Mihelyst Shahinda és Lotus útra kelt, Reinát rossz érzés fogta el. Már nem Talisha miatt aggódott, hanem azért, hogy kíséret nélkül vajon hogy fog sikerülni Narelle-t átmenekítenie többezer kilóméteres repüléssel a lányt. Abban egész biztos volt, hogy nem fogják tudni pihenő nélkül megtenni az utat, ha pedig bajba kerülnek, nem lesz, aki segítsen. Egy nagyobb testőrség pedig csak feltűnést keltene, céltáblát rajzolna rájuk.  Előzőleg Maddock megjelölte a térképen a leszállóhelyeket, amelyeket nagyjából biztonságosnak ítélt. Reina még így is aggódott, hiszen a távolságok nagyobbra rúgtak, mint amilyenekhez a jóformán rabságban felnőtt Narelle hozzászokott.  Végül a fiatalabb lány törte meg a kettejük közt uralkodó, feszült csendet. - Szerinted hol járhatnak Shahindáék?  - Gondolom, épp elhagyták a várost. Még két óránk van naplementéig, Narelle… addig válogasd át újra a holmidat, ennyi csomagot nem fogsz tudni elvinni – tekintett végig a lány két bőröndjén és három kisebb táskáján. Narelle elfintorodott. - Nem is akartam mindet elvinni… csak hadd maradjon itt, összecsomagolva… hátha lesz időnk majd egyszer visszajönni érte. - Hiú ábránd, kislány… - húzódott szomorú mosolyra Reina szája. Narelle felsóhajtott, majd felkapta a kisebb bőröndöt, és az ajtó mellé tette.  - Ezt viszem, a többit nem… - jelentette ki, majd leült a hozzá legközelebb eső székre. Reina folytatta a fel-alá járkálást a szobában. Igyekezett minél kevésbé kimutatni, hogy mennyire sajnálja otthagyni ezt a gyönyörű villát, ami mostanra már hozzátartozott az életéhez. Narelle is szomorúan nézett szét. Hosszú percekig nem szólaltak meg, majd Reina mosolyodott el. - Shahinda most üzent, túljutottak az első pihenőhelyen, és szerintük tényleg biztonságos, a White Cross tagjaiba sehol nem ütköztek.  - Ez jó hír. Talán mégis sikerülni fog beköltöznünk a abba jégbarlangba… - Narelle hangjában enyhe gúny csengett. – Úgyhogy jó lenne, ha leülnél végre, mert az agyamra mész a fel-alá járkálással.  - Bocs… Már aggódni se szabad? – kérdezte fáradtan Reina, és ledobta magát a fotelba. - Szabad… - vonta meg a vállát Narelle. – Csak nem sokra mész vele.  Reina felsóhajtott, és hátravetette a fejét. Magában a napot átkozta, amiért ilyen lassan halad nyugat felé, és a rossz előérzete egyre inkább kezdett elhatalmasodni rajta. A szél odakint egyre erősebben fújt, ez is aggasztotta a lányt. Ahogy számította, oldalszelet kapnak, nem lesz könnyű az út. Persze a magasban ez az irány változhat, de a lány most nem volt derűlátó hangulatban.  - Csak indulnánk már… - sóhajtott fel.  - Te ellenzed legjobban, hogy nappal kilépjek innen…  - Csak azért, mert nem is bírnád a repülést – bólintott rá Reina, majd fülelni kezdett. A szélzúgásba valami más zaj is vegyült. Távoli hangszórókból dübörgő, jobb híján zenének nevezhető zörej. És még valami… mintha neszező állatok kúsznának a villa körüli park bokrai között. Reina felállt, és elszorult torokkal az ablakhoz lépett. Bár azonnal észrevette a megcsillanó szempárokat, nem mozdult rögtön. Csak üzent Narelle-nek. ~Amikor szólok, azonnal pattanj fel, és rohanj a tető felé. A csomagokra nem lesz időnk, ne hozz semmit… a White Cross körbevesz minket.~  Narelle megmerevedett a széken, és bár elszorult a torka ijedtében, kibírta, hogy ne forduljon hátra. Reina feszülten várta a pillanatot, amikor indulhatnak, amikor nem szegeződik rájuk egyetlen szempár sem. A halandók a kert minden szegletébe bejutottak, és egyre közelebb értek a villához. Reina nyugalmat erőltetett tagjaira. Lassan fordult el az ablaktól, és a feszült Narelle-re nézett. A nap még fenn volt, de Reina nem látott lehetőséget rá, hogy megvárják, amíg az őrző visszanyeri az erejét. Addigra a halandók talán be is törnek a villába, és idebent ölik meg őket. - Indulás… most! – suttogta a tőle telhető legnyugodtabb arccal.  