Az Éjkirálynő 13. évében   Amalie unottan kortyolgatta a fehér vámpír vérét, miközben egy, a halandóktól szerzett magazint olvasott. Az aktuális divat, ruházati cikkek, étkezési trendek, sztár-bakik, filmslágerek épp annyira érdekelték, mint a politikai események – egy szóval semennyire. Az egyetlen gondolat, amely az aktuális legpacsirtább énekesnő láttán megfogalmazódott benne, hogy a nő minden bizonnyal tökéletesen alkalmatlan lenne vámpírnak. - Ennyire lekötnek a halandó pletykák? – hallott egy ismerős hangot a háta mögül. Quentin olyan halkan jött be, hogy eddig észre sem vette. Most Amalie lassan letette a poharat az asztalra, és hátranézett a válla fölött. A szája sarkában gúnyos mosoly táncolt. - El se hinnéd, mennyire érdekesek… tudtad, hogy a kanárisárga lesz idén a divatszín? – kérdezte csevegő hangon. Quentin elmosolyodott. - Még nem, de jobb, mint tavaly… - A rózsaszínnél minden jobb – fintorgott Amalie. - És az egész napodat a divatszínek társaságában szeretnéd tölteni? – puhatolózott a férfi. - Tudsz jobbat? – vont vállat a lány, és visszafordította a tekintetét az egyetlen értelmes oldalra, ahol a sztárelszólásokat sorolták fel, meglehetősen mulattató formában. - Igen, tudok – kötötte ki Quentin. Amalie érdeklődve emelte rá a tekintetét. - Vadászat? Elkapunk néhány fehér újoncot? Vagy talán feketét? Fekete vérre szomjazom, ez gyenge… - Azt hittem, nem szeretsz ölni – sóhajtott a férfi, és helyet foglalt a lánnyal szemben. - Egy szóval sem mondtam, hogy a vadászat során meg akarok ölni valakit. Vérüket venni, lebénítani egy kis időre, megkínozni őket egy kicsit, ha nagyon kapálóznak, és aztán szabadon engedni a kis áldozatokat… ebben nincs semmi gyilkos szándék – igazította angyalivá vonásait Amalie. - Egy démonnak nem áll jól az ártatlanság – kacsintott rá huncutul Quentin, majd komolyabban folytatta. – De tudod jól, hogy nem mehetsz le vadászni, hiszen rád is vadásznak. Amalie a férfihez hajolt, és megfogta annak kezét. - Első pont: nem tudják, hogy az őrzőkre kell vadászni – sorolta, segítségül hívva Quentin ujjait - Második: nem tudják, hogy én vagyok az őrzők egyike. Harmadik: ne mondd, hogy jobb lesz a vámpíroknak, ha ebben a lyukban rohadok meg. – mondta végül, de a negédes mosoly nem tűnt el az arcáról. Quentin megcsóválta a fejét. - És ha tévedsz, és mégis épp rád vadásznak? Amalie, nem kockáztathatod a vámpírok életét… a föld életét egy kis kiruccanás érdekében! – mondta a férfi nagyon komolyan. A lány azonban csak jóindulatúan mosolygott. - Nézd, Quentin! Tudom, hogy te vagy a legjobb barátom… - És testőröd… - És testőröm is egyben – bólintott rá Amalie –, de neked is tudnod kell, hogy hosszú távon nem tűröm a bezártságot. Kísérj el, gyere velem! Halálra unom magam, ha nem történik semmi körülöttem, ha a falak között kell élnem… Téged nem tudnának elintézni, már ezer éves vagy… - Ezerháromszáz, de ez mit sem változtat a helyzeten – sóhajtott Quentin, majd lassan megrázta a fejét. – Nem akarom, hogy bajod essen. Mit szólsz hozzá, ha inkább szervezek neked egy kis mulatságot? Amalie felvonta a szemöldökét. - Miféle mulatságra gondolsz? – húzódott hátrébb a széken. - Legyen meglepetés! – kacsintott rá a férfi, s felállt Amalie mellől. Rövid csókot adott a lány szájára, majd kiment a szobából. Amalie a beszélgetésen rágódva hajolt vissza a magazin fölé.   