Toriko csak másnap este ért a barlang bejáratához. Az utolsó mérföldeket már a saját lábán tette meg: a naplemente után ő sem tudta használni a szárnyait. A jelek szerint valaki megérezte a közeledését, mert a barlang vészbejárata kinyílt, és Reina arca tűnt fel mögötte. - Toriko? – ezt a lány olyan hangon kérdezte, mintha nem hinne a szemének. A nő komolyan bólintott, majd gyorsan belépett. Az ajtót Reina gondosan bezárta mögötte. - Mi történt? – kérdezte a nő azonnal, köszönés helyett. Reina felsóhajtott, és csak kis szünet után válaszolt. - Elkapták Amalie-t… Joselyn átvette a helyét.  - Sajnálom – mondta a nő. Reina csak egy alig látható biccentéssel nyugtázta a szavait, majd intett, és elindult a folyosón. Nem szólalt meg egész addig, míg az egyik szobához nem értek, ahol nyugodtan tudtak kettesben beszélgetni. Toriko lerúgta a cipőjét, amire épp ráolvadt a hó: még egy kandalló mellett is órák kellettek volna neki, hogy megszáradjon.  - Azt hittem, te hamarabb értesültél a hírekről, mint mi – kezdte a beszélgetést Reina. Toriko megrázta a fejét. - Mikor elindultam, még nem volt semmi baj… Azt tudtam, hogy Amalie-nek kedvelt szórakozása kijárni innen, de én sem hittem, hogy ekkora baj lehet belőle. - Ha Joselyn nincs, akkor még nagyobb baj lett volna – sóhajtott Reina.  - Narelle hogy viselte? – kérdezte aggódva a nő. - Egész jól – vonta meg a vállát Reina. – Sokkal jobban, mint mi. De ez mindenkit megviselt, legfőképp Quentint – tette hozzá szomorúan. – Nekem is hiányzik… - Megértem, és tényleg sajnálom, ami történt. És most mi lesz, Reina? – kérdezte a nő komolyan. - Bezárkózunk, és megvárjuk, míg valaki észbe kap, hogy csinálni is kellene valamit… vagy amíg mi rá nem jövünk, hogy mit tehetünk. Egyelőre semmi ötletem nincs. Öngyilkosság lenne most bármivel megpróbálkozni, a White Cross bizonyára iszonyú dühös, amiért elszalasztották a nagy lehetőséget, hogy kiirtsanak minket. - És mindenkit a föld színéről. Szerinted még mindig nem tudják, hogy mivel jár, ha kipusztul a vámpírfaj? – próbálta kicsit gyakorlatiasabb hangra váltani Toriko. Reina azonban megrántotta a vállát. - Ha tudják is, gondolom, nem hiszik el. Nem lehet meggyőzni őket arról, hogy hagyják abba a vadászatot. Gondolom, mostanra már legalább úgy függnek tőle, mint mi a vértől.  Toriko arca fintorba rándult. Nem így tervezte ezt a beszélgetést: előzőleg abban reménykedett, hogy Reina és a többiek is lelkesek lesznek, hogy végre valahogy kijuthatnak innen, végre tehetnek valamit a White Cross ellen, de az időzítés nagyon rossz volt. - Ki rejt most el titeket? – váltott témát a nő. - Narelle és én felváltva. Egyikünk sem bírja túl sokáig, és csak reménykedni lehet benne, hogy nem hibázunk… ha mégis, akkor azok a rohadékok itt fognak kivégezni minket sorra.  Toriko megcsóválta a fejét.  - Bár tudnék segíteni… Úgy számítottam, hogy megkérdezem, hátha van ötletetek, valami tervetek… - Van néhány, de mind öngyilkosság lenne. És most már, hogy elvesztettük az egyetlen előnyünket, azt, hogy éjszaka is erősek vagyunk, már ezek is feledésbe merülhetnek. A White Cross emberei is nappal jobbak, éjjel nem láttak olyan jól, mint mi. De most már teljesen mindegy… Amalie-t pedig csak akkor lehet majd visszahozni, ha vége a háborúnak, feltéve, hogy nem égették el. - Biztos vagyok benne, hogy nem tették. Eddig egyetlen vámpírt sem égettek el, akit elkaptak… legalábbis én erre következtetek azokból a levelekből, amelyek a palotába érkeznek. Reina szemében végre kíváncsiság csillant. Toriko belelendülve folytatta, abban a reményben, hogy végre sikerül kirángatnia a lányt a letargiából. - A vámpírok kezdik elveszteni a reményt, általában mindenki könyörög, hogy Maddock segítsen valahogy, de van a sorok közt más is. A legtöbben benneteket emlegetnek, mintha ismét egy jóslat biztosítaná őket, hogy ti fogtok segíteni.  - Hogy mi fogunk segíteni? Tudnak ezek számolni? Ha a hármunk életkorát összeadjuk, akkor sem éri el az ezret! Gyengécske kis vámpírifjoncok vagyunk mind a hárman a nagy harcosokhoz képest. Ha Amalie nem segít, akkor Narelle-t is elszalasztottuk volna, és most nincs itt, hogy segítsen! Próbáljanak meg maguk tenni valamit a saját védelmükre, ha csak nyafognak, akkor nekünk sem lesz kedvünk segíteni! Toriko megcsóválta a fejét a lány kifakadásán, de inkább az előző témát folytatta. - Azok a mesterek, akik elvesztették a tanítványaikat, még mindig érzik, hogy az ifjú teste még megvan valahol, még ha nem is tudják behatárolni a helyet. De ez végső esetben nem is szükséges. - Hogyhogy nem szükséges? – vonta fel a szemöldökét Reina. – Így legalább tudnánk, hogy hol van a White Cross főhadiszállása. - Anélkül is tudjuk – mosolyodott el ravaszul a nő. – Moszkva mellett, még a város határain belül ásták le a bázist a föld alá. Hogy belülről hogy néz ki az egész, azt még mindig nem tudni, de… - Honnan tudjátok? A vadászok nem beszélnek, akkor sem, ha már vámpírrá váltak… - Nem is tőlük. Xoana abba is belehalna, hacsak rábólintana erre az információra, olyan jó a belső védelmi rendszerük. De úgy egy éve, mikor már eléggé megerősödtek, nem a rejtegetésre fordították az erejüket, hanem a védelemre. Erődöt emeltek a támaszpont köré, és nagy erejű fegyverekkel védik. Még a közelbe merészkedő halandókat, a kíváncsiskodó kirándulókat és gyerekeket is szitává lövik. Ennyit a nagy emberszeretetükről és nemes céljaikról. Egyszer megpróbáltuk megtámadni őket, de… - Toriko félbehagyta a mondatot, de felesleges is volt folytatnia, Reina ebből is ki tudta találni, hogy mi történt. - Tehát még annál is reménytelenebb a helyzet, mint amire számítottam – sóhajtotta. - Miért, mi volt a terved? – kérdezte kíváncsian a nő. - Hogy elfogatom magam, bemegyek, és onnan bentről jelzek a többieknek… de ez csak egy ötlet volt, és biztos vagyok benne, hogy nem kerülnénk ki onnan élve. - Inkább ne kísérletezzetek vele. Őket kell kicsalogatni onnan valahogy. Reina felkapta a fejét.  - Ez jó ötlet… - mosolyodott el. – Amint kitaláljuk, hogy hogyan, ígérem, hogy szólni fogok. Ezt a támadást meg kell szervezni, mert ha jól számítom, ez lesz az egyetlen esélyünk. Semmit sem érünk vele, ha a csata közepén elkábítanak minket, és levisznek a bázisra. Akkor inkább üljünk itt a fenekünkön.  - Ide idősebb vámpírok kellenek, olyanok, akikre már nem hatnak a mérgek. Ezt veletek is meg lehetne oldani talán, de… Nem hiszem, hogy szívesen belemennétek. Reina keserűen felnevetett. - Ha van értelme, akkor belemennénk, de ha jól veszem ki a szavaidból, akkor nincs. Ide komoly, sok oldalról átgondolt terv kell, és a mostani események fényében nem hiszem, hogy bárkinek lesz kedve az elkövetkezendő hetekben kidolgozni.  - Ezt megértem, és sajnálom… - Ne sajnálkozz, semmit nem érsz vele – mordult rá Reina. Kezdte idegesíteni a nő társasága: talán azért, mert azokra az időkre emlékeztette, amikor még benne is élt a remény, hogy tudnának tenni valamit. Mostanra ennek az érzésnek a leghalványabb szikrája sem maradt benne. Toriko felsóhajtott, és lenyelte a felkívánkozó megjegyzését. - Legjobb lenne, ha kiszellőztetnétek a fejeteket. Nem csodálkoznék, ha belakattannátok a bezártságba és a bánatba. - Jah, mehetnénk kirándulni egyet Moszkva alá! – vágott vissza a lány. – Kösz szépen, inkább itt rohadok meg, semmi kedvem egy flancos hűtőházban végezni. - Reina, elég legyen most már! – szólt rá szigorú hangon a nő. – Nem az ellenséged vagyok, hanem segíteni jöttem. - Vagy épp segítséget kérni. - Nem kérnék semmit, ha nem tudnék felajánlani valamit cserébe. Bármi is legyen a tervetek, és bármikor, vállalom, hogy részt veszek benne, még ha öngyilkos akciónak is tűnik. Te pedig szedd össze magad egy kicsit végre! Amalie-t még vissza lehet hozni egyszer… - Vagy nem, mert amint Lothar észbe kap, el fogja égetni az összes vámpírt, akit eddig elkapott. Auschwitz-ot is kiürítették a második világháború végén. - Akkor úgy kell győznünk, hogy őt meglepetésként érje. Figyelj rám egy kicsit, Reina! Tudom, hogy jóban voltál Amalie-vel, de most tovább kell lépned, másképp minden el fog veszni körülötted. Gyere ki velem egy kicsit, nem megyünk túl messzire, és bármi történjék, meg foglak védeni. Elég ellenszer van itt a vadászok mérgeire, ráadásul engem nem fognak a fegyvereik, úgyhogy vissza tudlak hozni ide… Reina mosolyra húzta a száját, de a szeme szomorú maradt. - Legyen… De fél óránál tovább nem maradhatok kint, és ha mindenképp ki akarsz vinni innen, akkor cipelned kell… Három éve nem használtam a szárnyaimat. - Akkor épp ideje, hogy egy kicsit megmozgasd őket – mosolygott rá Toriko. – És közben hátha eszünkbe jut valami használható. Reina, bár ez utóbbiban kételkedett, felállt a helyéről. Toriko nem várt további mentegetőzésre vagy tiltakozásra, csak elindult a kijárat felé, biztosan abban, hogy a lány követi. Reina pedig, amint gondosan bezárta maguk mögött az ajtót, és hagyta, hogy kitárt szárnyait simogassa a jeges szél, valóban egy kicsit könnyebbnek érezte magát.