Az Éjkirálynő 7. évében   Kegyetlen álom után ébredt, reszketve az ágyában. Talán sikoltott is, hiszen amint kinyitotta a szemét, felcsapódott a villany. Az anyja állt az ajtóban, hosszú, vörös hajú nő, karikás szemekkel. Magas alakja eltakarta a kilátást a folyosóra. - Mi történt, kicsim? – kérdezte, miközben hosszú léptekkel vágott át a szobán, de amint megbizonyosodott róla, hogy a szobába senki nem hatolt be, nyugalmat erőltetve mozdulataira, az ágy szélére ült – Csak egy rossz álom, ne törődj vele… - hangja még megremegett az előző ijedtségtől, de már sokkal nyugodtabban hangzott. A kislány felült, zihálva meredt az anyjára. - Ne menjünk ma… kérlek… - motyogta. Még mindig élénken élt benne a fehér villanás, a becsapódás hangja, ahogy az autó összeütközött valamivel. Erre ébredt, ezért remegett, és még mindig fogva tartotta a kísérteties álom. - Nem akarod látni a nagymamát? – vonta fel a szemöldökét a nő. Olyan szigorú volt a pillantása, hogy a kilenc éves kislány mindig meghátrált tőle. De most sokáig nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét. A takaró ráncait bámulta, s mintha azok is megmozdultak volna… Mintha betűkké állnának össze, hogy a kislány kiolvashassa belőlük a választ. Szeretett volna nemet mondani, és otthon maradni, de tudta jól, hogy az anyja nem fogja megengedni, hogy lemondják a mai programot. A szomszéd városkában lakó nagymama már türelmetlenül várta őket, készen a család fogadására, hogy megünnepeljék a kislány születésnapját…   A párbajterem szikrázott a nyugvó nap fényétől, mely a könnyű függönyökön hatolt be a hatalmas helységbe. Narelle a fegyvereket nézegette, melyek közül sokat vitrin védett. A három szövetséges rengeteg fegyvert halmozott fel az eltelt idő alatt, s azoknak nagy része értékesebb volt magánál a kúriánál is. Narelle azonban még csak hét éve volt vámpír, de már most többet tudott, mint kortársai. Három éve felnőtté avatták, ő mégis mestere mellett maradt – bár boldogulni tudott volna egyedül is, szüksége volt a Night Star Coven védelmére. - Készen állsz egy párbajra? – az ajtóban Reina alakja jelent meg. A lány most hanyagul, gondolati síkon viselte a szárnyait, szemmel láthatóan alig ért haza egy hosszabb repülőútról. - Csak akkor, ha elmeséled, hogy merre jártál. Addigra lemegy a nap… - válaszolt ártatlan arccal Narelle, és visszatette a vitrinbe a kezében tartott tőrt – amely most is szikrázott. - Azt a tőrt tedd le… - sóhajtott Reina, és leült az egyik fotelre. Narelle visszatette a tárolójába a fegyvert, és rázárta a golyóálló üveget. A tőr, amely épségén az Éjkirálynő élete múlt, megérdemelte a biztonságot… Reina megvárta, míg Narelle helyet foglal vele szemben, s csak utána kezdett mesélni. – Raymondnál voltam, beszélgettünk. Új tanítványa van, két napja lett vámpír, és ki hitte volna, ismét lány… - Volt egyáltalán fiú tanítványa a mesterednek? – kuncogott fel Narelle. - Nem, tudtommal egy sem – válaszolt nevetve Reina. – A lényeg, hogy most fekete vámpír született… mióta élsz, egyre több van. - Tehát erősödnek a vámpírok… - Csak annyira, amennyire te is erősödsz. - Mikor láthatom az éjszakai őrzőt? – kíváncsiskodott Narelle. Ezt a kérdést számtalanszor feltette már a mesterének. - Majd akkor, ha már elég ügyes leszel hozzá, Éjkirálynő – válaszolta Reina. Narelle fintorgott, majd felállt. A nap még utolsó sugarait nyögte a földre. - Várj néhány percet. Most könnyen legyőznélek, de azt megérezné a többi vámpír is… - Nem akartam azonnal párbajozni – sóhajtott