Amint Calpurnia kilépett az ajtón, Lothar azonnal feléje fordult. - Mit tudtál meg tőle? – kérdezte komor tekintettel. Cal nagy levegőt vett, szerette volna még végiggondolni, hogy mit fog mondani Lotharnak.  - Tudja, hogy hol vannak az őrzők, bár pontos címet nem mondott, de így is megtalálhatjuk őket. Skóciában bújkálnak, egy föld alatti szálláson, elhagyatott vidéken… A vámpírok Üzenet-dombságnak hívják a helyet, ott van egy kiépített barlangrendszer – hadarta egy szuszra. Lothar komoly, fürkésző szemmekkel nézett rá. Calpurnia már látta rajta, hogy nehéz eset lesz, és igyekezett elrejteni a legjelentéktelenebbnek tűnő gondolatait is. - Remek! – bólintott rá végül Lothar. – Indítom az embereimet értük. Ha megtalálják őket, nagy kitüntetésben lesz részed, Calpurnia.  A lánynak összeszorult a torka. Remélte, hogy a Lothar hangjában bujkáló szigor nem jelenti azt, hogy észrevette a hazugságot.  Lothar mindig igyekezett titokban tartani Calpurnia előtt, hogy maga is az igazlátás mestere, még ha a vámpírok agya el is van zárva előle. A kislány nem tudta elég jól elrejteni a hazugságra utaló jeleket… De ezt Lothar egyelőre nem kívánta a lány tudomására hozni. Elfordult a kislánytól, nem törődött vele, hogy Cal tanácstalanul bámul utána. Mögötte döngve csapódott be a folyosó ajtaja. Calpurnia nem akart sokáig a vallatók társaságában maradni, úgyhogy miután úrrá lett dermedtségén, követte Lothart.   Ahogy Reina kinyitotta az ajtót, első döbbenetében majdnem vissza is csukta. A férfi, aki előtte állt, Raymond volt – de az arca már nem hasonlított régi, mosolygós mivoltához. Most hasonlóképp nézett ki, mint mielőtt megtalálták az Éjkirálynőt: az arca beesett volt, a szemei elvesztették fényüket.  - Mi a fene történt veled? – kérdezte Reina. Raymond csak intett válaszul, és nem várt tovább a beinvitálásra, belépett a házba, és levetette magát a kanapéra. - Velem…? Semmi. – nyögte válaszul. - Talishát elkapták.  Reina ledermedten állt meg. Az ajtó magára hagyatva nyikorgott félig csukott állapotban. - A White Cross…? Mikor? – kérdezte suttogva. Raymond némán bólintott, és a kezeibe temette az arcát. Csak hosszú szünet után válaszolt. - Három napja.  - Azonnal indulunk, és kihozzuk onnan! – szorult ökölbe Reina keze, és már ment volna a lépcső felé, hogy szóljon Lotusnak és Shahindának, de Raymond hangja megállította. - Képtelenség. Túl jól védik azt a helyet, magatokat is elfogatnátok. - Engem is kihoztatok Felicytától! Talishát sem hagyjuk magára! – erősködött Reina. Raymond megcsóválta a fejét. - Ha Talisha nem jut ki magától, vagy nem kap belső segítséget, akkor… - elharapta a mondatot, nem bírta befejezni. Reina felnyögött. - Valahogy meg kell próbálnunk kiszabadítani onnan... Azok a rohadékok meg fogják ölni. - Maddock nem fog belemenni. Már jártam nála... Nem kockáztatja a Night Star Covent egyetlen vámpírért. - Az a vámpír a testvérünk, és mi döntjük el, hogy kiért kockáztatjuk az életünket! A Night Star Coven soha nem volt Maddock rohamcsapata, és nem is lesz! Tudtommal szabad vámpírok vagyunk! - Akkor is hülyeség odamenni – válaszolt tárgyilagosan Raymond. A lány megrázta a fejét, és egy könnycsepp legördült az arcán. A férfi halkabbra véve a hangját, folytatta. – A White Cross általában nem égeti el a vámpírok holttestét, hanem elzárva tartja őket, és talán nem őrzik annyira... Csak erre játszhatunk, élve nem tudjuk kihozni onnan.  - És mit gondolsz, mikor lenne „veszélytelen” odamenni érte? Mikor ad rá Maddock engedélyt? Egy hét múlva? Öt év múlva? Vagy mikor? – Reina hangja majdnem hisztérikusan csengett.  - Ha vége a háborúnak. - Sosem lesz vége… - suttogta a lány. - Talán mégis… és ha vége lesz, Talisha újra élni fog – ígérte halkan Raymond, inkább magának, mint a tanítványának. Reina elfordult, nem akarta, hogy a mestere sírni lássa. Raymond felállt, odament a lányhoz, és magához ölelte. Sok időt hagyott neki, hogy összeszedje magát. Ő maga is mélységes fájdalmat érzett, és rettegett a pillanattól, amikor megérzi Talisha halálát. Ez azonban még váratott magára, és a férfi igyekezett máshová terelni a gondolatait. Végül, amint Reina vállai kevésbé reszkettek, halkan szólalt meg. - Nem csak ezért jöttem. Maddock üzeni, hogy megvan az új búvóhelyetek.  - Hol? – kérdezte szipogva Reina. Jelenleg a legkevésbé sem érdekelte, hogy Maddock hová kívánja bebörtönözni őket.  - Szibériában, egy vörösek által kiépített barlangrendszerben – sóhajtott Raymond, azt hitte, hogy Reina fel fog háborodni, de a lány hangja száraz maradt. - Hányan leszünk ott?  - Ti négyen, Amalie és a testőre, és Joselyn a mesterével.  - Ez egyre jobban hangzik… - jegyezte meg keserűen Reina. – Narelle úgyis meg akarta már ismerni a másik őrzőt… most legalább alkalma lesz rá.  - És végre kiszabadulhat innen… - tette hozzá szomorkás mosollyal az arcán Raymond. - Csak azért, hogy aztán egy új börtönbe zárják – vont vállat a lány. – Mikor kell indulnunk?  - Holnap, naplemente előtt induljon el Lotus és Shahinda. Amint besötétedik, te és Narelle jöttök… Amalie és a párja már ott fog várni titeket, majd néhány órán belül Joselynéknak is meg kell érkezniük. Néhány vörös vámpír már rendbetette a barlangot, ötven éve elhagyatott volt, képzelheted, hogy milyen állapotból hozták ismét lakhatóvá. Ők veletek maradnak, amíg berendezkedtek, és segíteni fognak, majd két nap múlva lezárják a barlangot.  - És hogy fogunk kijárni vadászni? – világított rá Reina a legégetőbb problémára. - Évekre elegendő vérmennyiséget hűtöttek le bent…  - Ezt ugye Maddock sem gondolta komolyan? – fújta fel magát Reina. A szomorúsága lassan elpárolgott, s fájdalmas dühnek adta át a helyét. - Nincs más választása, ha biztonságban akar tudni benneteket.  - Inkább a halál! Komolyan úgy tervezi, hogy odabent fogunk bújkálni? Miért nem indítunk mi hadjáratot a White Cross ellen? A fekete vámpírokat nem tudják elpusztítani, az őrzőket sem, ők a legerősebbek köztünk! Szedjünk össze néhány idősebb fekete vámpírt, és a White Crossnak annyi!  Raymond megcsóválta a fejét. - Nem kockáztathatunk, a White Cross nagyon jól védekezik. Mindenki belepusztulna ebbe a támadásba. - Akkor kapjuk el a vezetőit!  - Új állna a helyükre.  Reina kibontakozott a férfi öleléséből, és izzó szemekkel meredt rá. - Inkább hermetikusan elzártok minket, hogy tétlenül kelljen várnunk rá, hogy kiirtsanak minden vámpírt körülöttünk?  - Nem csak erről van szó, Reina. Ha titeket kapnak el, akkor az embereknek is annyi. Azért lesztek ott ti, testőrként, hogy ha mégis rájönnek, hogy hol vagytok, és a vámpíroknak már befellegzett, az őrzők életét még talán meg tudjátok védeni…  - Nem érdekelnek az emberek! Felőlem megdögölhet mind! – vágta oda Reina, és faképnél hagyva mesterét, felrohant a lépcsőn, hogy közölje a költözés hírét a többiekkel.   