Maddock már régen kelt ki így magából, de most az események hírére újra vak haragra gerjedt. Végtelenül dühítette Amalie ostoba áldozati varázslata és Nyx felelőtlensége, amiben a jelek szerint Reina is részt vett – az, aki meg volt bízva az Éjkirálynő védelmezésével. A király most sehol nem tudott megmaradni – a palota makulátlansága épp úgy taszította, mint a nagyvárosok ricsaja, és sehol nem találta a helyét, sem pedig az alkalmas vámpírt arra, hogy kitöltse a dühét. Az, hogy Amalie újabb vámpírt emelt a védelmezendők listájára – egy alig pár hetes, gyakorlatilag tudatlan, gyenge lányt – csak a jéghegy csúcsa volt, ami megkoronázta Reina és Nyx folytonos kirándulásait, és azokat a híreket, hogy csak a véletlennek köszönhetően menekülte meg, de mindez a jelek szerint a sokadik eset után sem szegte kedvüket. Maddock csak a saját hálószobájában talált valamiféle nyugtot, és csak az a nő tudta enyhíteni a dühét, akit társának választott néhány évvel ezelőtt. Toriko nyugtatóan simogatta a király mezítelen mellkasát, sejtvén, hogy a férfi agyában most is száguldoznak az aggasztóbbnál aggasztóbb gondolatok. Ő maga kevésbé viselte szívén az őrzők sorsát, és ha el is ragadta a félelem, akkor sem maradt néhány percnél tovább. - Pihenj, Maddock! – súgta kellemes hangon, és örömmel látta, hogy a férfi szája sarkába mosoly költözik. - Most nem lehet, és nem is maradhatok melletted, néhány perc múlva meg kell érkeznie a két küldöttségnek... – sóhajtott a férfi. – De ha tehetném, örömmel maradnék a karjaidban, kislány – kacsintott a mellette fekvő nőre. Toriko mosolya szomorkássá változott. - Mindig olyan kevés időt tölthetünk együtt – állapította meg suttogva – A két küldöttség hozza a két őrzőt? - Nem egészen, csak a két legfelelőtlenebb vámpírt, akikre túl nagy feladatot bízott az élet – felelte a férfi, majd látva Toriko értetlenkedő pillantását, hozzátette – az egyik Amalie, a Napkirálynő, aki volt kegyes megáldani azt a kislányt, a másik pedig Reina, akinek az lenne a dolga, hogy visszatartsa a kis Nyxet a folytonos kirándolásoktól és életveszélytől. Toriko lenyelte a felkívánkozó megjegyzéseit, és lassan bólintott. - Így hát miattuk kell elhagynod az ágyat és a kényeztetést – kacsintott vidámra igazított arcvonásokkal. Maddock vállat vont. - Nem túl sokáig leszek távol, és utána ismét a te dolgod lesz lenyugtatni a kölykök miatt felbőszült oroszlánt... - Megtisztelő feladat – húzódott huncut mosolyra a lány szája, miközben kiengedte az öleléséből a királyt. Maddock felkelt, magára dobott egy köntöst, majd egy csók után magára hagyta a bájos hölgyet.   Reina bosszankodva fogadta a házukban megjelenő, túlontúl erős vámpírokból álló, öt tagú küldöttséget, s még inkább morogva indult el velük a királyi palotába. Sajnálta, hogy Narelle nem jöhet vele, hiszen a lány már régóta kívánkozott volna újra a palotába, melybe első látásra szeretett bele, s még jobban élvezte a hosszú utazást odáig. Most pedig, tudván, hogy Maddock jónéhány keresetlen szót fog hozzá intézni, legszívesebben homlokegyenest megtagadta volna a király parancsát, feltéve, hogy nem áll fenn annak a lehetősége, hogy az öt vámpír egyszerűen elhurcolja. Mikor végül leszálltak a palota bejáratához, egy kellemes, átlagosnak tűnő házhoz, Reina az ugyancsak bosszankodó Amalie-vel találta szembe magát, akit hasonló küldöttség hozott. - Ki vele, téged miért akart látni a királyunk? – kérdezte a Napkirálynő köszönés helyett. Reina egy kéz érintését érezte a vállán, amely finoman lökte előre, a bejárat felé. Indulás közben morogva válaszolt, és még a fáradtságot sem vette, hogy eltüntesse a szárnyait. - Gondolom azért, mert nem zártam még egy föld alatti cellába Narelle-t, és nem tartom üveges véren. - Lehetetlen, hogy ezt várja el tőlünk... – sóhajtott Amalie, és elindult lefelé a lépcsőn. - És vajon téged miért akar látni? – kéíváncsiskodott Reina, ügyet sem vetve a lépcsősor hátborzongató díszeire. - Hosszú történet... – vonta meg a vállát az őrző – de annyit elárulok, hogy a szitkok nagy részét én fogom kapni – tette hozzá Reinára kacsintva. A lány viszonozta a mosolyt, és nem kérdezett többet.   