a lány, és a falhoz lépett. Két könnyű kis tőrt emelt le onnan, majd méregetni kezdte őket. - Javaslom, hogy addig ne válts fegyvert, amíg legalább egyet nem tudsz tökéletesen forgatni – okította Reina, de Narelle csak egy sokatmondó pillantással válaszolt. Reina vállat vont, és maga is felállt. – Rendben, ahogy gondolod, Éjkirálynőm, de vigyázz, mert ha szokatlanok a fegyverek, sokkal könnyebben maradsz alul! - Egy párbajban nem lesznek nálam feltétlenül a saját tőreim. - Ha egy élet-halálra menő párbajban alulmaradsz, azzal a vámpírokat is kiirtod – vont vállat Reina. - Legalább egyszer hagyhatnál győzni… - sóhajtott Narelle. - Vívd ki a győzelmet, különben nincs semmi értelme! A vereség legalább őszinte, a hazug győzelemtől csak elbízod magad, és hibát hibára fogsz halmozni, pedig… - Reina hirtelen elhallgatott, ahogy a napkorong a földhöz ért. A bizsergés szétáradt a testében, de nyitva tartotta a szemét. Narelle-t figyelte: a lány hófehér arca halványkék színt öltött, a haja csillogó feketéről vöröses színűre változott, s szemeiben az élet még erősebben lángolt fel. - Véged van, Reina! – kiáltott fel az Éjkirálynő. A mestere már ismerte ezt a csatakiáltást, minden párbajuk előtt elhangzott, s egyben azt is jelentette, hogy Narelle már unja a kíméletes gyakorlást: élesben akar harcolni. Reina felállt, és szembefordult a lánnyal. Saját tőreit védekezőn emelte maga elé, s várta, hogy a tanítványa támadjon. Narelle sem késlekedett, olyan gyorsan lendítette fegyvereit mestere nyaka felé, két oldalról, hogy Reina hátrálni kényszerült, hogy tökéletesen védhesse a támadást. Narelle megpördült, abban reménykedve, hogy felülkerekedhet a mesterén, de most Reina tőre volt gyorsabb – az őrző hátát hosszú, de felületes vágás csúfította el. Narelle felszisszent, s dühödt párducként támadt ismét, ezúttal a mestere szívét célozva, s védtelenül hagyva magát. Reina könnyedén szökellt oldalra, de a tőre ismét talált: Narelle karját vágta meg vele, s a penge egészen a csontig hatolt. Az Éjkirálynő felszisszent, s egy pillanatra, hogy ideje legyen regenerálni, becsukta a szemét. A sebek eltűntek, s szerencsére a mestere nem használta ki a lány pillanatnyi védtelenségét. - Vigyázz, kislány! Ha csak egy pillanatnyi alkalmat adsz az ellenfelednek, nem éled túl… - Életre-halálra megy, vagy csak tanítasz? – gúnyolódott Narelle. - A kettő között. Ha kell, nagyobb sebeket fogok okozni neked… - válaszolt nyugodt hangon Reina. A tanítványa ezek szerint ismét a szokásos fegyveréhez folyamodott: megpróbálta felhúzni őt, hogy minél több hibát kövessen el. Narelle váratlanul támadott ismét, s a pengékkel Reina két combja felé szúrt. A lányt a kelleténél váratlanabbul érte a támadás, az egyik tőr mélyen felszántotta a combját, és Reina majdnem a földre bukott. Narelle önelégült mosolya azonban villámgyors ellentámadásra késztette. Kétszer pördült meg egymás után, s a lábán lévő seb felületét begyógyította, hogy minél kevesebb vért veszítsen. A tőrök kétszer szúrtak a hátrálni kényszerült Narelle felé – előbb a pengéken csattantak, majd az egyiket a lány gyomra fogta fel. Az Éjkirálynő hátrahanyatlott a szúrás fájdalmától, és sziszegve próbálta rendbe hozni magát. Reina is időt nyert, s a lábán lévő vágást végre tökéletesen begyógyíthatta. Ugrásra készen figyelt rá, hogy mikor jön el a pillanat, amikor Narelle felpattan a földről, hogy folytassák a párbajt… nem hitte, hogy a tanítványa ennyitől meghátrál. - Jó így látni, mi? – kérdezte az Éjkirálynő, még