Talisha egy rideg, világoskékre meszelt faló, fémbútorokkal teli szobában nyitotta ki a szemét. Fogalma sem volt róla, hogy hogyan került ide, és először arról sem, hogy mi történt előtte. Csak Raymond aggodalmas szavai jártak a fejében, a férfi szemei, a csókja… Raymond sokkal több volt számára, mint mester. Szerető… talán ez lenne a helyes kifejezés, azonban ez a szó nem tükrözte azt a mélységes tiszteletet, szerelmet és aggodalmat, amit a lány érzett a párja iránt. Nagyon vigyázz magara... - hallotta a férfi szavait, melyekre ugyanúgy mosolygott válaszul, mint bármikor. A vadászok folyton járőröznek, mindenkit elejtenek, aki az útjukba kerül. Talisha csak legyintett, megfogadta, hogy vigyázni fog magára. Aztán szárnyra kelt. Hogy Raymond mit érzett iránta, abba mindig félt belegondolni. Abban biztos volt, hogy a férfi szereti, de talán nem egészen úgy, mint azt, akit élete társául választotta volna. Ha hozzáért, végtelen gyengédséggel, féltéssel tette, nem szenvedéllyel, sosem szenvedéllyel… Csak vággyal, amelynek vadságát is minél halványabbra igyekezett visszafogni, holott dühös pillanataiban mindig megmutatkozott valódi vérmérséklete. Hogy Raymond szereti-e, azt sosem merte szemtől szemben megkérdezni. Félt, hogy a férfi őszintén azt mondaná: Csak úgy, mint a legkedvesebb tanítványomat. A többi rajtad múlik. – s ezeket a szavakat már szinte Raymond hangján hallotta. Eszébe jutottak a tanítás évei, a közös vadászatok, a könyvtárban töltött csendes percek, mialatt mindketten úgy tettek, mintha olvastak volna, majd a lány nem bírt tovább várni a férfi arcától, rezzenéseitől felkorbácsolt vágyaival. Emlékezett a hajnalokra, a napkeltékre, amiket együtt nézett végig, Raymond tanítványainak jövés-menésére, a Night Star Coven hisztijeire, az Éjkirálynő korai bölcsességére a szemtelen szöveg mögött. Talán most is a saját szobájában ül, és bármely pillanatban betoppanhat Shahinda, Lotus vagy Reina, kérve, hogy a végzetes veszekedésben Raymond tegyen igazságot (mint heti rendszerességgel. De nem volt ott. A szobájába mindig bejött a fuvallat, a távoli zajok… ám ez a hely, ahová került, sötét volt, kemény a szék, amelyre ültették, nehéz a fém, mely a csuklóit húzta lefelé, és úgy bűzlött a hely, mintha otromba vegyszereket locsoltak volna szét. De hogy került ide? Mi történt? Megpróbálta összeszedni a gondolatait, s a részletek kusza össze-visszaságából hosszú vajúdás után kitisztult a történet. Raymond intő szavai ellenére városban akart vadászni, embereket látni maga körül, nem csak a tanyák alvó népét verni fel, megvárni, míg a borgőzös gazda kitámolyog a házából a zajra, s akkor vérét venni. A legközelebbi nagyvárosban ereszkedett le, s lépett ki az utcára. Az éjszakai nép tombolt. Fiatalok váltottak tüzes csókokat egymással, rúgtak be túlhajszolt motorokat, s gyújtották ki a város éjszakai dicsfényét, dacolva a csillagokkal, s szégyenbe kergetve a holdat. Gyönyörű volt hónapok bujkálása után ismét köztük járni. Talisha szinte sajnálta azt, akit végül vacsorájának választott – azt a beképzelt, semmirekellő öreget, aki már úgyis a halálán volt, ám tíz körömmel kapaszkodott volna jelentéktelen életéhez, s bűzölögve szédült ki a kocsma ajtaján, hogy a vámpír karjaiba zuhanjon. Az idős, alkohollal hígított vér hatására Talisha is megbódult. Nem volt hajlandó vadászat után hazamenni, úgy rémlett neki, hogy az egyik gyorsulási versenyzőt is kirángatta a kocsijából, hogy ő vezethessen. Vagy ez csak álom volt? Meg sem történt? Vajon mikor