Calpurnia arca rengeteget komolyodott az eltelt három év alatt. Réges-rég kinőtte azt a kort, amikor gyermekien csodálkozott rá mindenre, amit ebben a föld alá épült bázisban látott. Az itt lakó emberek tudása, hatalma már nem lepte meg, a halál nem borzasztotta. Az itt eltöltött három év alatt sokat látott, és még többet tanult. Lothar sem foglalkozott vele sokáig személyesen, elégnek ítélte a beszélgetésüket, mely az első napon játszódott le köztük, s utána csak olykor látogatta meg a kislányt, hogy meggyőződjön az egészségéről.   - Tudod, ez a hely egy föld alatti bázis. Itt, ezen az emeleten, ahol te is vagy, a gyerekeket tartjuk, s őket neveljük fel, hogy minél jobb harcosok legyenek. - De kik ellen harcoltok? - A vámpírok… gyilkosok ellen. Gyilkost ölni pedig nem bűn, kicsim… De ahhoz, hogy elég erőnk legyen megölni őket, nekünk is olyan hatalmasnak kell lennünk. Meg fogsz tanulni mindent, amit megtanulhatsz, halhatatlan lehetsz a halandók között, majdnem olyan, mint egy vámpír… - Miért pont én? - Mert tudom, hogy te könnyen képes leszel rá. Calpurnia most is élénken emlékezett az első beszélgetésükre, de míg Lothar hangjában megvetés csendült, ha a vámpírok kerültek szóba, Cal tisztelettel adakozott az ellenség, a gyilkosok előtt.   A lány gondolatait az ajtó halk, fémes nyikordulása zavarta meg. Bár a föld alatt laktak, s a kislányt nem zavarta többé a sötétség, hiszen szemei helyett ösztöneire is képes volt hagyatkozni, még mindig idegenkedett a túl modern bútoroktól. Cal a belépő felé fordult. A világosbarna hajú, vékony testalkatú férfi mindig mogorva arcán most egy halvány mosoly futott végig, majd elenyészett. A lány már megszokta, hogy tanítója sosem mosolyog őszintén, s szavai is élesen pattannak. - Készen állsz a mai órákra? – kérdezte a szokásos szigorral. Calpurnia felállt a székről, és összecsukta a füzetet, amibe rajzolgatott. A férfi nem volt kíváncsi egy gyerek rajzaira, s Cal jól tudta, hogy ez a legnagyobb szerencséje… mert ami azok a lapok között megbújt, az életébe kerülhetett volna. - Igen, kész vagyok – bólintott határozottan Keshetnek, és nyugodt léptekkel ment közelebb hozzá. - Ma itt maradunk, a szobádban – vált parancsolóvá a férfi hangja. Cal kissé letörten bólintott, szeretett volna kiszabadulni innen, talán a szabad ég alatt tanulni… de jól emlékezett még rá, hogy milyen büntetést kapott akkor, mikor, egyetlen egy alkalommal szembeszegült a tanítójával. Hetekig nem bújhatott ki a szobájából, s Keshet maga gondoskodott róla, hogy a lány nap mint nap új sebeket legyen kénytelen regenerálni magán, s ez a feladat egész napra lefoglalja. Egy halandó számára a legkisebb vágásokat is hosszú percekbe tellett begyógyítani, akkor is, ha a regenerálás művésze volt, egy komolyabb szúrást pedig csak akkor tüntethetett el, ha egész nap mereven koncentrált, s a fájdalmat megtanulta elviselni, kétségbeesés nélkül. Ha valaki pánikba esett egy kés láttán, az a biztos halált jelentette neki itt, a White Cross csapat bázisán. - Foglalj helyet – intett Keshet a lánynak, s a két szembenálló fotel egyikére mutatott. Calpurnia nagyot nyelt, s óvatos léptekkel ment a fotelhoz. Nem nyugtatta meg a tény, hogy a férfinál nem látott fegyvereket, hiszen tudta jól, hogy tanítója puszta akarattal halálos sebeket okozhatna. Leült, s megvárta, míg Keshet is helyet foglal vele szemben. - Mire fogsz ma