mindig a földön pihenve. A hangja metszően gúnyos volt. - Nem, nem jó. A legyőzöttek látványa engem mindig taszított – vont vállat a mestere. - Kár, pedig mondanám, hogy élvezd ki… - Nagyon felvágták a nyelved – forgatta a szemeit Reina. - Te vágtad fel, három éve, csak magadat okolhatod… - Narelle arcán egy undorodó fintor futott végig. Az emlék kellemetlenül érintette, mint minden büntetés emléke, de talán ez volt a legmegalázóbb az összes közül. - Kelj fel, vagy hagyjuk a párbajt! – foglalta össze a véleményét Reina. Tudta jól, hogy a lány nem lesz hajlandó feladni még, de Narelle nem válaszolt. Becsukta a szemeit, mintha másra figyelne, s hosszan fújta ki a levegőt. Reina érezte, ahogy a robbanásra kész feszültség szikrázik a tagjaiban, s talán ugyanez játszódott le a nyugodtnak tűnő Narelle-ben is… És a következő pillanatban Narelle szemmel alig látható sebességgel pattant fel a földről, hogy Reina torkához szegezhesse a kést. A mestere azonban várta már a pillanatot, s amint az Éjkirálynő felé szúrt, az egyik pengével hárította a támadást, a másikat pedig Narelle szívéhez szegezte – de az őrző lendülete túl nagy volt, maga nyársalta fel magát a tőrre. - A francba! – káromkodta el magát Reina, ahogy érezte az őrző gyengülését. Elkapta, és gyorsan a földre eresztette a lányt, majd a saját csuklóját vágta meg a tőrrel. Bár a vámpírok erejét most nem Narelle adta, Reina biztos volt benne, hogy a kis balesetet mindenki meg fogja érezni – és nem is kellett csalódnia. Mire a vérét a tanítványa szívébe csorgatta, Lotus vágódott be az ajtón. - Mi a fenét művelsz? – kiáltott rá Reinára. - Párbajoztunk – forgatta a szemeit a megszólított, de fel sem emelte a tekintetét Narelle arcáról. Az őrző szempillái megrebbentek, majd lassan nyíltak ki. Narelle arcán egy gyenge mosoly futott végig, ahogy hallotta Reina megkönnyebbült sóhaját. - Még jó, hogy éjszaka párbajoztatok… - morogta Lotus, miközben lehuppant az egyik székre. - Ennyi eszem még van – méltatlankodott Reina, majd felsegítette a tanítványát – Jól vagy? – kérdezte még mindig aggódó hangon. - Persze, az égvilágon semmi bajom… de most, ha nem gond, pihennék egy kicsit. Utána folytathatjuk – varázsolt angyali szemeket magára Narelle. Reina felkuncogott, és a karjába vette tanítványát, hogy a fotelhoz vigye. Narelle ernyedten csüngött mestere ölében.   - Apa, ne menjünk! – mondta a kislány, miközben az apja felemelte, hogy a gyerekülésbe ültesse. - Miért? – nevetett rá a mindig vidám szempár. – Nem akarsz autózni, kicsim? – kérdezte játékos szigorral a hangjában. - Rémálma volt ma, azért nem akar jönni – válaszolt az anyja a lány helyett. - Nem csak egy álom volt! Félek, meg fog történni, és meg fogunk halni! – javította ki a lány. A hangjában már nem volt semmi hisztéria, mégis idegesen csengett. - A nagyi vár minket – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon az anyja. Szemmel láthatóan belefáradt már, hogy folyton a gyerekére vigyázzon. – Ma leszel kilenc éves, légy szíves, viselkedj is ehhez méltón! Ne hisztizz egész úton, mert rossz vége lesz! A kislány nem válaszolt, könyörögve meredt az apjára, hogy higgyen neki. Az azonban csak betette a gyerekülésbe, és rácsatolta a biztonsági övet. - Ne félj, fél óra alatt odaérünk. Szép ünnepség vár rád… - adott egy csókot a kislány homlokára, majd rácsukta az autó ajtaját. - Ne menjünk! – könyörgött a lány. Mondatfoszlányokat hallott a zárt autón kívülről, a két szülő gyorsan megbeszélte, hogy nincs mitől félniük, a