kapta el a mérgezett tű? Nem volt válasza, és attól a pillanattól kezdve semmire sem emlékezett, csak a piciny, szúró fájdalomra, a motorok utolsó, elnyújtott bődülésére, és arra, hogy az aszfalt egyre közeledett a szemeihez…   Lothar kifejezetten büszke volt a kis tanítványára. Bár Calpurniának sejteni sem engedte, mégis nap mint nap figyelemmel kísérte a lány fejlődését, ő mondta meg a tanítóknak, hogy hogyan tovább, ő kérdezte ki a megbízottjait arról, hogy Cal mennyit tud, és hogy mennyire biztos a tudásában. Csak havonta egyszer engedélyezett személyes találkozót, s ennek a találkozónak éppen ma jött el az ideje. A kislány – aki három év alatt kevés hílyán érett nővé cseperedett, legalábbis testalkata ezt mutatta – rajongó ártatlansággal fordult a sosem változó férfi felé. Lothar jóindulatú mosollyal az arcán csukta be az ajtót maga mögött. Cal rég kiheverte a kómát és a balestet, s bár alacsonyabb volt korosztályánál, domborulataiban rég megelőzte a tizenöt éveseket. - Mit nézel így rajtam? – vonta fel a szemöldökét a lány, miután a férfi hosszú percekig feletette rajta a szemét. - Csak elgondolkodtam, vajon hogy festenél a többi tizenötéves között. - Sosem leszek köztük, erre rég megtanítottatok – vonta mg a vállát a lány, de könnyednek szánt hangjából kiérzett a keserűség. Lothar feléje nyújtotta a kezét, s mikor a kislány félénken megfogta, rámosolygott. - Azok a gyerekek arról álmodoznak, hogy feleannyi képességet szedjenek össze, mint ami neked mostanra sikerült. Három év alatt olyan sokat tanultál, amennyi bárkinek a becsületére vált volna.... – ez nem volt teljesen igaz. Lothar tisztában volt vele, hogy Calpurnia nem teljesített semmivel sem többet, mint amennyit feltétlenül kellett neki, de nem akarta, hogy a lánynak minden önbizalma odavesszen. - Akkor miért kiabál velem mindn tanítóm, ahelyett, hogy dícsérne? – kérdezte a lány felvont szemöldökkel, de a szája sarkában bújkáló hamiskás mosollyal. – Mondtam már, hogy nem áll jól neked a hazugság... – kacsintott rá Lotharra. A férfi megcsóválta a fejét. - Először is: Te vagy az egyetlen itt, aki észreveszed. Bárki mást a legvadabb képtelenséggel meg tudok téveszteni, így joggal mondhatom, hogy az állításom bizonyos részben igaz. Másodszor: nem hazudtam, csak füllentettem – viszonozta a kacsintást a férfi. Calpurnia beletörődően sóhajtott. - Hát legyen, de akkor magyarázd meg a tanítóimnak, hogy nem én tanulok túl lassan, hanem ők próbálnak túl gyorsan mindent a fejembe verni. Lothar önkéntelenül nevetett fel. - Túl okos vagy, Cal, és túl hamar átlátsz a dolgokon, és az emberek szívén. - Tehát el kell engem pusztítani? – következtetett gúnyos éllel a hangjában a lány. - Ugyan, dehogy! – legyintett Lothar – Csak ki kell használnunk a képességedet, tökélyre fejleszteni, és bebiztosítani, hogy sose használd ellenünk. - És mi lesz a biztosíték? – kérdezte a lány. - A szeretet, semmi más. Hogy ismerd őszinte szándékainkat, lásd át a céljainkat... - Már most is ismerem – vonta meg a vállát Cal – A célotok kiirtani a vámpírokat, azokat a lényeket, akik örökké élnek, és valamelyest többet tudnak, mint mi. Mindezt tisztelet nélkül teszitek – Calpurnia hangjában rosszallás és keserűség vegyes elegye hallatszott. Lothar gondterhelten sóhajtott fel. - Még senki nem mondta el neked, igaz? – kérdezte felvont szemöldökkel, mikozben elengedte a lány kezét, és méltóságteljes tartásba rendezve magát, hátradőlt a széken. A lány érdeklődve nézett rá, mire hajlandó volt folytatni. - A