megtanítani? – kérdezte óvatos hangon. A férfi szája sarkában egy félmosolyt vélt felfedezni, de az nyomban el is tűnt. - A mai leckénk, hogy hogyan szállj szembe a gyilkosokkal, ha véletlenül elkapnának. - Arra gondolsz, hogy mit tegyek, ha valaki véremet akarná venni? Keshet lassan bólintott. - Tudsz tüzet megidézni? – kérdezte annyira lehalkítva hangját, hogy a kislány alig értse szavait. Cal tudta, nem a hangokra, hanem a gondolatokra kell figyelnie. Keshet nem szívesen beszélt… Igen, tudok – gondolta. Mutasd! Calpurnia hátradőlt, és egy pillanatra becsukta a szemét. A kettejük közti levegő vidám pattogással lángolni kezdett, s a tűz forróságát mindketten bőrükön érezték. A narancsszín lángok néhány pillanat múlva elenyésztek, Keshet elégedett bólintásának kíséretében. Mit tennél, ha egy vámpír megpróbálna téged megenni? Felgyújtanám – válaszolt magabiztosan a kislány, ám a férfi csak a fejét ingatta. Ha felgyújtod, a tűz vissza fog csapni rád, s képtelen leszel eloltani. Gondolkozz! Hogyan bizonyosodhatsz meg róla, hogy nem bánthat? Vonjak tűzkört magam köré? – kérdezte Cal felvont szemöldökkel. S ugyanakkor vigyázz a tűzre! Tarts meg uralmadat felette! Csináld, tégy úgy, mintha vámpír lennék, s ne engedd, hogy eloltsam a körülötted lévő tűzkört! – utasította Keshet. Calpurnia bólintott, s azonnal koncentrálni kezdett. Engedelmesség mindenek felett… - idézte fel magában a vámpírvadászok első számú törvényét, mint mindig, ha vitatkozni támadt volna kedve, s a következő pillanatban lángok táncára nyitotta fel a szemét, mely a talpától a feje búbjáig ölelte körül a kislányt, távol tartva minden ragadozót.   Quentin tökéletesen elégedett volt. Ahogy a nap felkelt, első szikrái a festett ablaküvegekre estek, varázslatos fénybe borítva a vörös függönyökkel tagolt termet. Középen az oltár gyertyái egy csapásra gyulladtak meg, s fénykörükben a kör alakú asztalon álló két szobor mintha életre kelt volna. A napot és a holdat ékszerként viselő, két karcsú alak mintha egyre közelebb araszolt volna egymáshoz, hogy forró csókot váltsanak a nap felkeltével. A szertartásra hozott tőr egy régi, óarany markolatú fegyver volt. Ahogy a férfi, utolsó simításokat végezvén megérintette, elhúzta a száját. Ez volt az egyetlen, amit nem tudott megszerezni a meglepetéshez: a tőrt, amely által Amalie vámpír lett annak idején, féltve őrizték, így a férfinak be kellett érnie egy másik, régi fegyverrel. A férfi féltő gonddal simította ki a függönyök ráncait, majd az egyik függöny mögött ülő, rémült tekintetű, fekete vámpírlányhoz lépett. - Mióta vagy vámpír? – kérdezte kedvesnek szánt hangon. Jól tudta, hogy Amalie nem szeret ölni, végképp nem vámpírokat, és nem hitte volna, hogy az áldozat halálát kívánja ez alkalommal. Elég, ha a vérét veszi… - Két hete – válaszolt a lány remegve, miközben a vörös férfi szemébe nézett. - Az már idő… - nevetett fel Quentin. – Ne félj, kislány, túléled ezt a napot, ha jól viselkedsz… Ha nem, akkor lehet, hogy megválunk tőled. – a férfi tudta, hogy a szavai nem fogják megnyugtatni a lányt. Elfordult, hogy végre Amalie-ért induljon, de még egy utolsó pillantást vetett a rettegő vámpírlányra. – Mi a neved? – kérdezte foghegyről. - Joselyn – válaszolt a lány alig hallhatóan. A férfi rövid bólintással nyugtázta. - Az enyém Quentin. Légy jó kislány! – szólt hátra a válla felett, majd