lányuk csak rosszat álmodott, majd kinyílt ismét a két ajtó, a két első ülésen. Pár perc alatt már indulásra készen voltak, az anya is becsatolta az övet, majd hátrafordult a kislányhoz, és jóindulatúan rámosolygott. - Látod? Ez az öv megvéd, bármi is történjen – mondta kedvesen. A kislány nagyot nyelt a gyerekülés börtönében, de erőltetetten elmosolyodott. Az anyja visszafordult előre. Időközben egy újabb öv kapcsolója csattant a helyére. – Jól van, mehetünk – bólintott a nő a férjére, és egy pillanatra megfogta a kezét. A férfi, örökké vidám szemeivel rákacsintott a feleségére, majd elindította a motort. Hogy hány percig utaztak, a kislány nem tudta. De amint egy vasúti átjáróhoz értek, és az apa nevetve lépett a gázra, hiszen a nagyi háza már csak pár percre volt, amikor egy szemből jövő autós túl közel ért hozzájuk… A reflektor a kislány szemébe villant, elvakította. Felsikoltott, de már nem segíthetett… a csattanás hátborzongató volt, s ezt hallotta utoljára, majd jótékony sötétség ereszkedett rá.   Az Éjkirálynő 10. évében   A szoba rideg volt, a maga hideg, orvosi kékjével. Négy ágy volt bent, de csak az egyiket foglalták el, a többi üresen s tisztán állt. Az egyikben néhány napja lehelte ki lelkét az ott fekvő férfi, de az ápolók semmi sajnálatot nem éreztek miatta. Csak egy újabb halott, akiről végre nem kell gondoskodni… A kislány azonban, a terem végében, zajos gépekre kapcsolva aludta végtelennek tűnő álmát. Előbb csak résnyire nyílt ki az ajtó, beszéd hangja verte fel a szoba egyhangú zümmögését. - Kije maga a betegnek? – hallatszott az ápolónő rideg hangja. - Az unokatestvére vagyok – válaszolt rá egy férfi, sokkal selymesebben, mint ahogy az egyenruhás megszólalt. Lothar igyekezett minél udvariasabban beszélni, nem akart más eszközökhöz folyamodni. - Tudja ezt valamiféleképp bizonyítani? – lépett közelebb az ápolónő. A férfi felsóhajtott, és megrázta a fejét. Sötétbarna haja a vállát söpörte, feketébe forduló szemei idegesen ugrottak a szoba feltáruló szeletéről vissza az ápolónőre. - Nézze… nem. Megmondtam, hogy az unokatestvére vagyok, de tudja… - vakarta meg a fejét Lothar, remélve, hogy színészi játéka megnyeri majd az ellenszenves nőt – a családunk mindig bonyolult volt. A mostohaapám nevét viselem. - Ha nem tud bizonyítékot felmutatni, akkor nem engedhetem be – szólt parancsolóan a hölgy, s megpróbálta elterelni a magas, jóképű férfit az ajtótól. Lothar fájdalmas arccal nézett az ápolónő szemébe. - Miért nem? Kérem… most tudtam meg, hogy az unokahúgom él. Nem tagadhatja meg, hogy lássam… legalább egyszer az életben. - Azt kérdezte, miért? – vágott vissza a nő éles hangon. – Mert tűnt már el betegünk! Szervkereskedők csempészik ki őket, és a kislánynak még rendben vannak a szervei. - Ne adjon ötleteket – futott át egy halvány mosoly Lothar arcán. Az ápolónő egy gúnyos fintorral válaszolt. – Engedjen be… legalább öt percre. Nem zavar, ha ön is bejön. - Rendben, de ha egyetlen hasonló vonást sem találok ön és a kislány között… - vált beletörődővé a hölgy hangja. - Fog találni hasonló vonásokat – bólintott Lothar magabiztosan, annak ellenére, hogy még ő sem látta soha a kislányt. Végre belökte az ajtót, mit sem törődve azzal, hogy mit verhet le vele. Az ápolónő csak a szemeit forgatta, s ahogy a férfi eltűnt a szobában, ő maga is szeretett volna belépni – de az ajtó becsukódott előtte, s hiába rángatta, nem bírta kinyitni, hiába dörömbölt rajta, odabent semmit sem hallhattak belőle… Lothar egyedül maradt a