Oldalazva mentek be a trónterembe a keskeny ajtón, miután kísérőik magukra hagyták őket. Amalie horkantva állapította meg, hogy a király nincs a trónján, tehát feleslegesen kérette őket ilyen sietve. Reina azonban gyakorlottabb szemekkel nézett körül. Nem is emlékezett olyan alkalomra – az avatásokon kívül – amikor Maddock a trónján fogadta őket, és meg is pillantotta a férfit néhány méterre tőlük, a fal mellett lobogó tűz előtt. Üdvözlésképpen mosolyogni akart, de a férfi zord arca azonnal lehervasztotta arcáról a jókedvet. Reina inkább gyorsan szemügyre vette a király alakját, és megállapodott a szeme Maddock csapzott arcán és sebtében felkapott, minden műgond nélkül eligazgatott ruháin, és nem utolsó sorban szokatlan szandálba bújtatott lábán. Az összhatás mulatságos is lehetett volna, ha nem azt az éjszakát idézi, amikor csak hajszálon múlt Narelle és vele együtt az összes vámpír élete. - Örülök, hogy gond nélkül megérkeztetek – szólt a király, és tett néhány lépést a vendégei felé. Az arca olyan fenyegető volt, hogy Reina önkéntelenül simult a falhoz, és kedve lett volna Amalie mögé bújni, az őrző viszont bájosan mosolyodott el. - Idefelé nem ütköztünk vadászok sorfalába, bár ötszáz méterrel a föld felett igencsak meglepődtem volna... – kezdte szemtelen hangon, de a király belé folytotta a szót. - Nincs itt az ideje, hogy ilyen hangot engedj meg velem szemben, nem szórakozásból hívattalak titeket, hanem azért, mert ha nem értitek meg magatoktól a fenyegetést, amit most a vadászok jelentenek számunkra, akkor én fogom elmagyarázni, és ha kell, öt-tízezer éves vámpírokat adok mellétek testőrként! - Nincs rá szükség, Quentin épp eleget nyaggat... – feleselt Amalie, de rögtön nyelt is egyet, mert a férfi szemeinek izzása őt is kezdte megfélemlíteni. - De igen, van rá szükség, ha Quentin mellett is nyugodt szívvel sodrod bajba a vámpírokat! - Épp megvédelmezem őket! – vágott vissza a lány. - Egy néhány napos kislány életét teszed fel? Az a lány még magársa sem tud vigyázni, a mestere pedics csak néhány hónapja lett felnőtté avatva! - Éppen ezért, Maddock! Az a kislány nagyobb biztonságot jelent, mint egy életunt, ötezer éves keménykalapos tökfilkó! Egyébként sem értem, hogy mit akarsz ezzel a találkozóval, azt a varázslatot már nem lehet visszafordítani – vitázott Amalie. - És csak annyit értél el vele, hogy még egy vámpírnak kell folytonos őrizet – intette le Maddock. Reina a két fél között kapkodta a fejét, és megfogadta, hogy ha lesz alkalma kettesben maradni Amalie-vel, kifaggatja minden részletről. - Amíg híre nem megy az emberek között, és nem védjük túl feltűnően, addig Joselyn nagyobb biztonságban van, mint bármelyikünk, és biztosíthatlak, hogy tudja, mi a feladata, és én is jól tuom, hogy mit csinálok – hadarta egy szuszra a lány, majd izzó pillantással tette hozzá – A vörös varázslatok értelmét még neked sincs jogod megkérdőjelezni, ha egyszer elfordultál tőlük... A következő pillanatban Maddock szeme megvillant, s ugyanakkor Amalie arcán mély, függőleges vágás keletkezett, a szeme alól egész az álláig. Reina meghökkenten vette észre, hogy a királynál nincs semmiféle penge. Amalie felszisszent, és az arcára szorította a kezét. Néhány pillanat múlva Reina is