kiment a teremből. Joselyn előtt a függöny összezárult. A két vörös vámpír, a fogva tartói könyörtelen hidegséggel szemlélték a lány rémületét. Szeretett volna megszabadulni valahogy, de nem tudta, hogy mit tehetne. Túl gyenge és képzetlen volt, és csak annak köszönhette, hogy elkapták, hogy nem engedelmeskedett a mesterének. Quentin szavai megnyugtatták annyira, hogy a keze remegése csillapodott valamelyest, de még mindig nem merte teljesen elengedni magát a kényelmetlen széken – bár kötelek nem tartották fogva, a két vámpír tekintete olyan parancsolóan szögezte oda, hogy mozdulni sem mert. Kisvártatva hallotta az ajtó nyílását, s ennek a reszketeg, vén fának a nyikordulása újabb félelmeket ébresztett benne. Mi lesz, ha minden igyekezete ellenére sem sikerül megfelelnie ezen a groteszk szertartáson? Egyáltalán, mi vár rá ebben a baljóslatú, vörös fényekkel teli teremben, ahová még a napsugarak is angyalok bukásának képein át hatolnak be? Joselyn fekete vámpír volt, büszke és erős, de ezekben a percekben semmi bátorságot nem tudott felfedezni önmagában. Reszketve hallotta a belépő nő álmélkodását, szinte látta maga előtt az elégedett mosolyt, az elragadtatott pillantást. Két, szinte hajszálra egyszerre mozduló vámpír lépteit figyelte, ahogy elfoglalják helyüket a terem túlsó végénél, annál az oltárnál, amelyet gyertyák vesznek körbe. Nem tudta, hogy neki mikor kell előlépnie, és azt végképp nem, hogy mi vár rá… Csak annyit tudott, hogy áldozatként hozzák. Eddig azt hitte, az életét fogják feláldozni, de Quentin előző szavai már ebben is elbizonytalanították. A függöny szétrebbent Joselyn előtt, bár a két szolga még mindig mereven állt a helyén. Most egy harmadik, aki az ajtóban állt, jó öt méterre a lánytól, intett a vörös vámpíroknak. Azok durván ragadták meg a lány karjait két oldalról, és katonás mozdulatokkal rántották fel a székről. Joselyn ereiben megfagyott a vér, a kérdések kavarogtak a gondolataiban, a mindent feladó zokogás egyre vadabb erővel próbált feltörni. Joselyn a mesterére gondolt, Xoanára, és arra, amit a nő előző nap mondott neki. - Légy mindig erős, bármi történjék, akkor is, ha a halált közelinek érzed. Fekete vámpír vagy, fajunk bátor harcosa. Semmi sem árthat neked, s ha bárki az életedre tör, s te képtelen vagy kiszabadulni a kelepcéből, akkor se add fel! Légy büszke az utolsó percekig, büszke a fajtádra, büszke arra, hogy fekete vámpír lettél! Joselyn felvetette a fejét, s bár a szemeiből sütött a rettegés, igyekezett annyi határozottságot csempészni mozdulataiba, amennyit csak tudott. A két szolga az ajtóhoz vezette a lányt, s szembefordította az oltárnál ülőkkel. A harmadik vörös vámpír alig észrevehetően biccentett, mire a lány karjai ismét szabaddá váltak… de Joselyn ebből már alig érzékelt valamit. - Őszintén remélem, Napkirálynő, hogy ez az áldozat megfelel ízlésednek – mondta Quentin mézes hangon. A mellette ülő nő hosszan végigmérte az elé hozott lányt, majd lassan bólintott. - Tökéletesen megfelel – válaszolta halkan, s kényelmesen hátradőlt a bordó bársonnyal és rubinokkal díszített, trónusszerű székében. Joselyn nem tudta mire vélni az arcáról tükröződő elégedettséget, de a Napkirálynő keze felemelkedett, intett a lánynak, hogy jöjjön közelebb hozzá. Joselyn szíve a torkában dobogott. A vörös függönyök, a gyertyák, az egész terem berendezése, mely a maga