kislánnyal. A férfi nem zavartatta magát, nem érdekelte, hogy az öltönye félrecsúszott, hogy a nyakkendője rég kibomlott. Mielőtt elhagyhatta volna, hanyagul tette sálként a nyakába. - Szóval te vagy az… aki láttad előre a balesetet. Nem is tudom, hogy mi lett volna, ha nem szerzek tudomást az esetről, de szerencsére a szomszédotok jó ismerősöm… - mondta elgondolkozva, majd hozzátette – volt. Lothar az ágyhoz húzott egy széket, és mit sem törődve azzal, hogy az egész kórház felbolydult felelőtlenségén, zavartalanul hajolt a kislány fölé. - Alszol… de ma fel fogsz ébredni, kicsim, s a döntés a tiéd lesz… egy új élet vár rád, egy másféle világban, ott, ahol megtanulhatsz mindent, amire szükséged van… szép kislány voltál valaha, s még gyönyörűbb leszel, ha én vigyázok majd rád – simította végig a lány csontokig lefogyott arcát, majd keze a homlokán állapodott meg. - Ébredj, kicsim… - becsukta a szemét – Jó barátok leszünk, meglátod… ébredj, Calpurnia! Lothar tudta, hogy csak azon a néven szólíthatja társait, ami a társak lényéből fakad, belülről… s hogy mi volt a lány neve annak idején, mikor még a szülei szólították, nem tudta, nem is volt kíváncsi rá. Calpurnia… ha ez a valódi név, akkor a lánynak fel kell ébrednie. Ha nem, akkor… ki tudja, talán egy élet kellene hozzá, hogy kiderítsék. Calpurnia lassan, pislogva az éles fénytől, kinyitotta a szemét.   Maddock ugyanolyan természetességgel lépett be a Night Star Coven házába, mint az itt lakók. Csengőre nem volt szüksége, előre üzent, hogy készüljenek a látogatására, s Reina, Narellel, Lotusszal és Shahindával karöltve a nappaliban várták. A legizgatottabb négyük közül az Éjkirálynő volt, aki szokatlanul sok időt fordított a készülődésre, s rakoncátlan haját különleges frizurába varázsolta, mellyel – legalábbis Shahinda szerint – előnnyel indulhatott volna bármely filmben a szénaboglya szerepéért. Mikor a király belépett, és leporolta magáról az út nyomát, Narelle felpattant, hogy jó háziasszonyként hellyel kínálja a vendéget. Lotus és Reina kuncogva pillantottak egymásra, Shahinda pedig komoly önuralomról tanúskodott, hogy nem nevette el magát. - Foglalj helyet, Maddock! – hallatszott Narelle csacsogása. –Biztosan megszomjaztál az út alatt, hisz messziről jöttél… Megkínálhatunk valamivel? - Persze, a saját véreddel, kislány, mert elkap, ha kartávolságon belül maradsz… - kuncogott Reina, s annyira lehalkította a hangját, hogy csak a mellette ülők hallják, bár nem hitte, hogy Maddock elől bármit eltitkolhat. Lotusból és Shahindából egyszerre robbant ki a nevetés, s a király gondterhelt arcán is mosoly derült fel. - Lám csak, Narelle tökéletes háziasszony lett… - kacsintott az említettre, aki belepirult a dícséretbe. - És egyre jobb párbajos – tette hozzá Reina. - Igen, feltűnt, hogy nem ölöd meg naponta – vágta rá a férfi, és intett az Éjkirálynőnek, hogy üljön le végre. Narelle vonakodva teljesítette a parancsot, de egy pohár vért időközben a király keze ügyébe állított. Reina csak felkuncogott, de nem vitatkozott Maddockkal. - Minek köszönhetjük a látogatásod? – váltott témát Shahinda. – Halljuk az újabb rosszhíreket… A férfi sóhajtott, és végighordozta a pillantását a három szövetségesen, majd Reinán állapodott meg a tekintete. - Jogos a kérdés, most sem fogtok felvillanyozódni. Hallottatok már a White Crossról? – megvárta, míg a hallgatóságának tagjai megrázzák a fejüket, csak utána folytatta. - Egy halandókból álló vámpírvadász csapat, megdöbbentő hatalommal. Majdnem akkora