Maddock dolgozószobájának asztalán akták sorakoztak, gyászos, fekete dossziékba szorítva. Milliónyi átnézésre váró papír halmozódott már fel, amikre a királynak egyszerűen nem volt ideje – akkor sem lett volna, ha naphosszat ott ül, és csak ezzel foglalkozik. Egy fiatal, fehér újonc újabb halmot szorított be a tornyok közé. A legfelső akta – a vámpír minden gyakorlottságának ellenére – lecsúszott a többiről, és kinyitva landolt a földön. A vámpír felvette, és bár az aktákat csak Maddock olvashatta, a szemét odaszegezte az egyik vastag betűs sor. „Királyom, a vámpírok hiába próbálnak ellenállni, a White Cross könyörtelen.” Az újonc lopva körülnézett a szobában. Az ajtó félig nyitva maradt, de a folyosón senki sem járt. Becsukni nem merte – ha valaki jön, és itt találja, kellemetlen kérdéseket tehet fel neki. De az akta felkeltette a kíváncsiságát, úgyhogy tovább olvasta a szöveget. „A múlt héten három idősebb vámpír esett áldozatul a vadászoknak, méreggel megbénították, majd elhurcolták őket. Az áldozatok két fehér férfi, és egy fekete nő volt, akiket a tanítványaik szerint már megöltek. Mint egyik főembered, kérlek, tégy valamit!” Az újonc becsukta az aktát, de mielőtt visszatehette volna a helyére, a folyosón léptek hangzottak fel, és az ajtóban néhány pillanat múlva egy bájos, fekete vámpírhölgy tűnt fel. - Beleolvastál? – kérdezte lágy, igéző hangon. A hangjában nem volt harag, sem fenyegetés, de a nyugodt szó mögött is szigor rejtőzött. Az újonc lesütött szemmel bólintott, mire a nő megvonta a vállát, és beljebb sétált. Az aktát kivette a szolga kezéből, és visszatette a halom tetejére. - És mit tudtál meg? – a nő szemébe egy cseppnyi szigor költözött.  - Semmit… esküszöm, semmi olyat, ami bárkinek árthatna. A nő kimérten bólintott, és intett a szolgának, hogy menjen ki. Az újonc sietősen elhagyta a szobát.  Toriko az asztalhoz lépett, és találomra fellapozott egy aktát – tudván, hogy az itt lévő segélykiáltásokat Maddock úgysem hallja meg, vagy ha még is, nem tud mindenkin segíteni. „Tudnod kell mindehhez, hogy a lehető legjobb álcában járom az utcákat, hogy minél jobb információkat szerezzek. Ami a legmegdöbbentőbb volt számomra, hogy a vámpírok, akik már elvesztették mesterüket, tanítványaikat, vagy barátaikat, egytől egyig ugyanabban bíznak: hogy a Night Star Coven eljön, és segíteni fog rajtuk – és gondolj bele, még így is ezt vallják, hogy már három éve egy szót sem hallottunk az említett trióról…” Toriko felsóhajtott. Ebben a levélben volt valami, ami nem hagyta nyugodni: az a kárörvendő, ugyanakkor feddő hangnem, amit az írója használt. Toriko úgy hallotta ki a sorok közül a gúnyt, mintha valaki mellette kacagott volna. Visszatette a papírt, dühében erősebben csapva oda,és egy újabbat nyitott ki.  „Öt éve, miután a White Cross kezdett veszélyessé válni, a két tanítványommal együtt elbújtunk egy biztonságos rejtekhelyre, a föld alá. A tanítványaim azonban néhány nappal ezelőtt nem bírták tovább a bujdosást – fiatalok, egy fehér fiú és egy fekete lány - , és kiszöktek éjszaka. Mikor nem tértek vissza, aggódni kezdtem, és ma éreztem a halálukat. De még mindig érzem, hogy hol vannak, ha nem is mehetek utánuk… Nem égették el őket, Maddock. Kérlek, ha tudsz segíteni rajtuk, rajtunk, ne késlekedj!” A folyosón döngő léptek hangoztak fel, s kisvártatva Maddock lépett be a szobába. Meg sem lepődött, hogy a szeretőjét ott találja, csak egy gúnyos mosollyal kommentálta.  - Érdekesek a levelek? – kérdezte unott hangon. - Inkább szívszorítónak mondanám őket – válaszolt szárazon Toriko. Mind azt kéri, hogy segíts neki. - Még én sem vagyok mindenható – vetetette le magát a férfi az asztal mögött várakozó székre.  - Ezt már bebizonyítottad - vonta meg a vállát a nő, és Maddock szeme villanása elárulta, hogy ezzel elvetette a sulykot. Toriko mégsem zavartatta mág, félresöpörte az asztal szélén álló tornyokat, és leült a bútor sarkára. – Most már ideje lenne tenni valamit, nem gondolod? - Az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy az őrzőket biztonságban tartom. Ha őket elveszítjük, akkor minden hiába.  - Az istenért, Maddock! A vadászok nem egy mindenható faj képviselői! Nem kell az első szóra ellenállás nélkül megadnunk magunkat! – csattant fel a nő. Maddock előrébb dőlt a székén. - Amíg a legjobb harcosaink bujkálnak, nem tudunk hadsereget szervezni, őket pedig nem lehet kihozni onnan, hiszen azzal az összes vámpír és halandó életét is veszélyeztetnénk. Fogd fel, hogy ezen felül, amit tehettünk, megtettünk: hogy a vámpíroknak ellenszereket osztottunk ki, biztonságos búvóhelyeket teremtettünk nekik, és folyamatosan figyeltetjük az utcákat! Ha ezen felül lépni próbálunk, csak veszthetünk. - Tudod, hogy egyáltalán miket írtak neked ezekben a levelekben? – replikázott a nő – A vámpírok úgy emlegetik a Night Star Covent, mintha ők lennének az egyedüliek, akik segíthetnek rajtuk! - És ők az egyedüliek, akik az őrzőket meg tudják védeni! - Meddig? Amíg az összes többi vámpír elpusztul? - Ugyan, az öregeket nem fenyegeti veszély – legyintett Maddock – Te is, én is immúnisak vagyunk a mérgekre és a vadászok trükkjeire… - Szóval erről van szó… - vált Toriko hangja hirtelen nagyon hideggé – A saját életedet véded, holott egy nép királya vagy. Hát persze, téged csak akkor tudnának elpusztítani, ha az őrzőket ölik meg! - Elég legyen! Magad is tudod, hogy ostobaságokat beszélsz! – csattant fel a férfi, és izzó szemekkel meredt a szeretőjére. - Magad is tudod, hogy van benne igazság, különben nem kapnád fel így a vizet – sziszegte a nő válaszul. – De ha kell, akkor egyedül fogok megküzdeni a vadászokkal! Én már immúnis vagyok a mérgeikre, ahogy mondtad – tette hozzá fenyegető hangon, és az ajtó felé indult. Maddock felpattant, és villámgyorsan a nő előtt termett. - Azért, amit az imént mondtál, bárkit halálra ítélnék! – szorította meg a nő karját. Toriko válaszul gúnyosan felnevetett. - És mi tart vissza, hogy engem is halálra ítélj? – nézett mélyen a király szemébe. Az arcuk olyan közel volt egymáshoz, hogy a Maddock szemeiből sütő harag szinte perzselte a lányt. A férfi taszított egyet rajta, mire Toriko az asztalnak esett, és az ott pihenő papírtornyok zizegve hullottak le a földre.  - Hogy mi tart vissza? Ha tovább feszíted a húrt, akkor semmi sem fog! – üvöltötte Maddock. Toriko lassú mozdulatokkal próbált felállni, de a csípőjébe nyilalló fájdalom nem hagyta mozdulni. Az asztal lapjában is mély horpadás tátongott, ahogy az idős vámpír csontjaival találkozott – de végül a mahagóni volt erősebb, és szilánkokra törte Toriko csontját. - Te vagy az, akinek meg kellene - védened a néped, Maddock! Ha legalább meg tudnánk támadni a White Crosst… - suttogta a kíntól összeszűkülő szemekkel. - De nem tudjuk – szögezte le a férfi – Olyan lenne, mintha halandó gyerekként lopakodnánk be egy ehhez hasonló palotába… - sóhajtott fel. – Hagyjuk ezt a vitát, semmi értelme sincs. Amit tehetek, azt eddig is megtettem, és ezután is meg fogom. De három fiatal vámpír életét nem áldozhatom fel a semmiért. - Inkább feláldozod az összes többit? - Nem sikerülne a szövetségeseknek. Narelle megtalálásához is segítséget kaptak, pedig ott egy jóslat is támogatta őket. Most nincs sem jóslat, sem segítség. Toriko lehajtotta a fejét: ezzel ismerte el a vereségét a vitában. Hagyta, hogy Maddock gyógyítsa be a csípőjét, közben rá sem nézett a férfira. Végül nagyon halkan szólalt meg, még a király fülei is alig hallhatták.  - Azért megkérdezhetnéd őket, ha nem is adsz parancsot. Talán szívesen vállalnák… feltéve, ha tudnak tenni valamit. Maddock halványan elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. - Hidd el, ők is jobban szeretnek nyugalomban élni, mint az életükért rettegni.  - Ilyen körülmények között is?  - Ezt csak ők tudnák megmondani. Toriko végre felemelte a fejét, és a férfi szemébe nézett. Csak hosszú szünet után szólalt meg ismét.  - Akkor hadd kérdezzem meg tőlük legalább! Tudom, hogy veszélyes, és hogy kockázatos, de tennünk kell valamit… - És hogy akarod feltenni a kérdést? „Figyelj, Reina, nincs kedvetek meghalni egy jó ügyért?” – a király hangja nagyon komolyan csengett, egy cseppnyi gúny sem volt benne. Toriko megvonta a vállát. - Mire odaérek, kitalálom, csak hadd beszéljek velük! – nézett kérlelően a király szemébe. A férfi lágyan megcsókolta, majd bólintott. - Vigyázz magadra! És bármi történjék, bármit mondjanak, azonnal gyere! Ne próbálj üzenni, Amalie blokkolta. Toriko elmosolyodott, és viszonozta a csókot. - Ígérem, óvatos leszek – simított végig Maddock arcán, majd egy búcsúcsók után indult is, hogy szárnyra keljen. Maddock egyedül maradt a szétszórt papírhalmokkal.   A büntetés óta eltelt három év nem hozott nagy változást Calpurnia életében. Továbbra is ugyanúgy kellett tanulnia Keshettől, egyre jobbá fejlesztenie magát, és a legtöbb foglyot ő hallgatta ki. Eredményre azonban nem jutott: a fogjoknak fogalmuk sem volt róla, hogy hová rejtőztek el az őrzők. Csak a Night Star Coven nevét hajtogatták, akik – szerintük – egyszer le fognak súlytani a White Crossra, s mondták ezt olyan hittel és vehemenciával, mintha a pillanat akár holnap eljöhetne. És Calpurnia az utóbbi időben egyetlen egyszer sem találkozott Lotharral, egészen a mai napig. A férfi az ajtóban állt meg, és kedvtelve figyelte, amint a felnőtté érett nő elpakol a Keshettel töltött óra után. Cal talán észrevette a betolakodót, legalábbis a mozgásába költöző hirtelen feszesség erről árulkodott. Lothar percekig némán figyelte a lányt, aki egyetlen egyser sem nézett rá. A férfi csak arra gondolhatott ebből, hogy Cal felismerte a látogatóját. - Igen, felismertelek, mikor a folyosóra léptél. Azt hittem, jobban el tudod rejteni a gondolataidat, de valósággal kiabálsz. - Te lettél túl jó gondolatolvasó. - És igazlátó – tette hozzá Cal – És remekül bánok a tűzzel, a repkedő és robbanó tárgyakkal, és ha úgy látom jónak, egy szempillantással meg tudom állítani a szívedet. - Arra viszont nem gondolsz, hogy én védekezhetek is, és képes vagyok ugyanazekere – csóválta meg a fejét Lothar – De gyönyörű lettél. - Te viszont semmit sem változtál – nézett fel Cal egy pillanatra –, még mindig azt hiszed, hogy te vagy a legjobb köztünk. Ne adja az ég, hogy valaki a fejedre nőjön… - Attól nem tartok – nevetett fel gúnyosan Lothar. – A legjobb embereim sem tudtak még túlszárnyalni. - Ne bízd el magad… - húzta el a száját Calpurnia – Engem még nem tettél próbára. - Tisztában vagyok vele, hogy nagyon jó vagy, és ezen még vitatkozhatnánk, ha lenne értelme, de nem hiszem, hogy meg akarsz halni. Calpurnia szeme megvillant, és úgy tűnt, mintha most akarná próbára tenni a kettejük közti különbséget. Lothar azonban nyugodtan támasztotta tovább az ajtófélfát. Látszott rajta, hogy bár fel van készülve, a végsőkig nem védekezne, nem használná az erejét, így nem is adna lehetőséget a megmérettetésre.  - Mit akarsz tőlem? – kérdezte végül a lány, bár a hangja egy cseppet sem enyhült. - Gondoltam, megnézem, hogy mi lett belőled tizennyolc éves korodra – vonta meg a vállát a férfi. - És elégedett vagy? Egyébként elkéstél, két hete volt a születésnapom. Lothar válasz helyett végigmérte a lányt, azzal a pillantással, ahogy a férfiak egy minden téren tökéletes nőt szoktak végigmérni. Végül bőlintott, és halványan elmosolyodott. - Az eredményeid nem hagynak kívánnivalót maguk után, az pedig, amivé nőként váltál – már megbocsáss – sokkal szebb, mint gondoltam. Cal elvörösödött, és maga sem tudta igazán, hogy a dicséret, vagy a harag miatt. Végül dühösen válaszolt. - Kösz a bókot. Most már legalább még boldogabbak lesznek a szolgáid, ha legközelebb odavetsz eléjük. - Az nem fordulhat elő még egyszer… és ha betartották a parancsot, nem bántottak téged komolyan. - Betartották – vonta meg a vállát a lány, és elfordult Lothartól. A férfi felsóhajtott, és megrázta a fejét, hogy kitisztítsa a gondolatait. Calpurnia alakja túl igézővé vált, a szemeiben örökké az élet tüze égett, a keblei olyan gyönyörűen domborodtak, hogy a férfiaknak komoly önuralmat kellett bevetniük, hogy a nő szemét nézzék beszélgetés közben. És a lány ereje is hatalmas lett, ez nyilvánvaló volt a viselkedéséből, abból, hogy mennyire nem érzett félelmet az ő társaságában, és abból, hogy Lothar gondosan elkendőzött elméjét játszva feltörte.  - A következő fogoly kihallgatásánál meg akarom nézni, hogy hogyan dolgozol. - Valahogy úgy, mint három éve: egyedül – szögezte le a lány. - Akkor most kivételt teszünk – vonta meg a vállát a férfi. – Amint elkapunk egy vámpírt, én is segíteni fogok kihallgatni. - Attól tartasz, hogy eltitkolok valamit előled? Szerinted lenne hozzá bátorságom? – Cal hangja a magasba szárnyalt, és a lány dühösen vágta oda a kezében tartott vázát, amit az órához használtak. A cserépedény apró szilánkokra robbant az asztalon, és a szilánkok egy koponyát formáltak.  - Nem, nem lenne, de nem jó hír, hogy a halálomat kívánod – lépett beljebb Lothar. Vajon valóban könnyeket lát a lány szemében? – gondolta. Calpurnia dühösen felemelte a kezét, és gyors mozdulatokkal megtörölte az arcát.  - Nem kívánom senki halálát – vágta oda Cal. – De amíg nem muszáj, nem akarok veled hosszabb távon beszélgetni, pláne nem erről. Lothar néhány percig a lány alakját fürkészte. Calpurnia olyan volt, mint egy megsebzett angyal, a sötétszőke hajával, világoskék szemeivel, könnyek maszatolta arcával. Végül a férfi kimérten bólintott. - Legközelebb a kihallgatáson találkozunk.  - Örülök neki – vágta rá Calpurnia gúnyosan. Lothar szemei megvillantak, de a férfi nem vesztette el a türelmét. - Miért hiszem még mindig, hogy valamit eltitkolsz előlem? – kérdezte fenyegetően. - Mert szeretnél megbüntetni? – húzta el a száját Cal. – Akkor szoktad ezt hinni valakiről… - És általában igazak a megérzéseim. - Nem titkolok semmit. A tényeket mind egy szálig közöltem – vonta meg a vállát Calpurnia. Érezte, amint Lothar az elméjébe próbál betörni. Néhány percig állta a sarat, de végül megadta magát: a férfi sokkal rosszabbat is tehet annál, minthogy a legféltettebb titkait kideríti. Felvillant Cal agyában egy réges-rég elfeledett arc: Talisháé. És a legenda… hát persze, ezt soha nem mondta el, és nem is írta meg Lotharnak.  - Látod, igazam volt… - a férfi mosolyába szeretet költözött, szemei azonban mélységes dühöt tükröztek.  - Csak azért nem közöltem előbb, mert tudom, hogy úgyse foglalkoznál ezzel a legendával – vonta meg Calpurnia. – Ha hinnél neki, akkor nem üldöznéd tovább a vámpírokat, úgyhogy összeomlana az életed…  - Hallani akarom minden részletét! – Lothar hangja fenyegetővé vált. A férfi közelebb lépett Calpurniához. Mélyen a szemébe nézett. A lány megvonta a vállát. - Előre leszögezem, nem fogsz örülni neki! És úgysem fogod elhinni… Komolyan szeretnél magadnak jónéhány álmatlan éjszakát? – kérdezte komolyan. Már nem volt gúny a hangjában.  - Hallani akarom, Calpurnia! – ismételte Lothar, és a székre mutatott. Cal engedelmesen leült, Lothar pedig vele szemben foglalt helyet. A lány belekezdett a három évvel ezelőtt hallott történetbe.