barbár egyszerűségében is fenséges volt, olyan ünnepélyessé varázsolta az ő hangulatát is, hogy a félelem lassan elenyészett, egy másik érzés vetette uralma alá: az izgatottság. - Gyere csak… - a napkirálynő arcán a mosoly hívogató volt, a szemei megbabonázták a lányt. Egészen közel lépett az oltárhoz, alig fél méter volt közte és a gyertyák között. Eddig észre sem vette, hogy a szolga, aki mögötte volt, árnyékként követte a lépteit az ajtótól egészen idáig. Most a lány vállára tette a kezét. Joselyn ijedten fordult hátra, de a férfi komor arca is ünnepélyességet tükrözött, semmi gonoszság nem volt a tekintetében. - Őseink hagyományai kelnek ma új életre – kezdett beszélni Quentin. – Ebben a teremben már nem jár olyan vámpír, aki saját életéből emlékezne a szertartásra, így az írások alapján kell újjáélesztenünk őket. Joselyn szeme körberebbent. Eddig azt hitte, a falakat csak bársonyfüggönyök takarják, most azonban észrevette a sorfalat álló alakokat. Nem volt csoda, hogy eddig elsiklott felettük a tekintete. A terem, bár nem volt túl nagy, talán egy gazdag lakás nappali szobájához hasonló méretű, mégis legalább ötven vámpírnak adott helyet, akik most a függönyökkel azonos színű csuklyás köpenybe öltözve álltak sorfalt két oldalon. Ötven pár vizslató szempár, gúnyos félmosolyok, éhes tekintetek vették körül a fiatal vámpírt, s mindezekben csak a szem élt, miközben a test szoborrá merevedett. Joselyn megrettent egy pillanatra. Azt hitte, sokkal kevesebben lesznek… erőt kellett vennie magát, hogy a tekintetét visszafordítsa az oltár túloldalán ülő párosra. Quentin talán éppen ezt a pillanatot várta, hogy folytathassa mondanivalóját. - Ez a szertartás az első azóta, hogy a Napkirálynő egyedül maradt a vámpírok őrzésének érdekében. Joselyn megborzongott. A két sorfal mintha beljebb zárult volna, de nem merte levenni a pillantását a férfi szemeiről. Quentin a rémült lány tekintetébe fúrta a szemeit, s halkabbra fogta hangját. - Legyen eme lány vére éltető erő a vörös vámpíroknak! Legyen e lány ereje a vöröseké, jövőjének ígérete a Napkirálynőjé. Joselyn! Felajánlod életed a vámpírok fajának érdekében, s forduljon a Királynőnk ítélete jóra avagy rosszra feletted, elfogadod ezt az ítéletet? Csak egy szertartás, csak egy szertartás… - visszhangzott a gondolat a lány fejében. Légy büszke az utolsó percekig, büszke a fajtádra, büszke arra, hogy fekete vámpír lettél! – Hallotta ismét a mestere szavait. Talán Xoana tudta, hogy mi fog történni, és akkor bizonyára azzal a tudattal engedte el tanítványát, hogy vissza is fogja kapni. De már maga sem hitte igazán. Quentin szemei a csontjaiig hatoltak, s Joselyn szája szinte önmagától nyílt ki. - Igen – válaszolta, s bár a hangja elhalt a zsúfolt teremben, Quentin mégis egy elégedett mosollyal a szája sarkában dőlt hátra, majd fordult a Napkirálynőhöz. A sorfalakban álló vámpírok most már határozottabban zárták szorosabbra a kört. - Eme szertartásra fajunk vénei jöttek el, hogy tanúi lehessenek az első áldozat bemutatásának. Rajtad a sor, Napkirálynő, tedd ezzel a lánnyal azt, amit tenni akarsz! – szólt halkan, olyan természetességgel ejtve ki a rítus szavait, mintha ezredszerre mondaná. A Napkirálynő felállt a trónjáról, s elvette az oltár közepéről a tőrt. Lassan lépett az áldozathoz közelebb, leengedett jobb kezében tartva a fegyvert, de mozdulataiban nem