- Ez csak mese, Cal… - sóhajtott Lothar, mikor a lány a történet végére ért. – Egy jól hangzó legenda, amit a vámpírok azért találtak ki, hogy megvédjék magukat tőlünk. - Ez a legenda sokkal ősibb nálunk! – vitatkozott a lány. – És aki mondta, igazat mondott. Lothar megrázta a fejét, és közben úgy mosolygott, ahogy egy fejlődésben visszamaradt háromévesre szokás.  - Hány éves voltál, mikor ezt mesélték neked? - Tizenöt – vonta meg a vállát a lány. Míg a történet elmondása alatt büszkén kihúzta magát, most enyhén meggörnyedt a háta, mintha magába zárkózna. Lothar szinte győzedelmesen mosolyodott el, amiért Cal meg tudta volna fojtani egy kanál vízben. - Ha arra gondolsz, hogy ilyen fiatalon még nem fejlődhettek ki megfelelően a képességeim… - Tudod jól, hogy erre gondolok – bólintott a férfi. - Akkor is tudom, hogy mit láttam annak a vámpírnak a szemében, tudom, hogy igazat beszélt! - Én is tudom, hogy igazat mondasz – csitította a férfi -, de nem gondolod, hogy ez az egész mese bűzlik? Ha valóban így lett volna, ahogy hallottad, nem kellene az emberiségnek máris pusztulófélben lennie? Hiszen olyan sok vérszívót kiirtottunk már… - Nagyságrendileg érted? – húzta el a száját a lány. – Azt hiszed, száz áldozat sok egy olyan fajnál, melynek létszáma többezerre rúg? - Nem tudjuk, hogy mennyien vannak, de ha neked lenne igazad, akkor már réges-rég tudna róluk az emberiség. Ennyi áldozatot, ahányra szükségük van, nem lehet elrejteni… - És tudnak is róluk! – kötötte az ebet a karóhoz Calpurnia. – Vagy mire voltak jók a vámpírfilmek, Drakula gróf történetei, Anne Rice meséi…? - Mekkora a különbség, Cal? Mennyiben különbözik a három faj az általad felsorolt történetektől? – vonta fel a szemöldökét Lothar. - Egy egyszerű halandó nem látja a vámpírok szárnyait! Úgy látja, hogy fehér a bőrük. És csak a feketék vadásznak és ölnek embereket! Így nyilvánvaló, hogy csak őket festették meg… És mivel csak ők veszélyesek ránk nézve, ezért a másik két fajt akár békén is hagyhatnánk.  - Vagy kiirtjuk a vámpírokat az utolsó példányig a föld színéről, vagy nem értünk el semmit! - Ezzel az ítélettel az egész földre pusztulást hozol! – kiáltott fel kétségbeesetten a lány. - Ez csak mese – legyintett Lothar, és felállt – Szépen a fejedbe ültették, de ki kell verned belőle. Ilyen mentalitással nem lehetsz vámpírvadász. Vagy tudod, mit? Segítek kiverni belőle. Gondolkozz el egy kérdésen… - mondta a férfi, miközben a szemeivel szinte felnyársalta a lányt. – Ha a vámpírok tartanak életben minket, hogy lehet, hogy a legidősebb mindössze tízezer éves? Tudtommal az emberi faj jóval öregebb ennél. Calpurnia nem tudott hirtelen mit felelni. Megrázta a fejét, és sóhajtott. Nem nézett Lothar szemébe. - A legközelebbi fogoly kihallgatását végignézem. Kérdezz rá tőle a legendára, ha igaz, amit az a régi pióca mondott neked, akkor ennek is ismernie kell… de én valószínűbbnek tartom, hogy csak nekik is bemesélték az egész történetet. - Akkor mit szólsz a két őrző legendájához? Arra van bizonyítékod? - Az ő létezésüket megfigyelések támasztják alá – bólintott türelmesen a férfi. Calpurnia úgy ült a fotelban, mint egy lefegyverzett harcos. Lothar barátságosan elmosolyodott. - Légy jó, Cal! Ha a tervem sikert arat, akkor néhány óra múlva a Napkirálynőt kell majd kihallgatnod. - Hogyhogy? – kapta fel a fejét a lány. - Kifigyeltük, és túl óvatlan, mindig háromnaponta jár ki, és majdnem mindig Moszkvában sétál. Ha ma is ezt az uticélt választotta, akkor elkapjuk, és idehozzuk neked. - Semmit nem értettél meg abból, amit mondtam neked? – sziszegte Calpurnia. Lothar vetett rá egy szigorú pillantást. - Mindent tökéletesen értek, kislány, jobban értem, mint te magad. - Akkor hagyd futni a Napkirálynőt… - Nem – jelentette ki a férfi határozottan, és elhagyta a szobát. Calpurnia megsemmisülten hajtotta a térdére a fejét.   