Narelle eddig csak a pillanatra várt, most pedig puskagolyóként lőtt ki a lépcső felé. Reina követte. Az emeleteket villámgyorsan hagyták maguk mögött, majd Reina kilökte a padlásra vezető csapóajtót, úgy, hogy az keretestől robbant a tető felé. Reina épp elégnek ítélte a lyukat, amit ütött ahhoz, hogy kiférjenek rajta. Bevárta Narelle-t, majd ahogy a lány odaért, szorosan magához ölelte, és a magasba ugrott. A szárnyait azonnal valódivá tette, és amilyen meredeken csak bírt, emelkedni kezdett. A White Cross tagjai azonban már a tűzlépcsőn át a tetőre is feljutottak, és most tüzelni kezdtek rájuk. Reina igyekezett minél hamarabb távol kerülni tőlük, elérhetetlen magasságba, de mostanában túl ritkán használta a szárnyait, és Narelle nehéz volt neki. A halandók egyre hevesebben és elkeseredettebben lőtték őket, s Reina szárnyai máris fáradni kezdtek. Narelle feljajdult, majd összerándult Reina karjában. A lány elkáromkodta magát. - Miért pont most? – kérdezte a fölötte elterülő égbolttól, s utolsó kétségbeesésében még magasabbra emelkedett. Végre kikerültek a tűzvonalból, de Reina már érezte, hogy a baj nagyobb, mint amilyennek látszik. Ahogy Narelle megvonaglott a karjában, rajta is fájdalomhullám csapott végig. – Csak most ne hallj meg… - suttogta a lánynak.  - Megpóbálok… - ígérte nagyon halkan Narelle. – De nem tudom, hogy meddig fogom bírni…  Reina felsóhajtott. Választania kellett, hogy magasan repül, hogy ne tudják követni, vagy pedig megpróbál minél távolabb jutni. Nem volt kedve összetörni magát, ha Narelle szervezete végül mégis feladná a méreg elleni küzdelmet. Nem üzenhetett segítségért, mert a gondolatokat a White Cross néhány tagja is foghatta… És bele sem mert gondolni, hogy mi történik, ha a méreg véglegesen, visszahozhatatlanul öli meg az Éjkirálynőt.  A nap végre lebukott a láthatáron, és Reina fellélegzett egy kicsit. Narelle elernyedt a karjában, még lélegzett, de már volt elég ereje hozzá, hogy legyűrje a fájdalmat. Reina egyenesen kelet felé, az első pihenő irányába repült. Időközben próbált figyelni, hogy a vadászok ne tudják követni az útját.  De a Narelle testét mardosó méreg halálos volt, Reina hiába hitegette magát, hogy még elérik a biztonságos búvóhelyet.  - Reina… szálljunk le – kérte nagyon halkan Narelle. – Fázom… és nagyon fáj.  A lány nehéz sóhajjal kezdett ereszkedni. - Bírd ki még egy kicsit… - suttogta a tanítványának. Narelle görcsösen összerándult, az arca eltorzult a fájdalomtól.  - Már nem megy sokáig, ez a méreg meg fog ölni. Próbálj meg visszahozni, jó? – kérte suttogva.  - Megpróbálom, addig fogok próbálkozni, amíg nem sikerül – ígérte Reina, és szorosan magához ölelte a lányt. Ha akart volna, akkor sem bír sokkal tovább repülni, a szárnyai gyorsan fáradtak most, hogy még egy testet kellett cipelnie. Tudta, hogy nem éri el a kijelölt pihenőt, és alatta épp egy kis városka terült el, s attól északra egy kicsiny temető. Reina ezt a parkosított területet célozta most meg, hátha valamely kripta megfelelő búvóhely lesz számukra.  Narelle ismét összerándult és felnyögött fájdalmában, majd elernyedt. Reina szárnyai hirtelen túl gyengévé váltak, nem bírták el őket, s a lány zuhanni kezdett. Az Éjkirálynő halott volt.    