célunk, hogy kiirtsuk azokat, akik évezredek óta az embereket gyilkolják, élősködnek rajtuk, a vérükkel élnek ma is. Mi is emberek vagyunk, ha védtelenek lennénk, akkor minket is szemrebbenés nélkül megölnének. Bár valaha halandók voltak ők is, vérszívókká lettek, legfőbb ellenségünkké, s maguk döntöttek így, a természetellenes halhatatlanság, vagyon és hatalom érdekében. Ha tehetnék, ha mi nem lennénk, most, hogy kibújhattak az éjszaka árnyai közül, s az egyszerű emberek számára nappal is sebezhetetlenek, így már bármikor átvehetnék a hatalmat. A White Cross évszázadok óta figyelte őket, néhány tagjukat, s bár nem tudunk mindent... Calpurnia a férfi szavába vágott. - A White Cross hét éve alakult, te magad alakítottad, és embereket toboroztál. Amit tudsz, az elfogott vámpíroktól tudod, és ezzel a mesével, hogy milyen ősiek vagyunk, csak az újoncokat szoktad hitegetni. És egyébként is, mindez, amit mondasz a célunkról, ugyanaz a pusztítás, amit én mondtam, csak az a különbség, hogy te szép szavakba csomagoltad – a kislány szavai meghazudtolták a korát, mind igazságukban, mind pedig hidegségükben. Lothar kis hílyán elveszítette az önuralmát, s haragjának jeleként a szoba falánál álló vitrines szekrény üvege ezernyi apró szilánkra robbant. A férfi gondolatban hidegzuhanyt vett, majd negédes mosollyal az arcán fordult ismét Calpurniához. - Tökéletesen alkalmazod legfőbb képességünket, az igazság látását, ha közelharcban nem is vagy valami fényes – állapította meg savanyú hangon – De az, hogy ugyanaz a cél szép vagy rút szavakba van burkolva, vajmi keveset számít. Hajlandó vagy ezért küzdeni? Itt csak ez a kérdés. Calpurnia nem válaszolt azonnal, hiszen a túl gyors felelet mindenképpen gyanús lett volna. Néhány pillanatra becsukta a szemeit, hogy ne kelljen állnia Lothar fürkésző pillantását. - Igen, hajlandó vagyok... egy feltétellel – megvárta a férfi reakcióját, s csak azután folytatta, hogy Lothar rámordult – Tudni akarok mindent a White Crossról, a tagjairól, rövidke múltjáról, tervezett jövőjéről, arról, hogy mi lehet a legnagyobb áldozat, és mi az az ár, ami már neked... nekünk is magas. Bárhogy is legyen, ha nem is fog tetszeni, akkor is hűséges maradok, hiszen a családom vagytok, akiket sosem árulnék el... Lothar ismét rámosolygott Calpurniára, de a mosolyában volt valami, ami egyáltalán nem tetszett a lánynak. - Legyen hát, meg fogsz tudni mindent, ezt megígérem. Nirella fogja elmesélni, ő elsők közt csatlakozott hozzánk. De most egy feladat vár rád. Calpurnia izgatottan dőlt előrébb a fotelban. - Miféle feladat? Próbára tesztek? - Valahogy úgy, ez lesz az első próbád. S hogy hasznos is legyen, élesben megy. Elkaptunk egy vámpírt, ki fogjuk vallatni, és a te igazlátásoddal fogunk megbizonyosodni szavainak hiteléről. Calpurnia megdermedt egy pillanatra. Úgy összeszorult a torka az elkövetkezendő iszonyat hírére, hogy képtelen volt megszólalni. Egy vámpír kivégzése a többiek szerint még a nézők számára is gyötrelmes volt... De nem tehetett mást, mint bólintott. Lothar arcán egy furcsa, fürkésző mosoly suhant tá. A férfi is mestere volt az igazlátásnak, ha nem is mondta ki minden alkalommal, és sokszor nem volt olyan biztos a dolgában, mint Calpurnia. De azt fontosnak tartotta, hogy a lány végre szembesüljön a valdói céljaikkal. Hogy utána meggyűlöli a White Crosst, vagy pedig még nagyobb tiszteletet fog érezni iránta, az lényegében teljesen mindegy volt.   - Semmit nem fogtok kiszedni belőlem! – üvöltötte dühösen Talisha. A körötte járkáló, okoskodó halandók a legkülönbözőbb kínzásokkal fenyegették, és néhány bemutatóval biztosították arról, hogy nem csak a levegőbe beszélnek. A vámpír már több sebből vérzett, amiket a fogvatartói miatt képtelen volt begyógyítani. - Hol vannak az őrzők? – kérdezte ismét a legalacsonyabb, barna bőrű fiatalember, aki a jelek szerint a vallatást vezette. Egy másik férfi hosszú, hegyes billogott izzított fel. - Ha tízezerszer elmondom, akkor elhiszed végre, hogy gőzöm sincs róla? – kérdezte a lány gúnyos hangon. Megpróbált tudomást sem venni a vasról. – Nem tudom, nem tudom, nem tudom... – ismételgette az elmebetegeknek szánt lassított hangnemben, míg az izzó vas a torkához nem ért... Talisha felsikoltott kínjában. - Elég legyen! – hallatszott egy újabb férfi hangja - Hoztam valakit, aki elől nem marad titokban semmi. Lothar mosolya idegesítette Calpurniát. Szíve szerint be sem jött volna vele, de tudta jól, hogy nem ellenkezhet. Ahogy a kiszolgáltatott vámpírlányra nézett, összeszorult a torka. Értékes másodpercek kellettek hozzá, hogy rendbetegye az érzéseit, mialatt mind Lothar, mind a többi vallató ádázul figyelte. Megpróbált olvasni a vámpír gondolataiban, de azoknak felszínét érte csak el, amelyek fájdalmat és kétségbeesést tükröztek. Végül nagyot nyelt, és elszakította a pillantását Talishától – a lány neve volt az egyetlen, amit a kusza össze-visszaságból meg tudott fejteni. - Hagyjatok magamra vele! – próbált annyi határozottságot csempészni a hangjába, amennyi egy tizenöt éves lánytól telt. Az egyik vallató gúnyosan felröhögött, a másik pedig az izzó billogot még beljebb nyomta a lány húsába. Talisha öklendezett a fájdalomtól. - Ilyesmiről szó sem lehet! – mondta Lothar, mintha ő nem látná a vámpír szenvedését. Calt a rosszullét kerülgette. - Ha itt vagytok, nem tudok kihúzni belőle semmit! – vágta rá a lány az idegességtől remegő hangon. - Mi kérdezünk, ő válaszol, te pedig megmondod, hogy igaz, vagy hamis – tájékoztatta a vallatók vezetője. Lothar bólintott, és Cal vállára tette a kezét. - Ez igazán könnyű lesz a legjobb igazlátónknak, vagy tévedek? Calpurnia nyelt egyet. A gyomra émelyegni kezdett az égett hús szagától, az idegei pattanásig feszültek. - Tehát a kérdés az volt, hogy hol vannak az őrzők… A vallatást folytatta az itt lakó két legvisszataszítóbb férfi. - Nem… nem tudom – hallatszott a vámpírlány zihálása. Calpurnia elfordította a fejét. Nem akarta látni a szenvedőt, a gondolatait is túl sok volt hallani. - Calpurnia? – kérdezte a vallató férfi. A lány úgy érezte, mintha az ő torkának is izzó kések szegeződnének. Figyelte Talisha gondolatait… magán érezte a vallatók tekintetét, Lothar kezének szorítását a vállán… S mialatt minden idegszála tiltakozott az ellen, hogy megszólaljon, végül kénytelen volt kinyögni: - De igen… tudja. A szobában megfagyott a levegő. Cal egy rövid, részvétteljes pillantást próbált vetni a vámpírra, de az olyan mélységes gyűlölettel válaszolt, hogy Cal hökkenten kapta másfelé a tekintetét. - Hagyjatok magunkra. Kínzóeszközök nélkül is kiszedem belőle, ami nektek kell, és utána átadok minden információt. Úgyis itt fogtok őrködni az ajtó előtt, megszökni nem tud – Calpurnia maga is meglepődött, hogy a hirtelen beálló csendben milyen határozottak a szavai. - Ha bármi ügyeskedést észreveszek, hetekre bezárlak, kislány! – ígérte Lothar, de intett a vallatóknak, akik sietve hagyták el a termet. - Nem fogok ügyeskedni – húzta el a száját Calpurnia. Lothar merev arccal bólintott, majd