volt semmi fenyegető. Vörös, uszályos selyemruhájának redői szikrázó tükörként verték vissza a gyertyák és a nap fényét, mely egyre követelőzőbben hatolt be a terembe a festett üvegablakokon át. - Készen állsz a halálra, Joselyn? – kérdezte halkan, s a hangjából a lány az aggódás árnyékát vélte felfedezni. Sosem érezte még a halált, de a mestere beszélt róla, hogy ez egy vámpír számára nem feltétlenül végleges… Lassan bólintott, bár a szíve ismét a torkában dübörgött. Amalie egész közel lépett a lányhoz, s még egy utolsó pillanatig a szemébe nézett, majd talányos mosollyal az arcán az áldozat nyakához hajolt. Joselyn érezte, amint a vörös nő fogai a nyakába marnak, s felvillanó képeket látott, mint egy izgatott álomban, ahol kusza összevisszasággal álmodja vissza a múltat. Mire egy arcot, egy hangot beazonosíthatott volna, már egy újabb következett, s még egy, majd még egy… végül meg sem próbálta kibogozni a képek értelmét. Amalie olyan hirtelen engedte el, hogy a lány majdnem összeesett a meglepetéstől. A két apró seb a nyakán begyógyult, s tudta, hogy csak a Napkirálynő műve lehet… a nő elfordult, arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Mikor Quentinhez fordult, aki a szertartást vezényelte, arcáról még mindig nem lehetett leolvasni semmit. Joselyn megremegve várta az ítéletet, mialatt a sorfal ismét szorosabbra zárult. - Az áldozat vére kitűnő, ajánlom hát, hogy minden itt jelenlévő ízlelje meg! – mondta nyugodt hangon, s Joselyn hiába kereste a pillantását, a Napkirálynő már nem nézett a szemébe. Vajon mit láthatott? Talán valamiért nem tetszem neki, meg fog ölni? – mart a lányba a kétséggel teli gondolat, de ideje sem volt rá, hogy feltegye a kérdéseket. Két férfi lépett hozzá közel, akik egy kristálytálat tartottak a kezükben. Amalie felemelte a tőrt, s ismét a lányhoz lépett, keményen megfogta annak tarkóját. Most sem nézett az áldozata szemébe, nem próbálta megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj… Nem üzent, csak a kezének nyomásával adta Joselyn tudtára, hogy ereszkedjen térdre. A lány kénytelen volt engedelmeskedni, s meghajtotta magát, előredőlt, bár a Napkirálynő keze még mindig szorosan tartotta. Látta, amint a nő felemeli a tőrt, egész az ő nyakáig. Egyre szaporábban szedte a levegőt, s ahogy a penge a torkához ért, sikítani szeretett volna. Mégis meg fogják ölni, Quentin szavai semmit sem értek? Hol hibázott, kérdezte magától, de már nem kapott választ. A kés elmetszette a torkát, ahogy a Napkirálynő végighúzta azt a lány nyakán, felsértve az ütőereket. - Ne gyógyítsd be! – hallotta a parancsoló hangot közvetlen közelről. Az egyik szolga volt, aki azon mesterkedett, hogy a lány vérét felfogja a tálba. Joselyn kezei ökölbe szorultak. Meddig még? Mennyi vért fognak elvenni tőle? Talán az összeset, s abba egész biztosan belehal…? A gondolatai egyre inkább összekuszálódtak, s a terem vöröse lassan feketébe fordult előtte. Amalie nyugodt mosollyal az arcán ült vissza a trónjára, és csak a szemei sarkából látta, ahogy Quentin feléje fordul. - Meg akarod ölni? – kérdezte halkan a férfi. A lány alig észrevehetően nemet intett. - Visszahozom a végén, de az első szertartás legyen teljes – válaszolt ugyanúgy lehalkítva a hangját. A férfi nyugtalanul bólintott. A szolgák olyan biztos mozdulatokkal dolgoztak, mintha életükben mindig ezt csinálták volna. A