Reina érezte, amint a kislány remeg a karjaiban, de már nem akarta feladni. Nyugat felé mentek, két órát nyertek az utazással napkeltéig, Reina úgy számolta, hogy ha minden simán megy, semmi nem állhat Narelle átváltozása elé. Még ma megtörténhet… - Fázom… - suttogta a lány halkan. Talán nem is akarta, hogy a vámpír meghallja, de Reina fülei elég élesek voltak. - Hamarosan odaérünk, tarts ki addig – mondta vigasztalóan. – Ha lassítok, sokkal tovább fog tartani. - Összeszorítom a fogaimat, és menjünk egy kicsit gyorsabban, jó? – kérte Narelle. Amennyire tudott, hozzásimult Reina testéhez. - Rendben… - sóhajtott a vámpír, és még gyorsabb tempóra ösztönözte a szárnyait. Most érezte legnagyobb előnyét annak, hogy ismét erős volt, nem fáradt el. - Mi fog történni? – kérdezte Narelle, csak azért, hogy valamivel elvonja a figyelmét a hideg huzattól, ami marta a testét. - Elviszlek egy gyönyörű barlangba. Most ott van a vámpírok királya… Maddocknak hívják. Ő is meg fog vizsgálni, hogy valóban te vagy-e az, akit kerestünk eddig, és utána vámpírrá teszlek. - Fájni fog? - Igen… de túl fogod élni. És utána örökké fogsz élni… - bíztatta Reina. Nem akart hazudni a lánynak. Narelle érezhetően összerándult. Tartott ettől… haza akart menni. Elég volt a kalandokból. Otthon akart lenni, az anyjával… De már nem lehetett. A fájdalom a szívébe mart. Sírni akart, de a hideg szél felszárította a könnyeit. Reina magához szorította a kislányt. - Ne félj, nem lesz semmi baj. Boldogabb életed lehet, mint valaha… és nem fog hiányozni a régi – próbálta vígasztalni, és csókot lehelt Narelle homlokára. A lány még mindig görcsösen kapaszkodott a vámpírba. - És mi lesz, ha nem sikerül, és meghalok? – kérdezte kíváncsian. - Erre ne is gondolj! Ha meghalsz, veled együtt meghal minden vámpír, és hamarosan minden ember. Sokkal nagyobb a kockázat, mint hittük… - Értem… bocsánat – motyogta Narelle. Reina boldogságába keserűséget csempészett az éjszaka. Vajon mi törhette össze ennyire ezt a lányt? Hiszen az emlékek, melyeket látott, egészen mások voltak. Ha Narelle nem is nevetett sokat, bátran kiállt bármikor önmagáért, barátaiért… az igazságért. Vakmerő volt, és mégis visszafogott. Feltűnő jelenség, az éjszaka ártatlan csillaga. Egy csillag az éjszakai égen… És most mégis egy sok sorscsapás alatt megtört kislány remegett a karjaiban, a hideg és a félelem miatt. - Megérkeztünk… - suttogta Reina, és ereszkedni kezdett. A Föld alatti kert bejárata előtt ért földet, annál a bejáratnál, amit oly rég, még Maddock mutatott neki. Óvatosan engedte el a még mindig hozzá bújó kislányt. Csak most vette észre, hogy Narelle milyen magas a korához képest. Majdnem ugyanolyan magasra nőtt, mint ő maga. Összeszorult a torka. Vajon hogyan fogja fogadni a király? Megérti majd, hogy mi történt, hogy miért veszett el két hétre, vagy nekitámad, talán megöli egyetlen pillantással? Reina előbb Narelle-t eresztette le a szűk nyíláson át, majd maga is lemászott. Maddock jelenléte nagyon közelinek tűnt… de a Föld alatti kert olyan sötét volt, hogy a vámpírnak is hunyorognia kellett, hogy lásson valamit. Csak miután a talpa alatt megroppant valami, fogta fel, hogy mi történt: a növényzet elszáradt. Haldoklott a természet.   Maddock a falnak dőlve, a lábával türelmetlenül dobolva várta, hogy Reina végre megérkezzen. Már nem érdekelte az a halandó, akit most hoznak elé, már késő lenne az újabb kísérletre, hogy vámpírrá tegyenek valakit, talán át sem változna. Hiszen már olyan halott minden… talán már vége is. Meghalhatott Nyx, és többé nem a gyengülésének a jele a vámpírok haldoklása, hanem azé, hogy az utolsó erejüket is feléljék. Vagy Amalie-nek volt igaza, és Nyx nem is létezik, csak egy ostoba legenda. De Maddockot nem érdekelte többé. Az egyetlen cél, amit még szemei előtt látott, hogy Reinát