Reina kezdett kétségbe esni. Amalie-től egy teljes napon át nem jött válasz, a nő vagy óvatosságból nem akart üzenni neki, vagy ő sem kapta meg a vészjelzéseket. Narelle azóta már kétszer halt bele a méreg okozta kínokba, de a méreg hatása nem enyhült, amikor Reina visszahozta az életbe. Egyre nehezebben viselte a folyamatos fájdalmat, és már a reményt is elvesztette, hogy valaha biztonságban lehet.  Reinában tűrhetetlen vágyakozást támasztott minden, a temetőbe betévedő halandó szaga. Csak azért nem mert kimenni, mert félt, hogy a White Cross emberei járnak erre, és kutatnak át minden négyzetcentimétert. Narelle elképesztően legyengült a méregtől és a szomjúságtól. A lány éjfekete haja szürkévé fakult, a szemeit vérerek hálózták be, a bőre halottfehérré halványult. Az egy napos koplalás után Reina is elvesztette a reményt rá, hogy valaha útnak tudnak indulni, ha nem siet valaki a segítségükre.   Bár Lothar emberei végül nem váltották be a fenyegetésüket, és nem erőszakolták meg a lányt, a büntetés így is épp elég gyötrelmes és megalázó volt ahhoz, hogy Calpurnia teljesen magába forduljon. Napokig bezárva tartották egy világítás, bútorok nélküli, hideg szobában. Néha megjelent egy, Cal számára ismeretlen nő, aki néhány korty vizet és pár falat több napos kenyeret hozott. A lány a vizet némi unszolás árán megitta, de enni nem volt hajlandó. Hogy meddig szenvedett ott, elzárva, azt már nem tudta, teljesen elvesztette az időérzékét. Bár a rajta ejtett sebek nem voltak leblokkolva, nem volt ereje hozzá, hogy begyógyítsa őket, és nem is érdekelték igazán.  Akkor is üresen bámult maga elé, mikor ismét kinyílt az ajtó. Nem érdekelte, hogy ki jön be, vagy hogy mit akar tőle. A padlón feküdt, és a mozdulatlanságban még a sebei sem kínozták annyira. Csak akkor nézett fel, mikor a belépő férfi megszólalt. - Azt hiszem, hogy épp eléggé megbűnhődtél a tettedért. Normális esetben itt tartanálak hetekig, de te még csak tizenöt éves vagy… Úgyhogy az eltelt két nap épp elég – mondta lágy hangon. Calpurnia szemébe gyűlölet költözött, de Lothar nem zavartatta magát. – Ha a továbbiakban hasonló hazugságon kaplak, az az életedbe fog kerülni – ezeket a szavakat is ugyanolyan nyugodtan, barátságosan ejtette ki, mint az előzőeket. Calpurniát csak a fájdalom emlékeztette rá, hogy nem tenne jót neki, ha most a férfi torkának ugrana puszta kézzel, nem lévén más fegyvere. – Megértetted, amit mondtam, kislány?  Calpurnia némán bólintott, nem volt kedve válaszolni.  - Akkor gyógyítsd be a sebeidet, és menj vissza a szobádba. A tanóráid holnap folytatódnak, és keményebbek lesznek, mint eddig. A szobádat nem hagyhatod el.  Cal makacsul hallgatott, csak haragtól és utálattól lángoló szemei meséltek Lotharnak. - Nincs mit mondanod? – kérdezte a férfi, de továbbra sem vesztette el az önuralmát.  A lány megvonta a vállát, jelezve, hogy úgyis mindegy, hogy mond valamit, vagy sem. Végül nagyon halkan, rekedten szólalt meg. - Köszönöm. Ezt szeretted volna hallani?  Lothar elégedetten elmosolyodott, és kiment a cellából. Cal összeszedte magát, és a talpain begyógyította a mart, égetett és vágott sebeket, hogy fel bírjon állni. Feltett szándéka volt a többit megtartani, hogy maguktól gyógyuljanak be, és bizonyítékként megmaradjanak a hegek. A fájdalomtól összeszorított szájjal, de némán ment ki a cellából, és Lothar mellett elhaladva a saját szobája felé vette az irányt. Többé látni sem akarta a férfit.   A várakozás végtelennek tűnt Toriko számára. Azt érezte, hogy valami nincs rendben az őrzők körül, de semmi biztosat nem tudott. Maddockot nem látta, mióta a legfontosabb vámpírok elindultak a búvóhelyükre, és hiába üzent neki, a férfi válasza rövid és egyhangú volt: „Ha hazaértem, megbeszéljük.” Maddock azonban nem jött haza a harmadik estéig, és akkor is kimerülten, rongyokká foszlott ruhákban jelent meg.  