A búvóhely épp eléggé fényűző volt ahhoz, hogy több-kevesebb ideig bármely vámpír jól érezze ott magát. Rejtett vezetékeken jutott be az áram a senki földjén keresztül a barlangba, hogy mesés csillárok, hangulatfényt árasztó lámpák ragyogásában az itt lakók minél kellemesebb tölthessék az idejüket. Az elektromosság fagyasztva tartotta azt a hihetetlen vérmennyiséget, amely nyolc vámpír számára évtizedekre is elég lehet. Hosszú polcokon sorakoztak azok az üvegek, amelyeket az építők az első egy-két heti adagnak szántak.  Az, hogy ez egy régi, vörös-barlang volt, lerítt mind az elrendezéséről, mind a helyiségek arányairól. A falak vastagsága abszolút változatos volt, a szobák sarka soha nem zártak be derékszöget, a folyosók össze-vissza kanyarogtak, s a padlók minden lépéssel emelkedtek vagy ereszkedtek egy kicsit, néhol hosszú lépcsősoron át.  A levegő a felszínig fúrt csövekben szellőzött, néhány ventilátor segítségével, de ezek a szellőzőnyílások soha nem voltak ahhoz elég szélesek, hogy akár egy gyerek átférjen rajtuk. Természetes fény sehol nem jutott be. A bútorok is a vörös fényűzést tükrözték. A termekben fából faragott, párnás kanapék álltak, a nyolc lakószobában mennyezetes ágy, míves íróasztal, gyönyörű, arannyal díszített szék, polcok, és minden, ami a berendezés tárgya lehet, megtalálható volt. A legélvezetesebb mégis az volt, hogy egyetlen bútor sem illett a másikhoz sem színben, sem stílusban, mégis játszva kelltettek megnyugtató összhatást.  Az itteniek szórakoztatására hatalmas könyvtárszobát rendeztek be, melyben felhalmozták a vámpír- és halandóirodalom remekeit. Helyet kapott Drakula gróf története Lestaté mellett, Tolkien alkotásai, a Biblia számtalan példánya ide-oda elrejtve, s régi, megkopott kötetek, zavaró össze-visszaságban, mindenféle rendszer nélkül. A vörös vámpírok nem nézték azt, hogy mit gyűjtenek össze, s hogy utána hová rakják. Gyerekkönyvek keveredtek a horrorisztikus krimik közé, a sorozatok következő kötetét a terem másik végében kellett keresni, általában másfajta kiadásban. A filmgyűjtemény ugyanilyen rendszerű volt, bár a DVD-k elférteek egy nagyobb szekrényben, az utóbbi húsz-harminc év neves, vagy máris feledésbe merült alkotásainak kavalkádja, s hozzájuk minden szobában egy tévé és a lejátszó. Ha valakinek alkotni támadt kedve, papírlapok, tollak, festékek tömkelege állt rendelkezésére.  Arra az esetre, ha az áramszolgáltatás akadozott volna, egy hatalmas láda volt megtömve gyertyákkal, egy másik pedig fáklyákkal. A vörösek gondoltak a ruhákra is: nagyrészt egyszerű szabású, bárkire jó méretű ruhákat halmoztak fel, de akadtak köztük különleges darabok is, az estélyi, habos szoknyáktól a fantáziát beindító fehérneműkig. A fürdőhelyek voltak az egyetlenek, amelyek nem hasonlítottak az általános vörös fürdőszobákra. Sötét színű, mintás csempékkel burkolták őket, a kád akkora volt, hogy akár két vámpír kényelmesen elszórakozhatott bennük, külön tusolót építettek ki, és egy elkülönített, gondosan szigetelt teremben egész medencét alakítottak ki az itt lakók számára. A vizet két helyről vezették be: a forrásokból, melyeket a közelben találtak, és a város vízszolgáltatójától hozták el idáig. Így a nyolc vámpír – a védencek és a testőreik – búvóhelye tökéletesen megfelelt volna luxusszállodának is, ha lakói nem érzik az első pillanattól börtönnek.   Ahogy Reina, Toriko és Narelle hármasa belépett a barlang előterébe, Amalie és a másik két szövetséges azonnal elébük sietett.  - Mi a fészkes fene történt veletek? - kérdezte köszönés helyett Lotus. Shahinda arcáról lerítt, hogy ő is egyet ért az üdvözlés eme formájával. Amalie volt az egyetlen, aki nem kérdezett semmit, csak odavetett egy gyors „Sziasztok”-ot, és már ki is kapta Narelle-t Toriko karjai közül. Lotus csak ekkor látszott észrevenni az ismeretlen vámpírt, és kíváncsian végigmérte. Reina röviden összefoglalta a történetet, a bővebb kifejtésre jelenleg nem futotta az erejéből, mivel a hosszú repülés után hihetetlenül kimerültnek érezte magát. A szeme sarkából látta, amint Amalie óvatosan megsebzi narelle karját, és néhány csepp vért az ujjára ken. - Mázlid van, hogy hoztam néhány ellenszert – jelentette ki végül. – Ne hagyjátok elszaladni, amíg vissza nem jövök… - kacsintott rá Reinára, s míg Shahinda Torikóhoz fordult, hogy a neveletlen fiatalok nevében is megköszönje a segítséget, Lotus Reinát vette elő. - Halálra aggódtuk magunkat miattatok! Legalább üzenhettetek volna, hogy hol vagytok… - Üzentem Amalie-nek, ő sem válaszolt, csak elrejtett minket – morogta Reina. - Jah, és nekünk egy szót se szólt. Azt hallottam fél füllel, hogy ha még egyszer meghal Narelle, akkor nem vár rátok tovább, hanem előveszi Joselynt… - Még mindig szokásod hallgatózni?  Lotus úgy fújta fel magát, hogy az előbbi indulatossága hétvégi sétának tűnt mellette.  - Ne tereld el a témát! – kiabált rá Reinára – Nem magyarázol meg semmit, pedig a szövetségeseid vagyunk… - Nyugodj már meg… - sóhajtott fel Shahinda, mielőtt Reina visszavághatott volna.  - Nem jó ötlet veszekedéssel kezdeni a beköltözést… - szólt rájuk Amalie, amint visszatért egy sötétvörös színű fiolával és a hozzá tartozó tűvel a kezében.  Lotus fújtatott egyet, de utána nem szólalt meg, hanem Torikóhoz fordult. - Köszönjük a segítséget… - mondta kötelességszerűen, de szemmel láthatóan nem tudta eldönteni, hogy hogyan forduljon a nőhöz.  - Nincs mit, kötelességemnek éreztem… Maddock úgyis tehetetlen volt, a megoldásra is nekem kellett rávezetnem – válaszolt Toriko olyan hangon, amelyet a szövetségesek soha nem engedtek meg maguknak, ha a királyról beszéltek. Reina összevonta a szemöldökét, és a nő szerencsére megértette a kimondatlan kérdést. – A szeretője vagyok – mondta egyszerűen, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Reináéknak leesett az álluk. Toriko nyugodtan nézett végig a társaságon, majd felsóhajtott. - Ideje hazaindulnom… Maddockot tájékoztatni kell a történtekről.  - És te vagy erre hivatott? – mosolyodott el Reina. - Elsősorban igen – bólintott Toriko. – Próbálj meg jobban vigyázni a két kis királynőre, mert egyik sem túl megfontolt egyéniség.  Amalie csak egy szúrós pillantással honorálta a megjegyzést, Narelle pedig nem volt abban az állapotban, hogy hozzá tudjon szólni a beszélgetéshez. Az ellenméreg talán nagyobb fájdalmat okozott neki, mint eddig a méreg, de az erejéből már csak egy-két gyengébb nyögésre futotta.  - Vigyázok rájuk – válaszolt Reina, és a két lányhoz lépett. Narelle teste lassan ellazult, a lány úgy bámult Amalie-re, mintha valami csodát látna. Shahinda felkuncogott. - Igen, ő az, akit évek óta látni akartál… - kacsintott rá a lányra.  - Üdv… - nyögte Narelle, mivel többre nem nagyon futotta az erejéből.  Reina úgy hallotta, mintha két erős szárny suhanna el mellette – s ahogy körülnézett, Toriko már nem volt a teremben. A távozását meglepett csend követte.  - Kiadom a parancsot, hogy zárják le a barlangot – állt fel végül Amalie. – Veled pedig még beszélünk, Narelle! Reina, ajánlom a figyelmedbe Xoanát, ki kellene képezni a csajt, testőrként van itt, de egy tőrt se tud rendesen megfogni.  Reina felkuncogott. Ha Amalie máris parancsokat osztogat, akkor talán nem is lesz olyan unalmas az a néhány év, amit kénytelenek itt eltölteni.    - Biztonságban vannak?  Ez volt Maddock első kérdése, mikor Toriko visszaérkezett a palotába. A király a föld alatti építmény fölé emelt házban várta a szeretőjét. A nő fáradtan bólintott.  - Amennyire a búvóhelyük biztonságos. Narelle megkapta az ellenszert, Reina hamarosan kipiheni magát, a többieknek eddig sem volt sem volt semmi baja – vonta meg a vállát a nő, és Maddock nyaka köré fogta a karjait.  - Akkor már csak reménykedhetünk, hogy nem is fognak rájuk találni… - sóhajtott a férfi. - Reménykedhetünk, és elkezdhetünk szervezkedni, hogy hogyan fogjuk kiirtani a vámpírvadászokat – szólt szigorú hangon Toriko. Maddock felsóhajtott, és bólintott. - Ha van ötleted, akkor mondd! Nekem nincs…  A nő az ajkába harapott – minden eddigi terve öngyilkos akció lett volna, ezért nem tárta őket a király elé. A White Cross még mindig sebezhetetlennek bizonyult…