- Mit akarsz megtudni tőlem? – kérdezte Amalie. A hangja még szánalmasan gyenge volt, és kényelmetlenül ült a széken, amelynek karfájához a kezeit, lábaihoz pedig a bokáit kötötték. A méreg csak lassan tisztult ki a szervezetéből. Vérre lett volna szüksége, hogy rendbejöjjön, és nem utolsó sorban egy nagy adag, nyugodt pihenésre. Ha a nap már feljött volna, akkor talán meg tudta volna gyorsítani a gyógyulást, de így esélye sem volt. - Mindent, amit csak lehet – válaszolt a férfi, aki az ajtó mellett állt. – Mindent, amit tudsz. Hol van a másik őrző? - Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ezt elmesélem neked? – kérdezett vissza a nő, reményei szerint gúnyos hangon. A vele szemben ülő lány szája halvány mosolyra húzódott, a férfi azonban tett egy lépést közelebb, és fenyegetően magasodott a vámpír fölé. - Ha nem beszélsz, lesz rá módunk, hogy megoldjuk a nyelved!  - Hagyj dolgozni, Lothar! – szólt rá a lány, és félig felemelkedett a székből. – Azt mondtad, megfigyelő leszel. - Nocsak, te lennél az a hírhedt Lothar? – kérdezte Amalie. A látása végre elviselhető mértékűre tisztult, így ki tudta venni a férfi vonásait. – Akkor te bizonyára Calpurnia… milyen megtisztelő, hogy a „legjobb” vadászok próbálnak engem kihallgatni… és milyen szánni való lesz, ha nem sikerül… - mondta olyan gúnyosan, ahogy csak tudta. A hangja végre kezdett megerősödni.  - Azt csak hiszed, hogy nem fog sikerülni – mondta fenyegetően a férfi. – Cal, láss hozzá! A lány felsóhajtott, és visszaereszkedett a székre, hogy szembenézzen a vámpír gúnyos mosolyával. Lothar visszahúzódott az ajtó mellé.  - Azt hiszem, a bemutatkozáson átestünk – ütött meg könnyed hangot a lány. Amalie nem tudta elrejteni a meglepetését, holott Calpurnia arcberendezése sokkal hamarabb hajlott a mosolyra, mint a fenyegetésre. Nyugodt hangon folytatta – Ha nem csalnak az információink, akkor te vagy a vámpírok éjszakai őrzője.  - Jobban szeretem a Napkirálynő megnevezést – vonta meg a vállát Amalie. Lothar arca megrándult, szemmel láthatóan nem helyeselte a vallatás módszerét, de nem avatkozott közbe.  - Akkor maradjunk ennél. De lennie kell egy Éjkirálynőnek is melletted, hiszen a vámpírok újabban éjjel-nappal aktívak. Ő hol van? - Biztos helyen. Ott nem találtok rá. - Ezt már hallottuk… de ezek szerint te vagy az első, aki ismeri is azt a helyet. - Nah, ebben tévedsz, kislány… Az Éjkirálynőt nem ott bújtatták el, ahol engem. És nem fogjátok elkapni, mivel van annyi esze, hogy ne is jöjjön ki onnan. - Nem úgy, mint neked – mosolyodott el Calpurnia. – Téged sikerült elkapni. Hogyhogy testőrség nélkül jártál? - Úgy hittem, egyedül sokkal kevésbé vagyok feltűnő, mint társaságban – vont vállat Amalie. Igyekezett olyan témákra terelni a beszélgetést, amelyek nem érintik Narelle-t, és olyan mélyre ásta el a vadászoknak kellő információkat, amilyen mélyre csak tudta. – Egyébként is, hogy tudott volna megvédeni egy testőr a mérgeitekkel szemben, amikor hibázok? - Ezen már kár rágódnod. A legjobb, ha a kérdésekre válaszolsz, és feltárod a gondolataidat, mert ha nem teszed, akkor némi fájdalommal, esetleg méreggel érjük el…  Lothar elégedetten elmosolyodott a háttérben, de nem zavarta meg a beszélgetést. - Szóval, hol van az Éjkirálynő?  - Nem mindegy? Ha engem megöltök, meghal ő is. Nem lesz kit keresnetek – hárított Amalie.  Calpurnia bólintott, és vetett egy pillantást a főnökére. Eddig nem érzett semmi hazugságot a vámpír szavaiban, és ez a megérzése a mai napig tévedhetetlennek bizonyult. Miért épp most fuccsolna be, élete legnagyobb megmérettetésében?  - Kik alkotják a Night Star Coven nevű szervezetet? Sokszor hallottam már ezt a nevet ebben a szobában. Kíváncsi lennék a részletekre is.  Amalie kézséggel válaszolt. - Három vámpír, akiknek az Éjkirálynőt kellett megtalálniuk, immár tizenhat éve… majd felnevelni, most pedig megvédeni.  - Neveket! – hallatszott Lothar parancsa. Calpurnia sóhajtott: a férfi türelmetlensége hátráltatta a munkában. Mégsem mert rászólni. - Reina, Shahinda és Lotus – vonta meg a vállát Amalie – Nem hiszem, hogy túl sokat mondanának nektek. - Reina mond – lépett hozzájuk egész közel a férfi – Az a kislány elég feltűnően vadászott néhány évvel ezelőtt Európa legtöbb nagyvárosában. Tudtommal járt Párizsban, Londonban, Bécsben, és a többi… és mindenhol hagyott áldozatokat.  - Valóban, Reina nem az a fajta vámpír, aki szeret bujkálni – vont vállat Amalie, de sokkal ellenségesebben nézett Lotharra, mint Calpurniára. – Régen ismertem, és meglepően tehetséges, ifjú létére. Ha megpróbálnátok elkapni, és nem sikerülne lesből támadni, úgy, mint az én esetemben, könnyen meglehet, hogy beletörne a fogatok.  - Tudjuk, hogy kikkel állunk szemben. De miről is beszélünk? Ha te meghalsz… akkor neki is annyi. - Folytathatom? – kérdezett közbe Cal. – Azt mondtad, szeretnéd látni, hogy hogyan dolgozom… de nem fogod, ha közbeszólsz folyton. Lothar megrovó pillantást vetett a lányra, ami eredmény nélkül érkezett Calpurnia ádáz arcára.  - Folytasd… - mondta végül a férfi, és visszahúzódott a helyére. Amalie jót mulatott a kis közjátékon. - Eddig azt hittem, te vagy a főnök, Lothar. Most már nem vagyok benne biztos. A férfi válasz nélkül hagyta a megjegyzést.  - Tudtommal van egy tőr is, ami a vámpírokat élteti… Hogy is működik ez? – kérdezte a lány. - Jók az informátoraitok – jegyezte meg Amalie kicsit keserű hangon. – Igen, van egy tőr, de sokkal többet jelent, mint a vámpírok éltetése. Hadd ne most magyarázzam el ennek a lényegét… - És hol találjuk meg? - A királyi palotában… Ha oda be mertek menni, akkor menjetek. A legjobb embereiteket küldenétek a húsdarálóba – a nő mosolya kegyetlenné változott. Lothar megforgatta a szemeit. - És mi fog történni az emberekkel, amint a vámpírok kihalnak? – tette fel Calpurnia ugyanazt a kérdést, mint évekkel ezelőtt. Lothar helytelenítésének hangot adva felnyögött, mire a lány felé fordította az arcát – Azt akarom, hogy egy vámpír szájából is halld a történetet, ha már nekem nem hiszel!  - Már ha hajlandó lesz elmondani. Hadd emlékeztesselek, kislány, hogy eddig nem sok egyenes választ kaptál tőle. - Amalie? – nézett a vámpírra Calpurnia.  - Minek ismételgessem ezt a legendát, ha már úgyis hallottátok? – fintorodott el a nő – Persze időhúzásnak jó, de nem a ti érdeketek, hogy minél hamarabb megszabaduljatok a vámpíroktól? Engem ugyan nem érdekel, ha kipusztul az emberiség, miután meghalok. Ha fennmarad, akkor a földet teszi tönkre… De így a legjobb! Óh, milyen drámai: az emberek végül kipusztítják önmagukat! És mire volt a sok felfedezés? A genetika, a nukleáris fegyverek, a mindent behálózó, förtelmes média, a piacon megjelenő semmitmondó könyvek, az idétlenebbnél idétlenebb fegyverek? Egyetlen okot mondjatok, amiért az embereket érdemes lenne megtartani! Hogy tönkretegyék a földet? Hogy saját gyerekeiket adják el szervkereskedőknek? Hogy legyen kit éheztetniük a gazdagoknak? Hogy a hat-hétmillióból jó, ha százezer embernek legyen annyi pénze, hogy legyen mit hagynia a gyerekeire, meglegyen az asztalán a mindennapi kenyér? Hogy hitgyülekezetes fanatikusok fejlődjenek ismét odáig, hogy megégessék a boszorkányokat? Térjetek csak vissza a középkorba! Oda valók vagytok, az voltak számotokra az aranyidők! – köpött ki dühében Amalie.  