esetből, amikor a vámpír túl ellenálló volt a méreggel szemben – jelen esetben négyadagnyi szérumot adott be a férfinak.  - Jobban járnál, ha nem gúnyolódnál. Ritkán szoktam megkínozni valakit, de te megérdemled… - sziszegte a vámpír fülébe. Az nem válaszolt, csak összeszorította a fogait. A méreg cseppjeiből egyre több jutott a szervezetébe. Calpurnia most nem siette el, őszintén remélte, hogy a férfi elég sokáig fogja bírni ahhoz, hogy felüvöltsön fájdalmában – de csalódnia kellett. A vámpír, vagy nem volt elég erős, vagy túl harcedzett volt már, egyetlen hangot sem hallatott. Csak a csuklói rándultak meg többször is, és abban a pillanatban, mikor a fecskendő teljesen kiürült, a vámpír szíve is leállt. Cal olyan arccal hagyta ott az alanyt, mint egy hányásfoltot szokás.   Cal fogai összecsikordultak álmában. Az emlék már túl sokadszor tört elő, és mindig túl erősen jelentkezett a többi jelenethez képest. Egyetlen korábbi gyilkossága sem viselte meg ennyire: tiszta volt a lelkiismerete, hiszen parancsra cselekedett, és a lehető legkevesebb fájdalmat okozta az áldozatnak. Félálomban koncentrálni kezdett egy másik emlékre, és annak a rohadéknak a képe végre elhomályosult.   Első kalandja kint majdnem végzetes volt. A vadászok elhagyták a várost, és egy különös kastély felé indultak. Bár az ott lakók nagyon jól rejtették el magukat, a halandók vámpírmeséket suttogtak egymás között, ez pedig nyomot adott a White Crossnak.  Ahogy az autósor megállt – hosszú, fekete – szürke – kék - vörös kígyóként sorakozott le a földúton, a vadászok kiszálltak. Tanulva korábbi hibáikból, most meg sem próbáltak rejtőzködni. Leállították a motorokat, felvették a fegyvert, és már indultak is.  Calpurnia előzőleg csak a gyakorlóteremben lőtt, akkor is normális tölténnyel, nem pedig a mérgezett golyókkal. Most, hogy végre valósággá vált eddigi álmodozása a külvilágról, csalódást érzett. A harminc férfi és a – vele együtt – öt nő villámgyorsan felfegyverkezett, és ügyet sem vetve az ősi fákra, kurta parancsszavak után körülvették a kastélyt. Calpurnia lesállást keresett magának, és kis idő után talált is. Ismét parancsszó hangzott el, és kúszni kezdtek a falak felé.  De a vámpírok hamarabb megneszelték őket, mint kellett volna, és ahelyett, hogy menekülőre fogták volna, lőni kezdtek rájuk. A Calpurnia mellett lévő férfi, akinek vigyáznia kellett volna rá, golyót kapott, egyenest a szívébe. Cal oldalra gurult, a következő fa mögött keresve menedéket.  - Mióta tudnak ezek lőni? – sikoltotta az egyik vadászhölgy a lány mellett. - Amióta a halandók feltalálták a puskaport – jött a gyors válasz Cal jobb feléről.  - Ilyet én még nem láttam… - nyöszörögte a nő, aki szemlátomást alkalmatlan lett volna bármilyen mentális képességre, és csak mesterlövész mivolta miatt nyert felvételt a vadászokhoz. Calpurnia kilesett a fa mögül a kastély falaira, de ott csak elfüggönyözött ablakokat látott, amelyek mögül pisztolycsövek kandikáltak ki.  - A rohadt életbe! – káromkodta el magát a lány, mikor kiszúrt egy jóval szélesebb csövet, melyből azonnal egy gránát csapott ki, a cső pedig füstölögni kezdett. A robbanás egyáltalán nem volt meglepő, a repülő emberi testrészek azonban meghökkentették a lányt. Még az a hatöles fa is, amely mögött a lány menedéket nyert, beleremegett a lökésbe. Calpurnia csak a fába kapaszkodva tudta megőrizni az egyensúlyát, míg a többiek kuglibábukként dőltek el körülötte.  