Toriko azonnal felugrott a székből, ahol eddig várakozott, és a férfi elé lépett. Maddock nem akaródzott ránézni. - Mi a fene történt? – kérdezte a nő, választ követelő hangon. - Téged úgysem érdekelnek a vámpírok ügyei – felelte keserűen a férfi, és megvonta a vállát.  - De igenis, érdekel, ha az én életemről is szó van. Ne kelljen mindent harapófogóval kiszedni belőled! – rivallt rá a nő.  Maddock egy szúrós pillantást vetett a szeretőjére, amiért az felemelte a hangját, de nem tette szóvá. a falnak dőlt, és egy röpke sóhajjal tudomásul vette, hogy a még vámpírok királyát is egy nő irányítja – mint az megfigyelhető jóformán bárhol a nagy történelmi személyiségeknél.  - Téged mindig csak a saját életed érdekel... – jegyezte meg gúnyosan a férfi. - Igen, mert ha én meghalok, az azt jelenti, hogy a vámpírok többsége kipusztult – hárította el Toriko a vádakat. – Most inkább azt mondd meg, hogy mi történt az őrzőkkel? Az egyik már vagy háromszor lehelte ki a lelkét, hogy aztán újra feltámadjon.  - Nyx csapdába esett – vonta meg a vállát Maddock. – Amalie elrejtette őket, és amíg nem tudunk mit lépni, addig maradnak ott. Nem segíthetünk rajtuk, most csak Reina mentheti meg a haláltól. Amint végre kibújnak onnan, mennek tovább.  - És mondd, hol vannak épp? – vonta össze a szemöldökét a nő.  - Nem érték el az első pihenőt. A White Cross emberei rajtuk ütöttek még indulás előtt, meglőtték Nyxet... - Az érdekel, hogy pontosan hol vannak – jelentette ki Toriko, és a szekrényéhez lépett, hogy a hálóinget végre normális ruhára váltsa. - Nem mehetsz utánuk! – szólt rá a férfi, és közelebb lépett, megfogta a lány kezét. Toriko szemeiben mély elhatározás tükröződött. - Ha senki nem tesz semmit, akkor megyek én. - Lelőnének még út közben. - Majd magasan repülök. A nyolcezer évemmel nem sok méreg hat rám. Ahelyett, hogy tiltakozol, inkább gyere velem!  - Elmesélnéd legalább most az egyszer, hogy mire készülsz?  - Kihozom őket, és a búvóhelyre szállítom, ha megkapom tőled az utasítást, hogy merre induljak – tépte ki a kezét Toriko a férfi markából. Dühítette, hogy Maddock ezen a téren semmit nem osztott meg vele.  - Nem kockáztathatunk, úgyhogy nem tudhatod, hogy hol van a búvóhely... - Kösz! – vetette oda a nő, és az egyik blúzát kitépte a szekrényből. A vállfák csattogva-csörögve kezdtek himbálózni tiltakozásuk jeléül. – Az a legnagyobb kockázat, ha hagyod őket ott meghalni, mert ha nem mi segítünk, akkor a White Cross fog, és a másvilágra küldi őket!  Maddock elszámolt tízig, mielőtt válaszolt volna, majd kihajtott egy világtérképet, és rábökött egy ponton.  - Itt keresd őket. Reina és Nyx tudják, hogy hol van pontosan a búvóhely. - És ha a Napkirálynő védelme alatt vannak, akkor hogy találjam meg azt a két szerencsétlent? – kérdezte az arcán gúnyos mosollyal a nő. - Üzenj Amalie-nek, mikor a közelben vagy, hogy oldja fel a védelmet – vonta meg a vállát a férfi.  - Velem jössz, vagy boldoguljak magam?  - Engem ismer a White Cross, ha bárhol megjelenek, vagy megéreznek, máris üldözőbe vesznek... – sóhajtott fel a férfi. – Te még új vagy számukra, neked van nagyobb esélyed. - Akkor miért nem engem kértél meg először? – lépett a nő Maddock elé, immár teljes díszben, s a legszükségesebb fegyvereit is magára öltötte már. Az arcán most először, mióta meglátta a férfit, őszinte mosoly terült el.  - Mert úgy tudtam, hogy téged hidegen hagynak az efféle ügyek, a veszély pedig véletlen sem vonz... - Ha ez így lenne, akkor nem lennék most melletted – búgta, és hosszú csókot adott Maddocknak. A férfi forrón viszonozta, néhány zavart percre kedve támadt ott tartani Torikót a szobában, sőt, az ágy felé terelni... A nő azonban kibontakozott az ölelésből. – Maradj így... amint visszajöttem, folytatjuk – kacsintott rá, majd meg sem várta, hogy a férfi magához térjen, kilépett az ajtón.  Maddock percekig teljesítette Toriko kérését, csak utána kuncogott fel magában, és folytatta legfőbb tevékenységét: az aggódást.   