megbüntesse az árulásáért… hogy megölje a lányt, de előbb láthassa szenvedni. Reina, az áruló szenvedjen legalább annyit, amennyit az árulása miatt a barátai, a sikertelenségéért a vámpírok… Mikor végre megérezte Reina jelenlétét a közelben, felsóhajtott. Vére itt a pillanat, amikor utoljára láthatja a lányt, s amikor végezhet vele…   Reina óvatosan vezette a sötétben mit sem látó halandó lányt. Érezte Maddock haragját, és mélyen reménykedett benne, hogy nem ellene irányul – akkor is, ha tudta jól, hogy reménye valószínűleg hiábavaló. Elszorult torokkal lépett abba a terembe, ahonnan Maddockot érezte. Ugyanaz volt, amelyben oly rég, hat éve felébredt a szövetség megkötése után… de már semmi jele nem volt az élő növényzetnek, egy-két haldokló páfránylevél nyögte még utolsó sóhajait. - Üdv, Maddock – hajtotta meg a fejét Reina. Narelle kíváncsian tekintett körbe, de a szemben lévő falnál szikrázó szempáron kívül semmit nem látott. Maddock arca már fénytelen volt – holott régen oly jól kivették a halandók szemei is a sötétben… - Hát elhoztad… - a király hangja gúnyosan csendült. Reina látta a szeme rándulását, ahogy a halandóra tekintett… de a pillantása túl gyorsan ugrott vissza a vámpírra. – Hoztál egy halandót, akit a nappali őrzőnek hiszel. Tévedtél újra… de ez nem újdonság – lépett közelebb a király. – A baj csak az, Reina, hogy mindeközben eljátszottál mindent, ami a tiéd volt. A biztonságodat… a bizalmunkat… az életedet. Reina nyelt egyet. Oly fenyegetőek voltak a király szavai, s oly kegyetlen a szeme sötét szikrája, hogy nem tudott azonnal válaszolni. Védelmezőn közelebb húzta magához Narelle-t. - Erős vagy, te vagy az egyetlen, akinek még van ereje, Reina! Rajtad és rajtam kívül mindenki az utolsókat rúgja. De mi is meghalunk, ha ők meghalnak… Mit sem számít már egy-két nap, amelyet túlélhetünk. Rajtad múlott minden, de elbuktunk. A mai volt az utolsó nap a vámpírok életében… s te az utóbbi két hetet azzal töltötted, hogy elárulj minket! – az utolsó szavakat a férfi olyan hangerővel kiáltotta, hogy a barlang falai beleremegtek. Narelle a fülére szorította a kezét, és szorosan összezárta a szemeit… nem akarta látni, ha a sziklák leomlanak, s maguk alá temetik őket. - Elég legyen, Maddock! – sziszegte a lány. Más fogadtatásra számított, és őrült düh kezdte marni a gyomrát. Megfordult a fejében, hogy a király torkának ugrik, hátha újdonsült erejével erősebb nála. - Áruló! – üvöltötte Maddock, és kitépte Reina védelmező karjaiból a halandó lányt, eltaszítva a padlón. Narelle felsikoltott, majd hangosan felzokogott. Reina vállába fájdalom hasított, mely végigszántotta az egész karját, majd vadul dübörgő sajgást hozott a jobb alkarjába. Érezte a vér szagát… Narelle karja eltört, s az övé is ugyanúgy fájt. - Ez lesz az utolsó órád, Reina. Megvárjuk a napkeltét… addig fogsz szenvedni, míg fel nem kel a nap – jelentette ki a férfi tárgyilagos hangon, s karja, mely mintha mit sem vesztett volna az erejéből, most Reina torkára kulcsolódott. A király a falhoz szorította a vámpírt. Egy tőr villant meg a kezében. - Őrült vagy… ez a lány… legalább nézd meg, legalább figyelj rá egy pillanatra! Ő az, Maddock! A nappali őrző! – könyörgött Reina, megpróbálva jobb belátásra bírni Maddockot. Ám a férfit már a gyűlölet és bosszúvágy elegye vakította el. - Nincs nappali őrző. Ez csak egy halandó, akinek a keserves élete hajszálon függ. És miért? Mert elbuktál! – a király már nem ordított. Miközben beszélt, a pengét lassan jobb vállába szúrta, hogy végül a csontokat átdöfve szegezze a vámpírt a falhoz. Reina belátta, hogy hiába próbálna szabadulni. A fájdalom a vállába mart, de összeszorította a fogát. Nem akart ordítani, nem akarta, hogy Narelle hallja a szenvedését… de a kislánynak elég volt hallani Maddock szavait. A fájdalomtól és a