Narelle csak az éj leszálltával jött rá, hogy Amalie nem fog visszatérni többé a bázisra. Bár érzékei megsúgták, hogy komolyabb a baj, mint amilyennek látszik: hisz már többször fordult elő, hogy úgy érezte, mintha a párja elájult volna, de ezt a felesleges aggódásnak tudta be egészen ez idáig. Most, hogy a nő nem tért vissza, és a váltáskor egész biztosan nem volt magánál – Shahinda, akivel átbeszélgette az éjszakát, különös szédülésre panaszkodott – végre észbe kapott. Emlékezett rá, hogy Amalie, első találkozásuk után figyelmeztette erre a lehetőségre, de egészen idáig nem vette komolyan.   - Ha velem bármi történik, akkor komoly feladat vár rád, kislány… - mondta akkor a nő. – Joselyn sem tud róla, hogy miért vált az áldozatommá, és hogy mivel „áldottam” meg, de jobb is, hogy nem tudja. Ha veszélybe kerül az életem, akkor ő lesz a helyettesem… nem tud annyit adni az erejéből, hogy ugyanúgy éljetek, mint rendesen: éjszakánként gyengébbek lesznek a vámpírok, úgy, mint régen, mielőtt te megszülettél erre az életre, nappal voltak.  - Ezt már elmesélték… de ugye ez csak egy biztonsági intézkedés, nem komoly veszély? – kérdezte kissé aggodalmas hangon Narelle.  - Persze… - bólintott mosolyogva Amalie – De tudnod kell mindent, és azt is, hogy hogyan változtathatod Joselynt őrzővé. Kicsit bonyolultabb, mint vámpírt teremteni, és ő sem biztos, hogy örülni fog neki… de akkor már nem lesz választásotok. Joselyn helyettesíthet téged is, de ezt még kevésbé szeretném – kacsintott rá a nő. - Én egyiket se – fintorgott Narelle – Inkább vigyázz magadra, rendben? - Vigyázok én, de nem tudok naphosszat itt ülni, már most belebetegszem a bezártságba és az unalomba, és nem utolsó sorban Quentin aggodalmaskodásába.  - És ha meghalsz… akkor Joselynnek meddig kell őrzőnek lennie? - Ha engem nem tudtok visszahozni, akkor örökké… de tudtommal Maddock tud új testet teremteni nekem, ha hamuvá égették a mostanit. Egyébként Joselyn fog tudni feltámasztani…  - És mit kell tennem? Ígérem, hogy jól megjegyzem…  Amalie elmosolyodott, és egy papírlapon vázlatot vezetve kezdett hozzá a magyarázathoz.   Narelle még mindig élénken emlékezett minden ott elhangzott szóra, hiszen a Napkirálynő szerencsére háromszor ismételte el az instrukciókat. Most, hogy szüksége volt rá, vegyes érzelmek keringtek az agyában. Egyfelől dühös volt Amalie-re, és sajnálta is, amiért ilyen helyzetbe került, másfelől örült, hogy a nő még időben teremtett egy kiskaput. Ha ezt kihagyja annak idején, akkor most pusztulásra lennének ítélve. A lány a könyvtárszobába lépett be, ami elég tágas volt ahhoz, hogy ezt a szertartást véghezvigyék. Lotus, Reina és Quentin már bent vártak, ideges vitatkozásba merülve. A többiek hosszú percek múltán jelentek csak meg: Joselyn arcán látszott a félelem, időközben rövidre nyírt haja alatt a tarkóján ott virított a White Cross jelképe. Shahinda mogorva, parancsoló arccal terelte maga előtt a lányt. A sort Xoana zárta, aki még mindig az egész ellenzését fejtegette, holott választ senkitől sem kapott. - Miért pont neki kell bűnhődnie annak a lökött tyúknak a hülyeségéért? – kérdezte fennhangon, de Narelle pillantása elhallgattatta.  - Az a lökött tyúk éppen a vadászok kezében van, úgyhogy most az egyszer fogd be, Xoana! – fakadt ki Shahinda. – Ha nem tudsz segíteni, legalább ne hátráltass minket! A te életedet is megpróbáljuk megvédeni. - Ki kérte? – vágott vissza a nő, de Joselyn bátran fordult szembe a mesterével. - Nem azt mondtad nekem, hogy legyek büszke arra, hogy vámpír lettem? - Szerinted mit kellett volna mondanom, mikor más választásod nem lévén ebbe a hülyeségbe estél bele?  - Befejeznétek végre? Narelle mondani akar valamit – hallgattatta el őket Lotus. A két nő között továbbra is szikrázott a levegő, amit Shahinda jelenléte sem tudott megakadályozni. Mindenkin látszott az idegesség, kivéve Quentint: a férfi az egyik könyvespolcnak dőlt, és az arcát a legmélyebb gyász vonta fátyol mögé.  Narelle a terem közepére állt, és egy lámpalázas sóhaj után belekezdett a mondanivalójába. - Amalie annak idején megtanított arra, hogy hogyan éljük túl a hiányát, és ha tetszik, ha nem, most Joselynnek kell a helyébe lépnie.  Az érintett lehajtotta a fejét, a mestere azonban felhördült. - Ezt ugye csak viccnek szánjátok? Joselynnak nem hagyom, hogy egy faj összes veszélyét magán viselje! - Akkor egy faj halálát kell a szívén viselnie! – torkollta le Reina. – Viselkedj már, az istenért, Xoana! Most nincs idő erre a hisztire!  - Így van… minden elvesztegetett másodperc egyre közelebb visz minket Amalie halálához – tette hozzá Shahinda.  Narelle ismét egy sóhajjal próbálta megnyugtatni magát. Ennél ellentmondásosabb csapatot még nem látott: holott magát a Night Star Covent is bizonyára díjnyertes humoristák válogatták össze, csak hogy a három lány egymás agyára menjen nap, mint nap. Xoana végre hajlandó volt befogni a száját, de nem tágított az időközben kialakult félkörből. Az Éjkirálynő várt egy kicsit, majd halkan szólalt meg.  - Gyere ide, Joselyn… legjobb, ha nem magyarázom meg, hogy mi fog történni, csak megijesztenélek vele. Reina, Quentin, egy pohárba csurgassatok pár kortyot a véretekből! Ha jól tudom, másnak Amalie nem adott a véréből… - Narelle hangja elbizonytalanodott egy pillanatra. Joselyn félénken közelebb lépett, szemmel láthatóan remegett, majdnem úgy, mint akkor, mikor áldozatként lépett a Napkirálynő elé. Shahinda villámgyorsan kerített egy kupát, Reina pedig elővett egy kést, és felhasította a csuklóját. Megvárta, míg a kupa félig telik a vérével, majd begyógyította a sebet, és várakozóan Quentinre nézett. A férfi szinte gépiesen tette a dolgát, egyetlen sóhaj sem hagyta el a száját. Miután a kupát megtöltötte, visszavonult a sarokba, és ott várt.  Narelle felsóhajtott, a szertartás eddig egész jól működött, a társaság mentalitásához képest. Xoana volt az egyetlen, aki láthatóan legszívesebben visszavitte volna tanítványát a szobájába. Az Éjkirálynő átvette a kést Reinától, és Joselynhez lépett. - Készülj fel a fájdalomra! – mondta egész halkan. Joselyn, aki néhány centivel magasabb volt az Éjkirálynőnél, most félénken nézett rá. - Kész vagyok – súgta alig hallhatóan. Narelle bólintott, és mélyen a lány szemébe nézett. Joselyn végre összeszedte magát annyira, hogy a térdei ne akarjanak minduntalan összerogyni alatta.  - Mi lesz, ha nem sikerül? Belehal? – kérdezte Xoana.  - Akkor mindannyian belehalunk – vágta rá Lotus. - Jobb neki, ha most van vége – vonta meg a vállát Shahinda.  - Kösz szépen, ezt szeretném kihagyni. Nem tudja más vállalni?  - Fogd be! – kiáltottak rá Xoanára egyszerre négyen is: a szövetségesek, és a nő meglepetésére maga Joselyn is.  - Kezd el nyugodtan! Ki fogom bírni – próbálkozott meg a lány egy mosollyal, de csak egy kelletlen fintorra jutotta belőle. Narelle már nagyobb sikerrel járt: bátorítóan rámosolygott a lányra. - Nem lesz baj, ne félj… - kacsintott, és a kést Joselyn szívéhez szegezte. – Csak próbálj meg egész addig ragaszkodni a külvilághoz, amíg csak bírsz… figyelj a hangomra, a körülötted levő képekre!  Joselyn nem lépett hátra, pedig látszott rajta, hogy szeretné megtenni. Bólintott, de nem szólalt meg.  - Joselyn, ez éjen téged választunk új Napkirálynőnknek! – kezdte Narelle. A kést lassan belenyomni a lány testébe, a másik kezével átölelve a lányt, hogy ne tudjon elhúzódni. Joselyn felnyögött, de nem csukta be a szemét. A tekintete a teremben állók arcán cikázott. Reina megszorította a mellette álló Lotus kezét, úgy drukkolt, hogy sikerüljön. Shahinda öklei is elfehéredtek, Xoana szája pedig pengevékonyra préselődött. - A régi Napkirálynőnk itthagy minket, neked kell helyére lépned. Viseld kötelességét mától! – a penge egyre mélyebbre csúszott Joselyn bordái közé. A lány arca egy pillanatra eltorzult, mikor a tőr elérte a szívét. - Vigyázz a vámpírok fajára, óvd meg őket a tűztől, mely elemésztené! Adj erőt nekik, hogy túlélhessék a tragédiánkat! Adj erőt, mikor adnod kell, s cserébe kapsz majd, hisz minden csere ez életben.  Joselyn szemei lecsukódtak, már nem bírta nyitvatartani őket, akárhogy igyekezett figyelni. - Ahogy meghal a Napkirálynő, neked kell helyére lépned, Joselyn! – suttogta még Narelle, és ahogy ezt elmondta, érezte, amint a lány elernyed a karijai közé, teljes súlyával ránehezedve. Lassan leeresztette őt a földre, és néma csendben várt néhány percet. Látta, hogy Joselyn testén máris elkezdődtek a változások: a hajának feketéjébe vörös szálak keveredtek, majd az egész hajkoronája tűzszínűbe borult. Narelle kihúzta a kést a lány szívéből, hogy a saját vérét csorgassa belé.  Xoana arca aggodalmat és sürgetést tükrözött: nem bírta elviselni, hogy tanítványa holtnak látszik. Végre Quentin is mutatott érdeklődést az esemény iránt: összehúzott szemmel figyelte Joselyn testét. A lány lassan megmozdult, majd a karjai megrándultak, és az első hang, amelyet hallatott, egy fájdalmas nyögés volt. A változás nem csak kívül, de belül is jelentkezett: a szemének színe is vörös lett, és olyan erő költözött a testébe, amit aligha volt képes elviselni három éves vámpírként. Narelle intett Reinának, hogy hozza oda a vérrel telt kupát, és a lány nem késett engedelmeskedni. Letérdelt kettejük mellé, és segített a szenvedő Joselynt ülő helyzetbe emelni.  - E vérben megtalálod a régi Napkirálynő vérét: adjon erőt neked! – suttogta Narelle, reményei szerint szóról szóra a bűvös szavakat, majd a kupa tartalmát megitatta a lánnyal. Joselyn még felnyögött, és kétségbeesetten megszorította Narelle karját, de azonnal enyhült is a szorítása.  - Sikerült… - sóhajtott Reina, és elmosolyodott, de a mosolyába a boldogságon túl keserűség vegyült. A többiek is megkönnyebbültek: Xoanát pedig most már semmi nem tarthatta vissza a tanítványától. Odarohant, és szinte kitépte Joselynt Narelle kezéből, hogy magához ölelje.  Az Éjkirálynő a föld felé fordította a tekintetét, mire az egész terem mély csendbe borult. Nem kellett kimondania, a többiek anélkül is tudták, hogy Amalie nem él többé. Quentin arcán legördült egy könnycsepp.    Lothar kikelt magából. A szoba, ahová átvezette Calpurnát a kihallgatás után, immár romokban állt: a néhai vitrines szekrénynek nem csak az üvegei, de a fája is szilánkokra tört, a rajta tárolt vámpír-irodalom (szaktanulmányok, régi jelentések a kihallgatásokról) szétszaggatott lapjai a többi szeméttel elkeveredve hullámzott a földön. Ülőalkalmatosság sem maradt a helyiségben, a székek forgácsai és kárpitjai a többihez vegyültek. A férfi még mindig nem nyugodott bele a vereségbe, és amikor ránézett Calpurnia nyugodt, beletörődő arcára, a hullámzás forgószéllé változott: a sok apró darab a szobában keringett kettejük körül. Cal nyugodtan állt a forgószél közepén, meg sem rezzent, mikor az éles üvegszilánkok megközelítették. - Jobban tennéd, ha megnyugodnál… már úgysem segíthetsz semmit! - próbált beszélgetést kezdeményezni, de Lothar dühösen vakkantott rá. - Ne oktass ki arról, hogy mit tennék jól!  - Amalie-t már nem hozhatod vissza, és pláne nem ölheted meg újra! - Legalább meg kellett volna kínozni! Akkor talán nyugodtabb lennék! – fröcsögte a férfi. Calpurnia felkuncogott magában, és ezt nem tudta eléggé elrejteni Lothar elől. – Te pedig ne nevess itt nekem!  - Hagyd már abba, nem én vagyok az ellenség, ne velem kiabálj! Válassz magadnak másik pofozóbabát! – emelte fel a hangját a lány. Lothar ütésre emelte a kezét, de a mozdulat félbemaradt. Úgy döntött, inkább szavakkal sebzi meg a lányt. - Amalie megölésével megnyerhettük volna a háborút, de az idétlen időhúzás miatt vesztettünk! - Nem vesztettünk semmit! – tiltakozott Calpurnia, aki láthatóan észre sem vette, hogy az előbb fel akarták pofozni. – Amalie halott!  - De még azt sem tudjuk, hogy hol van a másiknak a búvóhelye!  - Nem, sajnos túl ügyesen kerülte ki a kérdéseket, és túl rejtette el minden gondolatát – vonta meg a vállát a lány – De ha igazat beszélt, akkor lehet, hogy jobb is, hogy nem pusztítjuk ki a vámpírokat. Lothar előbb megkezdett mozdulata most fejeződött be: olyan erővel ütötte meg a lányt, hogy az a falnak esett tőle. - Ezt még egyszer ki ne ejtsd a szádon, ha élni akarsz! - Jó érzés, hogy engem is ellenségednek vélsz, holott segíteni akarok! – kiabált a lány, de a felszakadt száját azonnal regenerálta, mielőtt a férfinak eszébe jutott volna blokkolni a sebet. - Mióta is vagy itt? Hat éve? Mondd meg, hogy mit tettél le az asztalra ez idő alatt! Ha tudsz mondani bármit, ami használható, akkor visszavonom minden eddigi vádamat! - Soroljam, Lothar? Én jöttem rá, hogy hol bujkált annak idején az Éjkirálynő!  - Amit nem akartál elmondani nekem! – vágott közbe a férfi. - De elmondtam, és utána nem rajtam múlt, hogy az embereid gyenge kezdők voltak! Én tudtam meg mindent Amalie-ről, én éreztem meg kint, az utcákon! Én hallgattam ki vagy ötven vámpírt, akiktől megtudtunk részleteket! Én szedtem ki a legjobb mérgek receptjeit a vörösökből, hogy ne kelljen saját, gyenge vackokkal bajlódnunk!  Lothar a hajába túrt, és mély levegőt vett. A szobát uraló káosz lassan kezdett lenyugodni: a papírlapok, faforgácsok és üvegszilánkok a földre hullottak, hogy ott folytassák hullámzásukat. - Rendben, belátom, használható tag vagy. - Kösz a bókot, igazán nagylelkűségre vall – vágta oda dühösen a lány. – Erre rá kellett volna jönnöd akkor, mikor megbélyegeztettél másfél éve! - Ne dühíts fel még jobban, Calpurnia! - Akkor ne rajtam töltsd ki a dühödet! Nem tehetek arról, hogy Amalie túl nagy falat volt.  - Ha egyedül vagy, sikerült volna? - Nem, biztos vagyok benne, hogy akkor sem. Talán még később öltem volna meg… mikor elvesztette őrzői mivoltát, rengeteget gyengült mentálisan… talán kiszedhettem volna belőle még valamit… - Jó, hogy ezt csak most mondod… - morogta a férfi, és elfordult tőle. - Most jutott eszembe… - sóhajtott a lány.  - Hát ez tényleg remek… most kezdődik a következő hajtóvadászat.  - Remélhetőleg nagyobb sikerrel jár, mint az előző – bólintott beleegyezően Calpurnia. – De az a hely, amiről Amalie beszélt, nem hagy nyugodni. - A barlangról beszélsz?  - Igen… talán tényleg ott a bizonyíték. Pontosan megmutatta a helyet. - Vagy csapda, ahová be akarnak csalni minket. Nekik is fő fogás lennénk – intette le Lothar. - Én is ettől tartok… - sóhajtott a lány, és közelebb lépett Lotharhoz, majd a vállára tette a kezét. A férfi arcán megjelent egy mosoly, ami félig gúnyos, félig barátságos volt.  - Még hosszú lesz a háború… bírni fogod, kislány? – kérdezte halkan, és végre Cal szemébe nézett. A lány határozottan bólintott. - Eddig is bírtam, és most már jobban örülnék, ha ki is juthatnék innen egy kicsit… néhány vadászatra.  - Amint készen állsz rá, mehetsz… de nem most.  Lothar ujjai a lány kezére kulcsolódtak, és pillanatnyi szorításuk elvéthetetlen jelt adott a lánynak.  - Hanem mikor? Évek múlva? - Mondjuk néhány hét múlva. A terepen dolgozókat komoly kiképzés alá kell vetni, mert őket is megtámadhatják a vámpírok… - Leginkább erre képeztek ki. - És ez az, ami neked sosem ment… te a gondolatolvasásban vagy jó… - legyintett a férfi. Calpurnia vállat vont. Lothar ismét végigmérte őt, félreérthetetlen pillantással, de Cal most nem jött zavarba, inkább kihúzta magát.  - Hidd el, néhány héten belül elég jó leszek ebben is! – ígérte. A férfi félvállról bólintott. - Ahogy gondolod… meglátjuk, de az esélyt megkapod. Akár el is kezdhetnéd a tanulást, nekem még sok dolgom van. - Mikor nincs? – morogta Cal az orra alatt. Lothar elengedte a füle mellett a megjegyzést, és intett a lánynak. Mindketten magára hagyták a szoba romjait, és Calpurnia csak este, lefekvés előtt gondolta ismét át a beszélgetést. Volt egy pillanat, amikor valami megmozdult kettejük között – és ennek nem volt köze a törmelékekhez. De bármi is legyen az, csak akkor fog felszínre kerülni, amikor eljön az ideje: addig pedig felesleges rágódni rajta.