Calpurnia hátrahőkölt a vámpír haragjának lángjától, Lothar viszont csak egy mérhetetlenül gúnyos mosollyal nyugtázta a monológot. - Te is csak tápláléknak tartod az embereket, mint mindenki más. - Egy francokat, még annak sem! – fakadt ki Amalie. A nyugalom álarca lehullott róla. – Vörös vagyok, ha nem látszik, akkor most felvilágosítom a szakértőket! Vámpírvéren élek! - A legundorítóbb faj – sziszegte Lothar – Felsőbbrendű fajnak tartja magát, de a saját fajtáját öli. - Tudnád, hogy mekkorákat tévedsz, amikor ilyen következtetéseket vonsz le… ez az alig felnőtt nő sokkal bölcsebb nálad! Légy akárhány éves! – rántotta meg a köteleit Amalie. - Abbahagynátok végre? – kérdezte nyugodtan Calpurnia. Élvezte, hogy Lothart végre kiosztja valaki, és – bár ezt a gondolatot nagyon mélyre kellett rejtenie, hogy a főnöke véletlenül se érezze meg – egyre szimpatikusabbnak találta a vámpírnő viselkedését. Előrehajolt, és megfogta Amalie kezét. - Kösz a bókot, de most ne Lothart dühítsd fel, kérlek, mert annak én iszom meg a levét… - Nem nagyon lesz rá időtök, hogy akárki büntetést kapjon – vetette oda szárazon Amalie.  - Ám legyen igazad. Van itt valaki, akit egész addig nem lehet meggyőzni, amíg nem látja a saját szemével a pusztulást. Kinek van esélye, hogy túlélje? Ezt hallani akarom. - Senkinek – vonta meg a vállát a nő – Miért nem vágtok bele? Egész biztosan jobb lesz nektek a pokolban… Még az is kellemesebb hely, mint ez a földalatti szar… - mérte fel a tekintetével Amalie a szobát. – Hol vagyunk egyáltalán? Tudni szeretném, hogy hol fogok meghalni.  - Moszkvában… - válaszolt gúnyos mosollyal Lothar – Meglepett az információ? Innen úgysem tudod eljuttatni senkinek… Ne is próbálkozz. - Jobb helyet is választhattam volna csavargásra… - fintorodott el Amalie, de az időt túl sürgetőnek találta ahhoz, hogy ezen kezdje el az önmarcangolást. Valóban nem üzenhetett, hisz ha véletlen át is tudta volna törni a White Cross védelmi rendszerét, akkor is félő lett volna, hogy a vadászok nyomon tudják követni az üzenetet. Reináék búvóhelyét pedig az élete árán sem árulta volna el. - Ez való igaz… - bólintott Calpurnia, ravaszkás mosollyal. – Ha nincs több mondanivalód, akkor végeztünk is. Gondolom, kíváncsi vagy rá, hogy mi fog történni… beadok egy méreginjekciót, ami végez veled. A testedet levisszük a hibernáló-kamrába, és ott maradsz az örökkévalóságig.  - Biztosítékként, ha mégis tévedtek, és nekem lesz igazam? Nem lehet megállítani a pusztulást ilyen egyszerűen… - Amalie hangja, bár nagyon igyekezett, hogy nyugodt maradjon, megremegett.  - Egyszerűen bevett szokás nálunk – vonta meg a vállát a lány, és felállt a székéből. Amalie csak most vette észre a mélyedést a falban, ahol fekete színű fiolák sorakoztak, mellettük a szükséges injekciós tűkkel.  - Bebizonyítsam? Ha lesz még időtök, menjetek el keletre… Spanyolországba. Ott a hegyekben találtok egy barlangot, ha jól figyeltek… két kisváros között terül el – a nő most először nyitotta ki az elméjét, csak annyi időre, amíg Calpurnia kiolvashatta belőle a pontos helyet. – Menjetek be, és nézzetek szét! Ha időben érkeztek, akkor még láthatjátok majd nyomait, hogy hogyan is működött a vámpírok ereje, hogyan került a földhöz és azon keresztül az emberiséghez. A bűntudat épp elég büntetés lesz nektek…  Amalie tudta, hogy ezt a titkot meg kellett volna őriznie, de most nem látott más lehetőséget arra, hogy még néhány percig életben maradjon. Összeszorított fogakkal drukkolt, hogy Narelle-ék ne késlekedjenek tovább… vagy hogy végre keljen fel a nap, és legyen ereje kiszabadítani magát a rabságból. De tél volt, és az éjszaka nagyon hosszú. Calpurnia kezében megremegett a fiola, és a tű eltört. Összezavarodva nézett a vámpírra. Lothar viszont gúnyosan felnevetett. - Nehogy azt hidd, hogy egy ilyen trükkel el tudsz téríteni minket! Amint meghaltál, talán megnézzük azt a helyet – mondta gúnyos hangon. Amalie ráemelte a tekintetét: tudta, hogy most minden egyes másodpercet meg kell ragadnia, mert bármelyik jelenthette a menekülést – vagy a pusztulást. - Akkor azt mondd meg nekem, hogy miért nem végeztek tiszta munkát? Miért nem égettétek el a vámpírok testét?  - Jobbnak láttuk tanulmányozni őket – a férfi semleges, diadallal átitatott hangja rosszullétet ébresztett a vámpírban. - Értem… És mire jöttetek rá? Hogy más a testfelépítésünk, hogy üregesek a csontjaink, hogy könnyebben emelkedjünk fel a levegőbe? Hogy nincs szükségünk azokra a szervekre, amiket ti az emésztéshez használtok, hiszen a vért más módszerrel alakítjuk át? - Többek között igen, ezekre – válaszolt a férfi. Intett Calpurniának, aki – immár a második – fecskendőt végre előkészítette, hogy várjon még. - És arra, hogy sokkal nagyobb a szívetek, a tüdőtök egész más alakú… érdekes lehet egy átváltozás, szívesen megnézném egyszer… - Erre soha nem lesz alkalmad, ha most megöltök – sziszegte az őrző. Hirtelen összegörnyedt ültében, és fájdalmasan felnyögött: Narellék végre észbe kaptak. Calpurnia hátrébb lépett, úgy figyelte, hogy mi történik. Lothar is a falnak támasztotta a kezét, mintha ott keresne magyarázatot – vagy védelmet. Amalie szenvedése csak néhány pillanatig tartott, de a változás nyilvánvaló volt még a halandó szemek számára is: a lány szeme visszanyerte természetellenes ragyogását, a bőre sokkal élesebb színű lett, mint azelőtt, de nem annyira, mint amilyen nappal volt. - Mi a fene volt ez? – kérdezte dühösen a férfi. - Most már megölhettek – ez alkalommal Amalie mosolya tükrözött diadalt. – Már nem én vagyok az őrző.  - Hogy… - Lothar bőrének hirtelen fehérségét a legvérszegényebb vámpírok is megirigyelhették volna. Calpurnia elfordult, hogy a férfi ne láthassa az arcát: tudta, hogy a megkönnyebbült sóhaját úgysem tudná elrejteni előle.  Lothar odalépett Amalie-hez, és teljes erőből felpofozta. A nő semmi jelét nem adta a fájdalomnak, de vicsorogva kapott a támadója csuklója felé. - Talán bánt, hogy ezt a csatát elvesztetted, Lothar? Bár még nincs vége a háborúnak, de túl nagy fába vágtad a fejszédet! Hidd el, te fogod a legjobban megbánni, hogy egyáltalán elkezdted, akárhogy is végződjön! - Végezd ki! – adta ki a férfi a parancsot, ügyet sem vetve a vámpír előadására. Calpurnia ezúttal nem késlekedett engedelmeskedni. A tű hegye a vámpír nyakába fúródott, de az áldozat még mindig rezzenéstelen arccal tűrte. - Jegyezz meg valamit, Lothar! – suttogta Amalie, miközben a méreg marni kezdte a testét – Egy olyan fajt próbálsz kiirtani, amelyik legyőzhetetlen!  Lothar szája válaszra nyílt, de addigra a vámpír izmai ellazultak, és feje a mellkasára bukott.