reményvesztettségtől zokogott, s könnyei a kiszáradt kis patak medrébe hullottak. - Nézd, hadd magyarázzam el… csak pár szóban… - Nem vagyok kíváncsi rá – intette hidegen Maddock, s körmei végigszántották Reina mellkasát. A lány levegőért kapkodott fájdalmában, de végül mégis képes volt szavakat kipréselni magából. - Amalie magával vitt, kénytelen voltam ott maradni vele. Elrejtett, hogy ne jöjjetek rá, hol van a szálláshelye… És tanított, megtanított rá, hogy hogyan találhatom meg az Éjkirálynőt, és hogy hogyan tegyem vámpírrá. - Miért hazudsz az utolsó szavaiddal? – kérdezte fájdalmas hangon Maddock. - Nem hazudok! – kiáltott fel a lány. – Végy bizonyságot róla. - Hagyd a süket beszédet! – intette a király. – Amalie-t érdemesebbnek találtad rá, hogy vele élj. Most, hogy eldobott magától, vissza akarod könyörögni magad, igaz? Nyx nem létezik! - Itt van az orrod előtt! – Reina nem tudta felfogni, hogy a mindig bölcsen ítélő király hogy lehet ennyire elvakult a döntő pillanatokban. - Hazudsz, Reina. Minden szavad hazugság… - mondta a király. Legszívesebben kivégezte volna a lányt, de még nem szenvedett eleget. Dühében a körmeit fúrta Reina hasfalába, átszakítva a könnyű póló anyagát, és felhasítva a lány testét végig, oldal irányba. Reina sikoltott… most már nem tudta visszafogni magát, túl nagy, túl éles volt a fájdalom. - Könyörgöm, hallgass meg, most utoljára, és bizonyosodj meg arról, hogy igazat mondok! Nézd meg jobban ezt a halandót… Kérlek… - nyögte a lány, mikor végre magához tért. Hallotta saját zihálását. Maddock mintha egy pillanatra megingott volna. Csend volt… csak Narelle zokogása törte meg, s furcsa csobogás, mely lassan az egész termet betöltötte. A fény is élesedett. - Felejtsd el a hazugságaidat! – rázta meg végül a fejét. – Jobb, ha megöllek… eleget hallgattalak… Reina könyörgőn nézett a király szemébe. Nem tudta, milyen halála lesz, csak azt tudta, hogy ezzel mit veszít ő maga, és az egész faj, melyet megóvhatott volna… mit veszít az egész föld… Felsikoltott, ahogy betörtek a bordái, s a király keze a szívére kulcsolódott. Tudta, hogy ez a fájdalom az életének utolsó pillanata…   - Siess már, Lotus, el fogunk késni! – sürgette repülés közben a barátnőjét Shahinda. Lotus le-lemaradozott, holott mindent beleadott, utolsó erejével sürgette magát. - A szárnyaim már nem bírják sokáig, el fognak tűnni, ha így megerőltetem magam… - morogta. - Tudom, de sürget az idő! Én is fáradok, de mindjárt ott vagyunk. - Szerinted Maddock is megkapta ezt az üzenetet? – kérdezte a vörös hajú lány. - Nem hinném… A király dühös, még innen is érzem a haragját, Reina pedig ott van nála… - Tudom… és szenved. - Vagy az utolsókat rúgja. Ha nem érünk oda időben, akkor… - Shahinda elharapta a mondatot. A föld alatti kert hegye végre a látóterükbe került. - Emlékszel még a bejáratra? – kérdezte Lotus fojtott hangon. Shahinda határozottan bólintott, majd ereszkedni kezdett. - Tudom, hogy hol van, mindjárt ott vagyunk, csak addig tarts ki! A kimerültségtől zihálva értek végre földet, alig néhány méterrel a lejárattól. - Nincs időnk kifújni magunkat, arra majd akkor kerül sor, ha Reina és Nyx biztonságban van – mondta Shahinda, miközben eltüntette a szárnyait. Lotus követte a példáját, de nem válaszolt, csak a bejárathoz ment, és leugrott a lyukba, majd félreállt, hogy helyet adjon Shahindának is. A barátnője alig néhány pillanat múlva követte. - Hol lehetnek? – kérdezte a barna hajú lány, de a másik már el is indult, egyenesen előre. Alig néhány pillanat maradt hátra… nem nézte, hogy mit tapos le, nem érdekelték az életet adó növények. Az utolsó pillanatban ért abba a terembe, ahol a király és Reina volt. - Ne! – sikoltott fel – de későn. Maddock már áttörte Reina mellkasát – s most hirtelen fordult feléje. - Mit keresel itt? – kérdezte nyers