Nem tudta, mi történt a következő pillanatban, csak emlékezett, hogy távol a fedezéktől rohan a fal felé, cikkcakkban, hogy minél nehezebb célpont legyen a vámpírok számára, és közben tüzelt, oda, ahol a vérszívókat sejtett: a csövektől balra, jobbra, kicsit felfelé… Fogalma sem volt róla, hogy hány vámpírt talált el, de mindegy is volt: azok is ismerték ezt a mérget, és volt rá ellenszerük, az pedig nyilvánvalónak tűnt, hogy ezt a csatát elvesztették. Bejutni nem lesznek képesek a kastélyba. Calpurnia csak akkor vette észre, hogy vérzik, amikor a falhoz ért. A jobb karját, a hasát és a combját is eltalálta egy-egy golyó, de a teste egész eddig nem figyelmeztetett fájdalommal. A sebeket begyógyította, de a golyók eltávolításához már segítségre lett volna szüksége, és nem ez volt az egyetlen baj: szédülni kezdett, majd a látása is kezdett elhomályosulni. A pisztoly kiesett a kezéből, és a lábai összecsuklottak alatta. Utolsóként még annyit látott, hogy valaki feléje rohan, de hogy vámpír volt, vagy vámpírvadász, azt már nem tudta megállapítani.   Cal elmosolyodott álmában. Ez az emlék már jóval kedvesebb volt számára, és tudta, hogy milyen folytatás következik, és ezt a kisfilmet sem hagyta volna ki semmi pénzért.   Amikor kezdett magához térni, egy ismerős férfiarcot látott maga előtt. Percekbe tellett, mire felismerte benne Lothart: a férfi egész addig az apró mosolyig aggódó hangon beszélt hozzá, most azonban az ő arcára is kiült a megkönnyebbülés. - Hogy érzed magad? – kérdezte halkan.  - Jobban nem is lehetnék, leszámítva, hogy szét akar repedni a fejem és a hasam úgy lüktet, mintha valaki dobverővel ütné. - De túlélted – állapította meg a férfi. – Három golyót kaptál, volt már, aki belehalt… túl erős kábítóméreg, erősebb, mint amit mi használunk. Rendbe fogsz jönni, kislány – mosolygott rá szeretettel a férfi.  Calpurnia felsóhajtott, és visszaeresztette a fejét a párnára.  - Nem sikerült valami jól az első bevetésem…  - Ilyen körülmények között nem is sikerülhetett volna – nyugtatta meg Lothar. – És ha ezek után még szeretnél kimenni, nem akadályozom meg. Ügyes voltál most is. - Mi történt, miután elájultam?  - A harmincötből heten tértek vissza, a többieket elvesztettük. A vámpírok közül senkit sem sikerült elfogni. - Pont azt az esetet fogtam ki, amikor a fennállásunk óta először visszavertek minket? – kérdezte a lány. A hangja még mindig gyenge volt, de a hasában lüktető fájdalom végre enyhülni kezdett, ha a feje továbbra is ugyanúgy sajgott.  - Attól tartok, kicsit rossz volt az időzítés… Legközelebb olyan helyre küldelek, ahol biztos a siker. - Abban nincs semmi izgalom – fintorodott el játékosan a lány, majd fel is nyögött: a feje még nem volt alkalmas ilyen apró mozdulatokra. - Izgalom vagy sem, szeretnélek még egy darabig életben látni – vonta meg a vállát a férfi. - Minden sebesültet te magad ápolgatsz? – váltott témát Calpurnia.  - Csak téged, a többiek miatt nem aggódom ennyire – nevetett fel Lothar, és homlokon csókolta a lányt. – Néhány óra pihenés, és rendbejössz. Addig eszedbe ne jusson felkelni!  Calpurnia elmosolyodott. Lothar soha nem volt még vele ilyen kedves és közvetlen, és ismét megmozdult benne valami, ahogy a férfi ajkai a homlokához értek.  Talán ezt a gondolatot most Lothar is megérezte, mivel a mindig magabiztos mosolyába némi zavar költözött.    