Amalie az új szálláshelyét mérte fel, és próbálta meg otthon érezni. Ők voltak az elsők Quentinnel, akik megérkeztek, és a vörös vámpírok, akik előre felkészítették a búvóhelyet, barátságosan fogadták a Napkirálynőt és testőrét.  A lány mosolyogva nézte végig a sivár szobákat, a dísztelen falakat. Vörösként megszokta, hogy egész életében díszek között élt. Már most tervezgette, hogy mivel fogja feldíszíteni a szobáját – ha nem is annyira zsúfoltan, mint a klasszikus vörös folyosók.  Amalie derűs hangulatban volt, a barlangrendszer nem volt semmivel rosszabb, mint az eddigi búvóhelye, sőt mi több, itt sokkal jobb társaságra számított. Bár vörös vámpírnak született, lélekben sosem tartozott igazán közéjük. Épp ezért szerette meg a mindig zord, de határozott természetű Quentint, aki életkorának köszönhetően már rég kinőtte az újoncok kezdeti fékezhetetlenségét, rajongását a csecsebecsék iránt, és gyilkos vágyát a többi vámpírral szemben.  A férfi most megállt annak a szobának az ajtajában, amit végül Amalie választott sajátjának. - Kezd aggasztani, hogy a többiek még nincsenek sehol – közölte köszönés helyett. Amalie mosolyogva fordult felé. - Nem lesz semmi gond. Lotus és Shahinda már a második pihenőnél vannak, és semmi gond nem volt velük. - Az a kisebb baj lenne, ha őket érné valami – vonta meg a vállát Quentin. – És a másik két páros?  - Joselyn-ék még nem indultak el, Narelle-ről pedig nem tudok. A páromat sosem érzem, csak ha már nagyon nagy a baj – vonta meg a vállát Amalie – Reinának nincs semmi baja. - Ezt örömmel hallom – bólintott a férfi, de az aggódó arcát nem tudta elrejteni. – És mit szólsz az új szálláshoz? - Egy vörösnek tökéletes, jobb is, mint az eddigi volt. Reináéknak lesz idegen ez a hely. - Túl sok beleszólásuk nem lehet – vonta meg a vállát Quentin. Amalie egyetértően bólintott, majd hirtelen elsötétült az arca. Meg kellett kapaszkodnia, hogy ne essen össze. Quentin azonnal ugrott, hogy elkapja a lányt, de már maga is érezte.  - Az Éjkirálynő… - suttogta Amalie. – Meghalt.    Reina és Narelle iszonyatos erővel csapódott a földnek egy füves területen, a kiszemelt temetőben. A lány, bár féltette az Éjkirálynőt, mégis úgy fordult a levegőben, hogy Narelle kerüljön alulra, hiszen ha ő maga is megsérül, esélye sem lesz visszahozni az őrzőt. Percekig próbált levegőhöz jutni, a teste az ütéstől görcsbe rándult, a lábai fájdalmasan sajogtak. És most nem lesz itt Amalie, hogy segítsen… - gondolta. Szemügyre vette Narelle-t – a lány megsérült, de semmi olyasmit nem művelt vele a zuhanás, ami ne lett volna rendbehozható. Reina érezte, hogy nem sok ideje maradt hátra, a tőrét, mely esés közben sem hagyta el az övén lévő függesztéket, most leemelte, és megszúrta vele Narelle szívét, hogy a vérét belecsorgathassa, s közben fohászkodott, hogy a lány visszajöjjön az életbe. Mikor kinyitotta a szemét, Reina szívéről hatalmas kő esett le, és hosszan fújta ki a levegőt. Narelle arca eltorzult a fájdalomtól. Ahogy Reina sejtette, a méreg még mindig dolgozott benne, és az sem sokat javított a helyzetén, hogy a hátára zuhant, ki tudja, milyen magasból.  - Mindjárt rendbehozlak… - suttogta Reina, s mindenekelőtt amilyen gyorsan csak tudta, begyógyította a lábait, hogy a fájdalom ne vonja el a figyelmét. Narelle mellkasa sértetlen volt, úgyhogy óvatosan a hasára fordította a lányt. A hátán jóformán minden csont szilánkokra tört: a gerince, a bordái, a csípője… Reina arca fintorba torzult. Nem is akarta megtippelni, hogy most hány vámpír emlegeti fel őt és az őseit, amiért nem vigyáz kellőképp az Éjkirálynőre. Lassan regenerálni kezdte Narelle testét, és a lány nyöszörgése végre alábbhagyott.  - Fáj még valamid? – kérdezte Reina, miután az őrző teste ismét sértetlennek tűnt.  - Csak a méreg, de ezt kibírom – zihálta Narelle. – Mi történt?  - Meghaltál, és lezuhantunk – vonta meg a vállát Reina. – A mérget hatástalanítani fogjuk, amint beérünk a búvóhelyre.  - És hol tartunk most? – Narelle szemében remény csillant meg. - Az első pihenőtől félútra – közölte Reina a lesújtó hírt. Narelle felnyögött. - Akkor még le fogunk zuhanni néhányszor… - sóhajtott fel. Reina megrázta a fejét, és felállt, a karjába vette a lányt. - Oda fogunk érni… - ígérte. – De most pihennünk kell, mielőtt tovább indulunk.  - Akkor keressünk egy biztonságos helyet – válaszolt Narelle nagyon halkan. Alig észrevehetően összerándult a mestere karjaiban, a méreg még mindig szinte elviselhetetlenül kínozta, és hiába próbálta titkolni, Reina is érezte a fájdalmat, most semmi nem vonta el róla a figyelmét úgy, mint előzőleg, repülés közben. Most az egyik, mélyen a földbe nyúló kripta felé indult, bár irtózott attól, ami lent fogadhatja. A kripta legalább ötven évesnek tűnt, ha szerencséje van, akkor a legutóbb elhunyt családtag is elég régen halt meg ahhoz, hogy a hullabűzt ne érezzék odalent.  - Szerinted ez biztonságos? – nyögött fel Narelle.  - Biztosabb, mint nyílt terepen maradni. Odalent legalább nem látnak meg minket…  - És nem is tudunk menekülni, ha mégis.  Reina felsóhajtott, de jelenleg nem látott jobb megoldást, mint a föld alá bújni. - Próbáldd meg elrejteni a jelenléted. Képzelj ködöt magad köré, ami eltakar… talán nem fognak ránk találni.  - Szép is lenne – jegyezte meg keserűen Narelle, – de a fájdalom elvonja a figyelmem.  Reina nem válaszolt, csak letette a tanítványát a földre. Két kézzel könnyedén felfeszítette a nehéz vasajtót, és lenézett a mélybe. A levezető lépcső bármely halandónak életveszélyes lett volna. Reina elgondolkodott, hogy vajon csak azért áll-e még, mert idestova ötven éve senki nem lépett rá. Óvatosan leereszkedett két-három fokot, majd mivel többé-kevésbé biztonságosnak ítélte, visszament Narelle-hez. - Ez legalább nem bűzlik, és le tudunk jutni – mosolygott rá bátorítóan a lányra, majd elindult, hogy levigye a kripta mélyére.  A lépcsők biztosnak tűntek, de az utolsó három fok rémesen csúszott a rajta megtelepedő zöld mohától. Narelle szorosan bújt hozzá a mesteréhez, Reina pedig kis hílyán elvesztette az egyensúlyát. Fellélegzett, mikor végre leértek a szilárdnak mondható, nyálkás talajra. Apró, fekete hátú bogarak futottak szét a talpa alól, sokkal barátságtalanabb fajtából, mint amilyenekkel a Föld Szívében találkozott. Narelle felnyögött a fájdalomtól, s Reina jobbnak látta lefektetni a lányt a hideg földre. Maga is mellé telepedett, és az Éjkirálynőt az ölébe vette.  - Minden rendben lesz, meglátod… Nemsokára odaérünk a búvóhelyre, csak össze kell szednem magam, hogy tovább tudjunk repülni – suttogta Narelle fülébe. De a helyzet ennél sokkal rosszabb volt. Ahogy az Éjkirálynő gyengült, ő is egyre kevésbé bírta volna a repülést, feleslegesnek látta megpróbálni is. Ilyen jó búvóhelyet, mint ez, egész biztosan nem talál.  Narelle felnyögött, a méreg ismét egyre jobban kínozta.  - Csak érnénk oda… - suttogta kétségbeesetten. Reina felsóhajtott. Tudta, hogy ezzel az életüket kockáztatja, de ha itt maradnak, akkor sem lesz jobb semmivel. Narelle előbb vagy utóbb ismét meghal, és ki tudja, hogy vissza lehet-e majd hozni. Hátrahajtotta a fejét, és üzent Amalie-nek.