vért a tálból kristálypoharakba töltötték szét, majd a tálcára rakott poharakat körbehordozták a teremben. Utoljára léptek a Napkirálynő és ura elé, s az utolsó két poharat Amalie és Quentin egyszerre vették el. A lány felállt, mire a sorfalakban állók levették a fejükről csuklyáikat, s egy emberként fordultak királynőjük felé. Quentin is követte a lány példáját, de most nem szólalt meg. Helyette a lány kezdett beszélni. - Ez a vér legyen jelképe a vámpírok életének. Éltessen minket, s szabja meg jövőnket ennek a lánynak a jövője, ki ma önként adta vérét nekünk. Jelentsen ez békét a három faj között, s jelentse egyben azt: többé a vörös vámpírok nem ölik meg egyetlen fajtársukat sem, nem kínozzák őket, s csak beleegyezésükkel veszik vérüket, legyen az fekete vagy fehér! Joselynt a vörösek vigyázzák útján, figyeljék lépéseit, segítsék döntéseit! Amíg a vámpírok faja fennáll, legyen béke közöttünk, s utálkozó szó ne hangozzon el többé, mely bármely vámpírt sértené! A teremben zúgolódás támadt, még Quentin is fészkelődni kezdett. Amalie szemei azonban hideggé váltak. - Jelentkezzen az, aki nem ért egyet szavaimmal, mert ha később derül ki, halálos átok lesz a jutalma! Mindenki elcsendesedett, a Napkirálynő szavai hatottak, de a teremben senki nem emelt szót. Quentin is mozdulatlanná dermedt, szemeit a halott lányra szegezte, aki megalázó, kifacsarodott pózban hasalt a padlón. Amalie magasra emelte a poharát. A többiek követték a mozdulatát, s a fekete vámpír vérét egyszerre itták ki a poharakból. A lány néhány csepp vért a pohárban hagyott, s a párja is így cselekedett. A poharakat az oltárra helyezték, s Amalie mozdulatlanul várta meg, míg minden meghívott odasereglik, hogy letegye a poharát. A lány a szemével intett Quentinnek, s a férfi szinte azonnal beszélni kezdett. - Most pedig a Napkirálynő új életet lehel áldozatába, akit immár pártfogoltjának fogadott! – mondta fennhangon. A mozgolódás azonnal abbamaradt, mindenki visszaállt a sorfalba. Amalie lelépett a trónusról, s rá sem nézve Quentinre, s leguggolt a fekete vámpír mellé. A szolgák már nem segítették, azok visszaálltak a helyükre. A Napkirálynő a hátára fordította a halottat, s a szertartáson használt tőrt, melyet még mindig a kezében tartott, a lány szívébe merítette. A fekete vámpír nyakán ejtett seb lassabban forrt be, hisz a szövetek halottak voltak, Amalie-nek fel kellett ébresztenie őket. Miután a tőrt kihúzta, s lefektette a padlóra, a vérét Joselyn szívén ejtett sebbe csorgatta. Várta a pillanatot, mikor a lány magához tér, de ez hosszú percekig váratott magára… a fekete lány jóformán minden vércsatornája kiürült, a szíve nehezen vette rá magát, hogy ismét pumpálni kezdjen. A sorfalban állók ismét összesúgtak, s Amalie arcán is nyugtalanság futott át. - Gyerünk, kicsim… varázslat van rajtad, a sorsunk nem lehet halál! – suttogta halkan a lánynak, ügyelve rá, hogy senki ne hallja szavait a teremben állók közül. Egyedül Quentin maradt feszült mozdulatlanságban, ahogy a fekete vámpírlányt figyelte. Amalie arca feszessé vált. Szerette volna már életben látni a lányt, s az ő vére sem volt végtelen… már szédülni kezdett a veszteségtől, mikor Joselyn sebe magától kezdett begyógyulni, nem kívánva több vért. A padlón fekvő lány kinyitotta a szemét és felköhögött, de a halál utáni gyengesége is boldog mosolyt csalt Amalie arcára.