kisvártatva becsukódott mögötte az ajtó. - Mire volt ez jó? – kérdezte rekedten a vámpír. Amint a többiek kimentek, azonnal gyógyítani tudta a sebeit. Cal már számtalanszor látta, hogy hogyan tűnnek el a testről a kisebb-nagyobb sérülések, ő maga is képes volt regenerálni a szúrásokat keserves tanulás árán, de ez mégis újdonság volt számára. Talisha a saját vérét irányította, a vöröslő folyadék alakult át szövetté, hússá, bőrré, gyönyörű rendben, és sokkal gyorsabban, mint ahogy azt a White Cross tagjai képesek voltak megtenni. Ők a sejteket mozgatták, szaporították, míg a vámpírok a vérüket alakították át. - Gondoltam, mégis kellemesebb mindkettőnk számára, ha neked sem kell üvöltened, nekem pedig a kínlódó gondolataid közül kihallanom az igazságot. - Roppant segítőkész vagy – vetette oda Talisha – Kezedem nem érteni, hogy miért mondtad mégis, hogy… - Mert ez volt az igazság, és ezt nem csak én tudtam, hanem Lothar is, miután hozzám eljutott… Lothar is hallja a gondolatokat, de a vámpírok agya felfoghatatlan számára. Ezért vagyok itt – vont vállat Calpurnia. – Ha mindkét őrzőről nem is tudsz, az egyikről igen. Mi a jobb, ha halálra kínoznak az információért, vagy ha nyugodtan elmesélheted? - A végeredmény szempontjából teljesen mindegy – vont vállat a vámpír – Ha megkapjátok, amit akartok, így is, úgy is megöltök. - Így legalább nem kell végignéznem – Cal igyekezett, hogy a hangja ne remegjen meg. - Egyáltalán, hány éves vagy? Tizenkettő, tizenhárom? – mérte végig Talisha a halandót. - Tizenöt, de nem lep meg, hogy fiatalabbnak nézel. Egy valamit azonban elfelejtettél. Itt én kérdezek. - Hát kérdezz, már úgyis mindegy… Calpurnia habozott néhány másodpercig. Ezernyi kérdést fel akart tenni egy valódi vámpírnak, attól kezdve, hogy valóban olyan gonoszak-e, mint ahogy a White Cross beállítja, egészen addig, hogy mi igaz a legendákból, amelyek az első vámpírról szólnak. Végül azonban azt a kérdést tette fel, amivel tartozott Lotharnak, aki felébresztette a kómából, és apjaként szerette. - A nappali vagy az éjszakai őrzőről tudod, hogy hol van? - Miért érdekel ez téged ennyire? – Talisha hangjában fájdalom csengett. - Kérlek, inkább a kérdésre válaszolj, ne kelljen felesleges köröket lefutnunk. - Ez igazán nevetséges… Olyan próbál engem rábeszélni a vallomásra, aki fél tőlem? - Nem félek tőled! – szorult ökölbe Calpurnia keze. A vámpír gúnyos hangja egy pillanat alatt feldühítette. - Akkor miért támaszkodsz még mindig a falnak? Miért nem jössz közelebb? – vonta fel a szemöldökét Talisha. Calpurnia érezte, hogy ha nem talál ki valamit azonnal, akkor el fogja veszíteni ezt a játszmát. Az előbb látta, hogy kínzással semmire sem mentek a vallatók, és ő se menne. Az egyetlen fegyvere a kedves szó volt, a természetesség… Ellökte magát a faltól, és Talishához sétált. - Mit gondolsz, milyen vámpír lenne belőlem? – olyan halkan beszélt, hogy a fogoly is alig hallhatta. Az arcáról lerítt, hogy megdöbbenti a kérdés. - Nem vagyok profi ebben, de talán fekete… - Mint a nappali őrző – bólintott elégedetten Calpurnia. Odahúzott egy széket, és leült Talishával szemben. – És mondd, melyik őrzőt ismered? - A nappalit… - adta meg magát a vámpír, bár hangja korántsem volt elég letört, ahhoz, hogy a kettejük közti csatát eldöntöttnek lehessen nyilvánítani. - Ő hol van? – kérdezett tovább nyugodt ütemben Cal. - Gondolom, épp otthon – vonta meg a vállát a vámpír. - Mit tekint otthonának? - Egy házat. - Hol van ez a ház? - Címet is mondjak rögtön? Azt