Moszkva utcái – ahol Amalie szívesen töltötte azon napjait, amikor a tilosban járt – most csendesek voltak. Bár dél körül járhatott az idő, a város külső kerületein senki nem tűnt fel az utcákon a vámpíron kívül. Fél méter magas hó borított mindent, melyet a kemény fagyok tél eleje óta tartottak meg. A háztetőkről lezuhant hóréteg csak még nehezebbé tette a haladást – de Amalie számára nem volt leküzdhetetlen akadály, még akkor sem, ha nem akarta használni a szárnyait. Vékony, divatjamúlt kabátján ha át is hatolt a hideg, nem tudott kárt tenni a nőben. Az utcácskában, amelyen a nő elhaladt, még mindig egy áldozatban reménykedve, egy bezárt kocsma hirdette magát vibráló fényű cégérrel, amelyet a megspórolt karácsonyi égősorból csavartak össze halandó kezek. Amalie megborzongott, ahogy benézett az ablakon, bár ennek az érzésnek nem volt köze a bent porosodó bútorokhoz, sem az utcákat söprögető, jeges szélhez. Amalie felemelte a fejét, és lassan megfordult. A levegő halandók szagától volt terhes, olyanokétól, akik ebben az ítéletidőben is villámgyorsan vették körül a nőt. Amalie-nek ideje sem maradt, hogy belegondoljon, ez mit jelent. A szemben lévő tetőről egy pisztoly csöve szegeződött rá, és aki a kezében tartotta a fegyvert, azonnal lőtt is, kétszer egymás után.  Amalie megszédült, és a falnak esett, de sikerült megtartania magát. A fájdalom tudatta vele, hogy mindkét golyó talált, és egyre jobban kezdett összemosódni a világ előtte: szigorúan szögletes ablakok vesztették el az alakukat, a házak hullámzottak körülötte, a havat mintha a szél kénye-kedve szerint dobálta volna. Utolsó pillantásával egy férfit látott maga előtt, de az arca annyira kivehetetlen volt már… észre sem vette, hogy a földön fekszik, és a következő percben minden sötétségbe borult.   - Ő az! Az egyik őrző! – kiáltott fel valaki. Lothar megfordult, és lassan bólintott. Még mindig aggasztották a Calpurniától hallott szavak, hiába hitegette magát, hogy mese az egész, és hogy csak Calnak volt túl élénk a fantáziája néhány évvel ezelőtt. Attól, hogy a lány igaznak hiszi a vámpír-legendákat, még nem biztos, hogy igazak is. De ha mégis azok, akkor… akkor sem árt, ha az egyik őrzővel elbeszélget egy kicsit, és a saját elgondolása szerint biztonságba helyezi.  - Vigyétek a bázisra, és készítsétek elő a vallatáshoz! – adta ki végül a parancsot. Csak nézte, amint az emberei felnyalábolják a vámpír tehetetlen testét, majd maga is a kocsik felé indult. Út közben még arra gondolt, hogy a legjobb embere, Calpurnia talán végre feladja az ostoba fantáziálgatást, és hajlandó lesz teljes értékkel együttműködni a White Cross-szal.   Amalie hiányát Quentin fedezte fel először, ami nem is volt csoda: a férfi minden alkalommal türelmetlenül várta a védencét, és akkor is aggódni kezdett, ha az nem tért vissza naplemente előtt fél órával. Most, hogy nem csak az a fél óra telt el, de az éjszakai őrzőnek át is kellett adnia az erejét a vámpíroknak, Quentin nem tudott másra gondolni, mint hogy a nő valami más bejáraton jutott be jelenleg, nem pedig azon, amelynél ő órákig képes szobrozni.  -Miért nem jössz ki velem? – kérdezte egy alkalommal Amalie. Quentin emlékezett még rá, hogy milyen hévvel rázta meg a fejét. - Ha veszélybe sodrod magad, az a te dolgod. Nappal én gyengébb vagyok, neked kellene megvédened engem… de ha sokáig folytatod, egyszer elkapnak, kislány, és akkor…  - Nem kell folytatnod – hárított mosolyogva a nő. A férfi most nem mert belegondolni, hogy az akkori jóslata akár valóra is válhatott… Jelen pillanatban meg tudta volna fojtani a nőt puszta kézzel (már ha vámpírok életének kioltására is alkalmas lett volna ez a módszer), amiért letiltott minden csatornát, amelyen át érzékelhette volna, hogy merre jár. Az üzenetben már nem is reménykedett, és valahol azt is érezte, hogy Amalie akkor sem kockáztatná a búvóhely felfedését egy felelőtlen üzenettel, ha az élete múlna rajta, hogy időben siessenek a segítségére. A kis előtérbe Reina rontott be, durván kirántva Quentint az önmarcangoló gondolatai közül. Az ajtó sarokvasa megcsikordult, és kis híján ki is szakadt a helyéből. - Elkapták… - lihegte a lány.  Quentin értetlenül meredt rá egy pillanatig, majd elsötétült az arca. - Az lehetetlen… - suttogta, de Reina megrázta a fejét. - Narelle érezte, amikor Amalie elájult. És neked is érezned kellene, hogy nem volt rendben a váltás. - Túlságosan aggódtam… - próbált mentegetőzni Quentin, holott ez nem volt szokása. - Legközelebb józanabbul aggódj – forgatta a szemeit a lány. – Neked adott Amalie valaha a véréből? – kérdezte komolyabb hangon. A férfi bólintása után kurtán folytatta. – Akkor gyere!  Mire Quentin észbe kapott, a lány már a folyosó közepén járt.