Az Éjkirálynő 16. évében   Odakint havazott, de ezt Reina csak azon a szűk kis résen láthatta, amely a szobájából szinte lőrésként nyílt a külvilágra. A lány szeretett volna kiszabadulni végre, három év után, de jól tudta, hogy nem teheti. Ha csak kitenné innen a lábát, máris útmutatást adna a White Crossnak a búvóhelyről. Másfelől viszont… ki tudja, talán már véget is ért a háború. Csak Amalie szajkózta folyton, hogy bent kell maradniuk, holott a nőről is lerítt, hogy legszívesebben rég kirúgta volna a kapukat, hogy kiszabaduljon az aranykalitkából. A hóesés elaltatta Reina érzékeit, és a lány átadta magát az emlkeinek, azokról a kedves napokról, amelyeket itt töltött.   Az első találkozáskor Xoana nem kis meglepetésként érte Reinát. A nő sokkal inkább egy vadnyugati film főhősnőjének illett volna be, mint vámpírnak. Még itt, a búvóhelyen is csak cowboykalapot hordott, rojtos kabáttal és farmerrel. A tekintete is folyton lángolt: olyan élet volt benne még a legsötétebb idők alatt is, amelyhez foghatót Reina még az őrzők szemében sem látott. De mindennek ellenére Xoana fiatal és tapasztalatlan volt. Amikor Reina megkapta a feladatot Amalie-től az első napon, nem hitte volna, hogy ilyen nehéz dolga lesz. Xoana a jelek szerint már várt rá, és vad tekintete mindenre elszánt volt. - Szóval te leszel az, akimegtanít a fegyverekkel bánni? – kérdezte becsmérlő hangon, miután végigmérte Reinát.  A lány felkuncogott magában. - Igen, engem küldtek, jobban mondva Amalie kérése, hogy foglalkozzak veled. - Miért pont velem? – nyögött fel panaszosan Xoana. – Joselynnek kell megvédenie magát, őt kellene megtanítanod harcolni. - Arra ott van Quentin. És ebben tévedsz: neked kell megvédened Joselynt. Te vagy a mestere, így a te felelősséged, hogy ne kerüljön veszélybe az élete.  Xoana mordult egyet, de nem válaszolt. - Akár el is kezdhetnénk a tanulást – vonta le a következtetést Reina. Xoana úgy festett, mint aki puszta kézzel akarja megtorolni a megaláztatást. - Többre vagyok képes, mint gondolnád… - mondta olyan hangon, hogy Reina hátán végigfutott a hideg. - És milyen téren? – kérdezett vissza, látszólagos könnyedséggel. Xoana mosolyában a gúny és a fölényesség játszott legnagyobb szerepet, de Reina mintha a gyűlölet szikráját is látta volna a szemében. Megelőzte a nőt, mielőtt megszólalhatott volna. – Mindenekelőtt azt kell megtanulnod, hogy mi itt társak vagyunk, nem pedig ellenségek. Közös dolgunk az, hogy megvédjük az őrzők életét.  - Gondolod, hogy ezzel a maszlaggal mindenki egyetért? – kérdezett vissza a nő. Reinának nagyon rossz érzése támadt Xoanával kapcsolatban, és ahogy a nő, gúnyos mosollyal az arcán megfordult, és felemelte a haját, Reina már értette, hogy miért. A tarkója közepére egy aprócska kereszt volt tetoválva, különleges, fehér festékkel.  - Jó okot mondj, hogy ne végezzek veled… - suttogta a lány. Xoana megvonta a vállát, miközben visszafordult. - A White Cross a múltam. Azért tettek vámpírrá, hogy ne legyek többé vadász, mert túl fontos voltam. A mesteremet saját kezűleg öltem meg, de több vámpírt nem…  Reina mély levegőt vett, hogy visszafogja az indulatait, majd magyarázat és köszönés nélkül kiviharzott a szobából.   Másnap Quentin lépett be Reina szobájába. - Mire jutottál a kis vadászunkkal? – kérdezte sokat sejtő mosollyal az arcán.  - Te tudtad, hogy vadász? – emelte fel a fejét a könyvről Reina. – Azt is tudod, hogy milyen veszélyt hozhat ránk?  - Ez az egyetlen hely, ahol nem jelent veszélyt. Egyedül védtelen, üzenni sem tud a White Crossnak, Amalie blokkolt minden csatornát…  - Persze, és az őrzők mellett van. Ha úgy tetszik neki, megölheti őket… - Azzal magát is megölné – csóválta meg a fejét Quentin. – Azért esett az ő tanítványára a választás, mert Joselyn az egyetlen, akit még magánál is jobban szeretne megóvni. Most Xoana is fontos ember, nem fog besegíteni a régi barátainak… - És lehet, hogy rá is vadásznak… - ismerte be sóhajtva Reina. – Mindenesetre én nem vagyok hajlandó foglalkozni vele, ne tőlem tanulja meg egy vámpírgyilkos, hogy hogyan kell még hatékonyabban ölni.  - Inkább azt tanítsd meg neki, hogy hogyan kell minél ügyesebben védeni azokat, akiket szeret… - kacsintott rá Quentin, majd magára hagyta Reinát. A lány még néhány percig kiüresedett tekintettel meredt a könyv lapjaira, majd felállt, és átment Xoana szobájába, és bekopogott. - Mit keresel már megint itt? – hallatszott ki a kelletlen morgás odabentről. Reina benyitott a szobába. Xoana épp az egyik kétes értékű filmet bámulta a saját tévéjén, és nem volt hajlandó a vendége felé fordulni. - Quentin mesélt rólad – kezdte Reina barátságos hangon, de nem tehetett róla, hogy Xoana társaságában még mindig kirázta a hideg. – Szeretném, ha kicsit jobban ki tudnánk jönni egymással. - Foglalkozz a saját tanítványoddal! – vetette oda a nő – Az itt lévők között ő az egyetlen, aki nem tudja megvédeni magát. - Ebben tévedsz – vonta meg a vállát Reina – Narelle-t nem tudnád elpusztítani, ha erre tennéd fel az életedet, akkor sem. Mégis, hogy jut eszébe egy volt vámpírvadásznak tanítványt fogadni? – kérdezte hirtelen témaváltással. Xoana szája sarkában megjelent egy aprócska mosoly – az első pozitív megnyilvánulás, mióta Reina látta a nőt. - Joselynt rám bízták a White Crossban, ott is az én tanítványom volt. Mikor felnőtt, megkeresett, és mikor rájött, hogy mi lett velem, nem volt hajlandó megölni. De ha visszamegy, kiolvasták volna a fejéből, hogy mi történt, így hát inkább nálam akart maradni… Maddock elé vittem, majd vámpírrá tettem. Ennyi a történet. - Tehát akire az életünket bízzuk, az is az ellenségünk volt – sóhajtott fel Reina. - Joselyn sosem lett volna igazán az ellenségetek. Bár csak tizenkét éves volt, mikor legutóbb láttam a White Crossban, azt máris elmondhatom, hogy sosem lett volna belőle igazi vámpírvadász, és amint azt a sors be is bizonyította, nem is lett az… nem ölt meg egyetlen vámpírt sem.  Reina elmosolyodott, de Xoana még nem ért a történetének végére. - Eddig jóformán senki nem tudta ezt a titkot a közvetlen környezetünkben, csak Maddock és a mesterem… Hiszen valószínűleg elpusztítottak volna mindkettőnket, ha kifecsegjük. Azt viszont ne kérd, hogy a White Crossról adjak ki információkat, annyit elmondok, hogy erre az esetre kitűnő védelmi rendszerük van, és mielőtt belekezdenék, valószínűleg holtan esnék össze.  Reina felsóhajtott.  - Akkor inkább beszéljünk arról, hogy miféle képességekre tanítottak meg téged ott. Talán azoknak hasznát vesszük. - Abban biztos vagyok – mosolyodott el Xoana, és végre Reina szemébe nézett. A tekintetében vad tűz lobogott, amelyet Reina már nem először vett észre, de most első alkalommal ez a tűz nem ellene irányult. A nő folytatta – Rendesen megtanultam bánni az agyammal, hogy hogyan kell távolról tüzet gyújtani, tárgyakat megmozdítani… vagy egy gondolattal megállítani a szívet. Joselyn is képes hasonlókra. Ha a tőrökkel, kardokkal nem is, de a pisztolyokkal jól bánok, a mérgeket ismerem, amennyit a vadászok ismertek. Hidd el, tőrök nélkül is meg tudom védeni magam – nyomatékosította ismét. Reina bólintott, majd mosolyogva szólalt meg. - Szóval halandóként tanultad a vámpírképességeket… De mindennel együtt talán haszna lenne megtanulnod vívni is. Nem tudjuk, hogy mennyi időt fogunk itt tölteni…    Reina az elsuhanó hópelyheket bámulta. Xoana most, három év elteltével már mestere volt a tőröknek, és a továbbiakban senki nem emlegette fel ő, vagy a tanítványa vadász-múltját. A börtönt Narelle is meglepően jól viselte. Reina a hóesés kis szeletében a tanítványára gondolt, és arra, amikor Narelle felépült, és először volt idejük egy hosszabb beszélgetésre a barlangban.    