már nem! – csattant fel Talisha. - Már mondtál… - kuncogott fel Calpurnia – A gondolataidban felvillanó képek épp elegek voltak hozzá, hogy minden választ tudjak. Talisha olyan gyűlölködő pillantást vetett a lányra, amilyennek Calpurnia még soha nem találkozott. - Akkor rohanj, és meséld el a fejeseknek, amit megtudtál! Calpurnia egy rövid pillanatra lesütötte a szemét, majd halkan, de határozottan szólalt meg. - Mi történne, ha sikerülne megölni az egyik őrzőt? - Kihalnának a vámpírok – vonta meg a vállát Talisha – Ezt akartad hallani, nem? - Azt akarom hallani, ami a valóság – felelt a lány, és ismét a vámpír szemébe nézett. – Kössünk alkut. Ha azt mondod, ami a valóság, akkor talán nem árulok el mindent Lotharnak, amit megtudtam. - És ha hazudok? - Visszaengedem rád a vallatókat, hadd kínozzanak meg – vonta meg a vállát a lány. Hosszú szünet következett. Talisha gondolatai mélyen rejtve voltak a halandó lány elől. - Mi a kérdés? – szólalt meg végül a vámpír ellenséges hangon. Calpurnia szája sarkában halvány mosoly jelent meg. - Mi történne, ha valamelyik őrzőt sikerülne kivégezni? – kérdezte ismét a lány. - Az a végét jelentené a másik őrzőnek is, ezzel pedig a vámpírok kihalnának. - Nem lehet pótolni az őrzőket? - Nem. - És mi történik, ha kihalnak a vámpírok? – tette fel a következő kérdést Calpurnia, mélyen a vámpír szemébe nézve. - A fehérek halnak meg először, és velük a tudomány, beleértve az emberi tudományokat is. A halandók értelmi képességei elvesznek, még a legegyszerűbb matematikai feladatot sem fogják tudni megoldani, nem emlékeznek majd a régmúlt művészetekre. Néhány napra rá kihalnak a vörös vámpírok, a természet őrei. Egyre elnehezül a levegő, nem tisztítják többé a vizek magukat, mérgezett lesz minden. Kipusztulnak az erdők, döglött halak úsznak az óceánok tetején. Néhány nappal később kipusztulnak a rovarok, a madarak… Végül, talán néhány hónappal később meghal az utolsó fekete vámpír is, az emberek őre. Vele együtt meghalnak az emlősök, és talán néhány órával élheti túl az utolsó ember a pusztulást. Talisha szavait dermedt csend követte. Calpurnia nem vette le a tekintetét a vámpír szemeiről, de nem látott semmit, ami hazugságra utalt volna. Az egyetlen, ami felmerült a vámpír gondolataiban, az egy férfi arca volt, tehát mindez csak legenda… görcsösen kapaszkodott ebbe a reménysugárba. - Kitől hallottad mindezt? - A vámpírok királyától. A neve Maddock, egyike azoknak, akiket soha nem fogtok elkapni – válaszolt könnyed hangon Talisha, és hátravetette a fejét. Szemlátomást bőven elege volt a beszélgetésből. Calpurnia azonban nem tágított. - És ő… biztos, hogy igazat mondott? Talisha gúnyosan elhúzta a száját. - Bár te még csak két éves lehettél, úgyhogy nem emlékezhetsz rá, de a vámpírvilág majdnem elpusztult, mert nem találták meg időben a halandóként újjászületett nappali őrzőt. A világkatasztrófára találsz bizonyítékokat, ami a születésekor történt… Többezer ember halt meg, mikor egyszerre négy helyen rengett meg váratlanul a föld, és két vulkán tört ki. Ez a születés jele volt… de ami előtte történt? A világon kihalt két állatfaj, őrült emberek égettek halomba hányt értékes könyveket passzióból, mert nem értették, hogy mi van bennünk. Leégett néhány erdő… - Ne folytasd! – szólt halkan Calpurnia. – A White Cross szerint ezeket a pusztulásokat mind a vámpírok hozták ránk. - Nem hazudok… - Talisha válasza egyszerű és mindent elsöprő volt. Calpurnia hátradőlt, és résnyire szűkülő szemein át fürkészte a vámpírt.