Calpurnia fészkelődött egy kicsit az ágyban. Ez az emlék annyira kedves volt számára, hogy nem akarta elengedni: de a hangulat lassan elszökött előle. A helyét egy sokkal sötétebb kép vette át.   Egy nagyon kedves férfi, és egy szép arcú nő ült Calnak háttal az autó első ülésén. A lány aggodalmas képét a visszapillantó tükörben látta, és míg a férfi és a nő jókedvűen beszélgetett, ő egy szót sem szólt. A férfi egy pillanatra hátrafordult, és ugyanakkor fénysorompó jelzett előttük: szabad volt a jelzés. A férfi egyik kezét levette a kormányról, és nevetve összeborzolta a lánya haját. De mire visszafordult, szemből elvakította egy éles reflektor, és a két autó összeütközött. Calpurnia előtt elsötétült a kép.   Cal kinyitotta a szemét a sötétben. Ez csak egy régi, rossz emlék, ami már nagyon messze van, nyugtatta magát. Azóta sok minden történt, sok jó és sok rossz, de az egész biztos, hogy nem érezné most ilyen jól magát, ha akkor nem szenvednek autóbalesetet a szüleivel.  Nagy levegőt vett, majd megparancsolta magának, hogy aludjon vissza. A digitális óra még csak hajnali kettőt mutatott. Calpurnia előtt pedig életének eddigi legkedvesebb emléke jelent meg.   Akkor történt, mikor Cal először felkelt az ágyból a balul sikerült bevetése után. Lothar fél órája hagyta magára, még dolga volt, és a lány most elindult, hogy felkeresse. A férfit a dolgozószobájában, az asztala fölé görnyedve találta meg. - Nem is gondoltam, hogy te is aktakukac vagy… - jegyezte meg nevetős hangon. Lothar felnézett, és megcsóválta a fejét. - Neked még az ágyban lenne a helyed, ahelyett, hogy a főnöködet minősíted. - Nem minősítelek, csak megjegyeztem. És most már jól érzem magam. - Gyors volt… - kuncogott magában Lothar, és elsöpörte maga elől a papírokat. – És minek köszönhetem a látogatásodat? - Unatkoztam, és nem bírtam egyedül a szobámban.  - Szóval nincs jelentősebb oka. - Nincs – rázta meg a fejét a lány. Lothar sokat sejtve mosolyodott el, és a pillantása végigtáncolta Calpurnia testét. - Jól áll neked a vér, de így ne menj vallatni… - jegyezte meg játékos gúnnyal a hangjában. Calpurnia végignézett magán, és rájött, hogy még mindig ugyanaz a ruha van rajta, amit a kastélynál lyukasztottak ki.  - Szándékomban áll átöltözni előtte… - most rajta volt a kuncogás sora. Beljebb lépett a szobába. Lothar arcán egyre szélesebb mosoly terült el. A lány egy kicsit megrázta a csípőjét járás közben, és a számítása nem is csalt: a férfi felállt az íróasztal mögött, olyan lassan, ahogy férfiúi ösztönei engedték ilyen helyzetben.  - Mondd, lehet még rá alkalom ebben az életben, hogy ne a fejedből kelljen kiolvasnom a nem hivatalos mondanivalódat? – kérdezte Calpurnia lágy hangon. Lothar halkan felnevetett. - Talán… egyszer. De most úgyis felesleges minden szó. Cal mosolyogva bólintott, és a férfi elé lépett. Hagyta, hogy az erős karok a derekára fonódjanak, és egész közel húzódott Lotharhoz. A férfi is tett feléje egy apró lépést, és a következő percet már a csókba feledkezve élték meg.   Mikor Calpurnia végül felébredt, ez volt az utolsó emlékkép, amit fel tudott idézni álmaiból. A bal oldalán látta a békésen szuszogó Lothart: a férfi sosem volt korán kelő típus, hacsak nem követelte meg az élet. Most pedig esze ágában sem volt még felkelni. Cal adott egy apró csókot a szeretője arcára, majd felkelt mellőle, hogy az aznapi munkához lásson.