Narelle épp a ruhák kiválogatásával foglalkozott, miszerint két kupacba osztott egy ládányi csomagot. A nagyobb halomban az elképesztő színű és formájú ruhák tornyosultak, mindet használhatatlannak ítélve, a kisebben pedig a valamelyest kellemesebb öltözetek, melyeket a lány a saját méretének ítélt. Reina épp ezen a szórakoztató tevékenységen kapta rajta. Felemelt egy lila-narancssárga köpenyszerűséget, és felmutatta Narelle-nek. - Ez szerintem tökéletes, vagy ezt a kupacot szánod a szekrényedbe? – kérdezte ártatlan mosollyal az arcán. Narelle hirtelen értetlenül nézett rá, majd egy mordulással lángra lobbantotta a köpenyt. - Megelégszel a válasszal, mesterem? – kérdezte ő is ugyanolyan angyali arcocskával. Reina eloltotta a göncöt, majd visszahajította a kupac tetejére.  - Meg. És te mit szólsz a búvóhelyhez? - A kúria jobb volt… - sóhajtott Narelle.  - Abból már nem maradt semmi. A White Cross szerintem porig rombolta dühében.  - Vagy arra számítanak, hogy visszamegyünk, és megfigyelés alatt tartják… - A romokat is tarthatják megfigyelés alatt – vonta meg a vállát Reina. – Shahinda eléggé maga alatt volt, mikor meghallotta a hírt. És hogy tetszik Amalie? – váltott témát hirtelen. - Szigorúbb, mint amire számítottam – mosolyodott el a lány. – De máris szimpatikus.  - Szigorúnak kell lennie, mert különben elszabadulna a pokol idebent… Jobb is, hogy magához vette a vezetést. - De nem ő a legidősebb közülünk… - Csak hogy tisztában legyél vele, Quentin már vagy kétezer éves… De Amalie képességei a legjobbak, és az emlékei úgy hétezer évre nyúlnak vissza.  Narelle bólintott, majd figyelmét látszólag a kezében tartott rózsaszín ruhakölteményre irányította. - Szerinted kiszabadulunk innen valaha? – kérdezte folytott hangon. - Biztos vagyok benne, hogy nem is olyan sokára ismét szabadon és halálos veszély nélkül járhatunk kint… Ez a búvóhely csak átmeneti dolog. És ha sokáig is kell itt maradnunk, még egy öröklét fog előttünk állni, hogy felfedezzük a változó világ újabb és újabb csodáit.   De három év telt el, és még mindig a búvóhelyen voltak. Az egyetlen, aki folyton kiszökdösött, fittyet hányva a veszélyre, az volt, akiről Reina előzőleg úgy gondolta, rég megszokta a bujkálást: Amalie.   A búvóhelyen egyetlen ajtó volt, amelyet a Napkirálynő nem engedett teljesen bezárni. Kívülről semmi nem látszott belőle, a hó gondosan eltakarta a nehéz, kőből készült csapóajtót. Olyan vészkijárat volt ez, amit a vörösek minden barlangjukban használtak – egyfajta menekülési útvonal, most azonban az egyetlen bejárat. Ha a White Cross ezen keresztül talál rájuk, akkor nem tudnak majd kimenekülni. Amalie azonban cseppet sem foglalkozott ezzel a ténnyel. Kockáztatva, hogy elkapják, napról napra egyre távolabb merészkedett, és hogy ne keltse fel a vadászok figyelmét, mindig kerülőutakon jött vissza. Már majdnem három éve tengették napjaikat a búvóhelyen, de Quentinnek máris kezdett elege lenni kis védence szabadságvágyából. Reina a szobájából hallotta a beszélgetést, bár nem volt kedve hallgatózni, de hiába próbált olvasni, a két vörös vámpír elvonta a figyelmét. - Ez lesz a veszted egyszer, Amalie… - mondta Quentin, s a hangjából a harag mellett aggodalom tükröződött. - Tudok vigyázni magamra – jelentette ki magabiztos hangon a lány. – Olyan messzire megyek minden alkalommal, hogy ne sejtsék, hol a búvóhelyünk, és elrejtem magam.  - És ha mégis megtalálnak? - Ha a szemükbe nézek, akkor se jönnek rá, hogy vámpír vagyok. - Nem gondolod, hogy lebecsülöd őket? - Nem gondolod, hogy túl sokat aggodalmaskodsz feleslegesen? – replikázott Amalie. Quentin csak kis idő után válaszolt. - Nem véletlenül vagyunk itt, Napkirálynő… Nem véletlenül kellene magunkra zárni minden ajtót, és ki se dugni az orrunkat innen. - Tudod jól, hogy nem bírom a bezártságot hosszú távon. Ne félts, Quentin!  Reina csak egy morgást hallott válaszképpen, de a szavakat nem tudta kivenni. Léptek hangzottak fel, majd elhaltak a folyosón, és a lány végre visszafordította figyelmét a könyvek felé. Ő nem aggódott: ha Amalie-t eddig nem kapták el, akkor valószínűleg igaza van, és tényleg tud vigyázni magára.    Most, a sűrűsödő hópelyhek között azonban Reina aggódni kezdett. Mi lesz, ha nem is most, de akár néhány év múlva, vagy csak pár nap múlva a Napkirálynő mégis hibázni fog?