erejük van, mint nekünk, s azt is tudják, hogy kire vadásszanak. A két őrző kilétét próbálják kideríteni, hogy lefejezzenek bennünket – foglalta össze röviden. A három szövetséges arcán egyforma mosoly terült szét. - Hol vannak, és mikor végezhetünk velük? – kérdezte mohón Lotus. Maddock kizökkent komor állapotából, és felkuncogott. - A feladatotok nem megölni a White Cross tagjait… velük elbánunk mi is. Az a lényeg, hogy a két őrző biztonságban legyen, és véletlenül se akadjanak a nyomukra. Még mindketten nagyon fiatalok ahhoz, hogy utódot válasszanak, akár a haláluk pillanatában… - Maddock kénytelen volt félbeszakítani a mondatot Narelle megvető horkantása miatt. - Nem akarok bujkálni! – jelentette ki határozottan. – Menjen biztos fedél alá a párom, én maradok itt! - Nem mondtam, hogy el kell hagynod ezt a házat, de a tőrt, ami téged tett vámpírrá, feltétlenül biztonságba kell helyezni – nyugtatta a lányt Maddock. - Nem vagyok biztos benne, hogy a halandók tudnak a tőrről… hiszen ez még a legtöbb vámpír előtt is titok – vetette ellen józanul Shahinda. - Meglehet, de a tőrt ne tartsátok kiállítva egy vitrinben. Olyan, mintha felkiáltójel lenne előtte, hogy ide kell betörni, ezt kell ellopni… - Rendben, leviszem a pincébe, egy biztos helyre – bólintott Reina. - Várj, Maddock! Ugye nem azt mondod, hogy ha csatára nyílik alkalom, nekünk bujkálni kell? - Sajnos ez az őrzők sorsa… s ugyanez lesz örökkön a testőröké is – bólintott Maddock, és hátradőlt a karosszékben, mit sem törődve a Night Star Coven felháborodásával. – Ti már megvívtátok a háborútokat, s amit megnyertetek, meg is kell óvnotok.   A terem borzongatóan hideg volt, olyannyira, hogy a legyengült kislány a takarók alatt is reszketett. A férfit, aki kihozta a kórházból, és ideérve átadta az embereknek, hiába kereste a szemével. Ketten voltak a teremben Calpurnián kívül, két fiatal nő, akik lesték a kislány minden kívánságát, langyos teával itatták, s tornáztatták a végtagjait, hogy a három éves kóma után minél hamarabb össze tudja szedni magát. - Kíváncsi vagyok, mennyit nőttél három év alatt… még mindig tíz évesnek látszol – Lothar hangja sokkal hűvösebben csengett, mint a kórházban. A kislány olyan gyorsan kapta oda a fejét, ahonnan a hangot hallotta, hogy a nyaka is beleroppant. Lothar egy oldalajtón lépett be a terembe, arca gondterheltnek tűnt – azon ritka pillanatok egyike volt, mikor a kislány is érezte, a férfi idősebb, mint amennyinek látszik. A kislány nyelt egyet, de nem válaszolt, nem is tudott erre mit felelni. Lothar arcán jóindulatú mosoly jelent meg, s a férfi Calpurnia fölé hajolt. - Hamar meggyógyulsz, Cal. Itt olyan emberek vannak, akik gyorsan rendbe tudnak hozni, úgyhogy ne félj. - Miért szólítasz így? Nem ez a nevem, hanem… - suttogta a kislány gyenge hangon, ám Lothar egy ujját a lány szájára tette. - Ne mondd ki! Azt a nevet, ahogyan régen a szüleid szólítottak, itt nem használhatod. Cal lassan bólintott, hogy megértette. A férfi leült vele szemben egy zsámolyra, és a kislány szemébe nézett. A barátságos mosoly nem tűnt el az arcáról. - Itt hamar meg fogsz gyógyulni, és új életet kezdhetsz, a White Cross csapat tagjaként – kezdte türelmes hangon, ám a kislány megrázta a fejét. - Miért hoztál ide? - Mert tudom, hogy megálmodtad az autóbalesetet, ami meg is történt három éve – folytatta türelmet erőltetve a hangjára. – Ha megengeded, elmesélem, hogy hová kerültél… Calpurnia felköhögött, majd bólintott, és a férfi szemeire függesztette a tekintetét.