Reina motozást hallott a feje fölül. Csak most jutott el a tudatáig, hogy a kripta ajtaját elfelejtette becsukni, de már mozdulni sem volt ereje. Három napig el sem mozdult a helyéről, csak rettegett a pillanattól, amikor Narelle szíve ismét feladja a szolgálatot. Most az Éjkirálynőre nézett: Narelle kifejezése elárulta, hogy ő is hallja a hangot, de már nem érdekli, hogy ki talál rájuk, ha egyáltalán rájuk talál. Fém nyikordult meg valahol, ahogy egy vasajtó kiszakadt a helyéről. Bárki is volt az, utánuk kutatott. Reina visszafogta a lélegzetét, Narelle pedig igyekezett minél halkabbra fogni a hangját. A kezei görcsösen szorították mestere vállait.  Halk szitkozódás hallatszott, majd a puha, fűben surranó léptek közeledni kezdtek. - Ha itt lesznek, nem élitek túl...  Reina visszafogta a lélegzetét, de a szívéről hatalmas kő zuhant le. A morgó, szitkozódó hang egész biztosan nem halandóé volt, hanem egy vámpíré. Reina már érezte a betolakodó jelenlétét, és az legalább ötezer évet tudhatott maga mögött, ha nem még többet. Éles fény villant rájuk, egy zseblámpa sugara. Reina eltakarta az arcát a hirtelen világosságtól, a homályos körvonalakat elnyelte a sötétség a ragyogás mögött. - Melyikteknek jutott eszébe nyitott ajtó mögé rejtőzni? – kérdezte az ismeretlen vámpír, és végre elfordította róluk a fényt. Reina elmosolyodott, a kérdés értelme elhalványult a nő hangjában bújkáló öröm mellett. A lány hallotta, amint az idegen üzent Amalie-nek, hogy visszaadhatja a védelmet, ha még akarja, de már nem sokáig lesz rá szükség.  - Jó, hogy jössz, bárki is vagy... – nyögte Narelle, és végre felsóhajtott megkönnyebbülésében.  - A nevem Toriko, Maddock végre hajlandó volt utánatok engedni...  - Ki tudsz vinni minket? – kérdezte Reina. A nő végre leért a csúszós lépcsőn, és a fogaival felharapta a csuklóját. Reina szájához tartotta a vérző sebet.  - Amint lesz annyi erőd, hogy tudj repülni, igen. Kettőtöket én sem bírom el... Nyx-nek pedig annyi lesz a dolga, hogy életben maradjon. A vér szinte égette Reina belsejét, és a lány nyugtázta magában, hogy Toriko életkorát valószínűleg jól tippelte meg. A vér magával ragadta, elgémberedett tagjait élettel töltötte meg. Alig bírta megállni, hogy ne pattanjon fel, és lőjön ki nyílegyenest az ég felé. Szinte fájdalmat okozott, mikor Toriko elszakította a csuklóját a lány szájától.  - Köszönöm... – sóhajtott a lány. Toriko közben Narelle szájára tapasztotta a csuklóját. - Nincs mit – vonta meg a vállát – A hobbim, hogy felelőtlen fiatalok életét mentegessem meg – közölte rosszallóan.  - Milyen indokot fogadnál el? – vonta fel a szemöldökét Reina. - A nyitott ajtóra semmilyet, a többi meg nem az én dolgom – szögezte le a nő, és mivel elégnek ítélte Narelle itatását is, begyógyította magán a sebet. – A vérem életben fog tartani egy darabig, sajnos ellenszert nem hoztam magammal, azt majd kapsz a búvóhelyen. Amalie már türelmetlenül várja, hogy találkozzon veled... és hogy az ő szavaival éljek: hogy rendesen elverjen a késés miatt.  Narelle erőtlenül felkuncogott - Ez utóbbit én is alig várom...  - Elég az idővesztegetésből... Reina, kapd össze magad! – parancsolta a nő, és Narelle-t a karjába vette. Az őrző úgy bújt hozzá, mintha egy meleg fészekbe vackolta volna be magát. Reina felállt, és elmosolyodott.  - Készen állok. - Helyes. Te vezetsz, legalább kétezer méter magasan. A pihenőket kihagyjuk, a búvóhelyig nincs megállás – adta ki az ukázt a nő. Reina nagyot nyelt, de nem volt kedve vitatkozni. Toriko intésére elindult felfelé a lépcsőn. Mikor kinyotta a szárnyait, az új vér végigbizsergett a testén, s az erejét megsokszorozva követelte a levegő szabadságát, különös ajándékkal lepve meg a lányt. A nap épp ebben a percben bukott le a láthatáron. Reina Toriko felé fordult: Narelle még mindig békésen feküdt a nő karjában. Most talán a méreg sem kínozta annyira.  A három vámpír felemelkedett a halandók számára láthatatlan magasságokba.