halvány, tompán sajgó fájdalmat érzett az arcán, de jobbnak látta csendben maradni. - Mindent jogom van megkérdőjelezni, amíg az őrzők teljességgel híján vannak a bölcsességnek, és folytonosan veszélybe sodorják önmagukat! - Te magad sebzed meg az őrzőt... – válaszolt folytott hangon a lány. - Csak mert az őrző úgy viselkedik, mint egy felelőtlen csitri, és nem ért belőle, ha szóval próbálok rá hatni! – vágott vissza a férfi. - Te sem bánthatod azt, akinek az életétől te magad is függsz… - szólalt meg alig hallhatóan Reina, de ahogy a király ráemelte a pillantását, azonnal meg is bánta. - Neked pedig egész addig nincs jogod beleszólni, amíg a rád bízott feladatot sem tudod rendesen elvégezni! Reina esze azt súgta, hogy egyetértően bólogasson, hogy valóban nincs joga, és ezt tudja is, és bizonyára valaki más beszélt helyette, úgy talán megúszhatja, de az önérzete erősebb volt. - Senki nem kérdezte, hogy vállalom-e ezt a feladatot, és nem te voltál az, aki segített benne! Amalie értette meg egyedül, hogy milyen fontos, és ő támogatott, hogy legyen egyáltalán esélyem végrehajtani! Rajta kívül mindenki csak sopánkodott, hogy mi lesz ha nem sikerül. Te még akkor is a torkomnak ugrottál, amikor Narelle-t vittem eléd, úgyhogy fogalmam sincs, milyen jogon mondasz felettem ítéletet! Narelle sértetlen, vidám és jelenleg tökéletes biztonságban van, és még akkor sem eshetne baja, ha egy csapatnyi vadász vonulna fel ellene. Erős tanítványt neveltem, úgy, ahogy elvártad, és ha továbbra is azzal vádolsz, hogy szándékosan árullak el, akkor nincs tovább miről beszélnünk. Reina kirohanását mélységes csend követte, melyet csak a falak mentén pattogó tűz zaja tört meg. Maddock döbbent haraggal meredt a lányra, szemmel láthatóan nem tudta eldönteni, hogy puszta kézzel tépje ki a szívét, vagy kést is használjon hozzá, Amalie viszont tisztelettel vegyes aggodalommal tekintett rá. Az őrző arcán vékony heggé gyógyult a seb. Maddock végül halkan szólalt meg, s hangja megremegett a visszafojtott indulattól. - Narelle élete most is hajszálon függ, és addig nem engedheted ki egyedül, amíg a White Cross él és vadászik az őrzőkre. - Éppen az őrzők a legerősebbek közöttünk, játszva bánnak el az emberekkel! – vetette ellen Reina. - Ne becsüld le őket! Nem tudhatod, hogy kit fognak megölni legközelebb… - Ugyan már, csak gyenge, fiatal fehér vámpírokkal képesek elbánni! - Sajnos már nem… - szólalt meg halkan Amalie. Maddock és Reina is várakozón fordultak felé, míg a nő néhány feszült pillanat múlva folytatta. – Eddig is úgy használták az agyukat, ahogy mi, olyan képességeket szereztek, mint a legjobb vámpírjaink, néhány nappal ezelőtt azonban elfogtak egy vörös vámpírt, egyikét azoknak, akik tökéletesen értenek a mérgekhez, és kivallatták… lehet, hogy az illető máig is él, és újabbnál újabb recepteket mond el nekik. Bárhogy is legyen, a White Cross ezen tudás birtokában már bármelyikünket el tudhat pusztítani… Reina nyelt egyet, Maddock pedig hosszan fújta ki a levegőt. Sokáig ismét csend ült közöttük, majd a férfi hangja törte meg. - Többé sem te, Amalie, sem Nyx, sem pedig Joselyn nem hagyhatjátok el a búvóhelyeteket, csak és kizárólag olyan esetben, amikor új búvóhelyet kaptok. Mivel hármótok közül bármelyik elveszítése a fajunk végét jelentené, a legjobb lesz, ha közös búvóhelyet találunk nektek, és csak azt kell védeni, a legjobb katonákkal, és természetesen a barátaitokkal… Amalie lehajtotta a fejét, de nem szólalt meg, Reina azonban nem bírta ki, hogy ne válaszoljon. - Így hát börtönbe zárod őket… - a lány hangja halk és beletörődő volt. - A Night Star Covennel együtt – bólintott hidegen Maddock. – A ti elveszítésetek is megviselné a vámpírokat.