Lothar elindította a csapatait, annak ellenére, hogy biztosan tudta, hogy Calpurnia nem mondott teljesen igazat. Két napba telt, mire az emberei átvizsgálták a megjelölt terepet, majd azzal a hírrel tértek vissza, hogy a környéken csak két vámpírházat találták, s miután az ottaniakat kiirtották, közel és távol nem volt érezhető a vámpírok jelenléte. Miután a férfi a kezébe kapta a jelentést, a papírokkal felszerelkezve lépett be Calpurnia szobájába.  A lány épp Keshet társaságában volt, s a jelek szerint a épp az előtte álló poharat próbálta apró szilánkokra robbantani az akaratával. Lothar intésére Keshet azonnal távozott a szobából.  - Meg tudnád ezt magyarázni? – kérdezte a férfi, miután átvette a tanítói széket. Calpurnia úgy tett, mintha hosszasan tanulmányozná az elédobott papírokat. Végül, miután a torka abbahagyta a görcsös szorítást, könnyed hangon szólalt meg. - Ne engem hibáztass, ha bénák az embereid, és túl nagy zajt csaptak. Az őrzők bizonyára elmenekültek…  - Vagy ott se voltak. Miből gondolom, hogy az igazságot inkább belőled kellene kiszedni, nem pedig a vámpírból? – vonta fel a szemöldökét Lothar.  Cal nagyot nyelt, és felnézett a férfi arcába. Ha most tovább hazudik, akkor a Lothar biztosan rajtakapja. De az igazságot elmondani… hogy valóban hol vannak az őrzők, azt képtelenség lett volna, ismerve azt, hogy mi következhet majd utána, ha a White Cross elkapja őket… De már tudta, hogy minden hiába. A ház képe, ahol a nappali őrző lakott, a környéké túl élesen rémlett fel a gondolataiban. - Köszönöm. Ezt akartam tudni – húzta gúnyos félmosolyra a száját Lothar, majd felállt. Cal nem mert megmozdulni, csak a szemével követte a férfi mozdulatait.  - Öljétek meg a vámpírt, és vigyétek le a többihez! – szólt ki a férfi az ajtón. – Ezt a kislányt pedig neveljétek meg… legalább két hétig ne tudjon mozdulni! – mondta ki az ítéletet, majd Calpurniához fordult. – Azt hittem, hűséges és szavahihető vagy. Sajnálom, hogy csalódnom kellett benned… de megígérem, hogy többé nem lesz merszed hazudni nekem! – a hangja nyugodt maradt, csak valahol mélyen bújkált benne a düh és a megvetés. Cal úgy érezte, mintha a székhez bilincselték volna a csuklóit, és mikor Lothar kilépett a szobából, két, számára eddig ismeretlen férfi vette át a helyét.  - Rossz voltál, kislány? – kérdezte az egyik, s az arcán olyan mosoly terült szét, amely egyáltalán nem tetszett Calpurniának.  - Lothar nem fogja hagyni, hogy megerőszakoljatok! – próbált nyugodtan válaszolni Calpurnia, de a két férfi egyszerre röhögött fel. - Lothar parancsa volt… és nem csak ez… - lépett egészen közel hozzá a magasabb férfi. Az ujjait végighúzta a lány arcán, s Cal úgy érezte, mintha erős savval marnák le róla a bőrt. Felsikoltott, szeretett volna könyörögni bárkinek… de jól tudta, hogy senki sem hallaná meg. Hiába rángatta a láthatatlan béklyóit, hiába próbálta regenerálni az arcát, semmi nem segített. A másik férfi mögéje lépett, feloldotta a láthatatlan köteleket, és a földre taszította a kislányt. Calpurnia mellkasában jeges félelem kúszott fel, ahogy a két szörnyeteg letépte róla a ruhákat, és hozzáért a meztelen bőréhez.