hangon, majd az érkező Shahindán akadt meg a szeme, de nem tette fel újra a kérdést. - Igazat mond… - zihálta az idősebb nő. Maddock visszahúzta a kezét. Nem tudta, hogy mekkora kárt tett Reinában, hogy egyáltalán még visszahozhatja-e a lányt… de a két vámpír felé fordul. - Honnan veszitek ezt? – kérdezte számonkérő hangon. - Amalie hagyott egy üzenetet az asztalon, a hamuban – magyarázta Lotus, és Shahinda bólintott hozzá – Azt mondta, hogy Reina igazat mondott, ma átadja neki az erejét, hogy az utolsó körhöz legyen ereje, különben nekünk annyi. – foglalta össze röviden. Maddock ledermedt egy pillanatra. - Tudsz rá bizonyítékot? – kérdezte végül megenyhült hangon. A dühe elpárolgott, lelkiismeret-furdalásnak adva át a helyét. Reina előrebicsaklott fejjel nyöszörgött, csak a király és a tőr szorítása tartotta meg álló helyzetben, a fal mellett. - Nem… - sóhajtott Shahinda. – De ha tényleg te vagy a legidősebb vámpír, akkor tudnod kell, hogy Reina mire született… és azt is, hogy Amalie-nek ugyanúgy érdeke megtalálni a nappali őrzőt, mint neked vagy nekünk. Maddock még egy percig Shahinda szemébe nézett, majd kirántotta a tőrt Reina vállából, és a földre engedte a lányt, de még nem gyógyította be a rajta lévő sebeket. - Rendben… megnézem ezt a halandót – mondta végül, és Narelle-hez lépett, és óvatosan felemelte a lányt. Érezte, amint a halandó reszket a karjaiban. Látta rajta a fekete ragyogást, de semmi mást… csak ennyit. Maddock soha nem álmodott a nappali őrző arcával. Megrázta a fejét. Shahinda óvatosan ment közelebb, rettegve attól, hogy Maddock igaza fog bebizonyosodni. A cipője alatt puhán hajlottak meg az ágak, halandó vér csillogott rajtuk… s az ismét feléledt patak medrébe gyűltek a harmatcseppek, vékony csermelyként folydogálva tovább. Narelle nem akart a férfi szemébe nézni, még mindig elfordította a tekintetét, a sötétséget bámulta a könnyein át. - Maddock… - suttogta Shahinda, lenézve a lába elé. A király önkéntelenül követte a pillantását – s amit látott, attól percekre bennakadt a lélegzete. - Igaza volt… - mondta ki végül fájdalmasan. Lotus lélegzetvisszafojtva várta a király döntését. Reina mellett térdelt, és igyekezett meggyógyítani a lányon lévő sebeket, de a szívéhez nem mert nyúlni. Maddock Shahinda kezébe fektette a halandó lányt. - Vigyázz rá! Megpróbálom rendbe hozni, amit elszúrtam – morogta, és ismét Reinához lépett, majd letérdelt a lány mellé. - Sajnálom… - mondta halkan. Lotus nem nézett a szemébe, csak a barátnőjét figyelte. Reina mintha elvesztette volna azt az erőt, amit eddig ajándékként kapott, most félig ájultan, csukott szemmel, némán tűrte a kínokat, a gyógyulást, de már nem érzékelte azt sem, hogy ki van mellette. Nagyon lassan múlt a fájdalom, s a szívébe új, erős vér csöpögött. Még a fülében csengett Amalie utolsó üzenete. Eddig tudtam segíteni, sajnálom. Nálunk felkelt a nap… az erőmet már nem tudom átadni. Légy erős, Reina, csak egy hajszál választ el a sikertől! Csak most ne add fel… Még két órád van a napkeltéig. De már késő volt, már nem rajta múlt, hogy feladja, vagy sem… Mégis, mintha kitisztult volna a látása, s az első, amit megpillantott, Maddock arca volt. Eltűnt a fájdalom, a sebeinek nyoma sem maradt. - Most már hiszel nekem? – kérdezte rekedt hangon. Nevetést hallott maga mellől, könnyes nevetést… a sötétségben kibontakozott Lotus könnyes-mosolygó arca. - Igen, hiszek – sóhajtott fel Maddock, és felsegítette Reinát. A lány a falnak tántorodott, de megpróbálta összeszedni magát. - Erről még beszélünk… - mondta a királynak, de most nem akart a szemébe nézni – félt, hogy túl nagy gyűlölet lenne a sajátjában. Összeszorította a fogát, és Shahindához és Narelle-hez lépett. Egy hálás pillantással vette át a halandót a lánytól, és lefektette a földre. - Jól van… itt vagyok, Narelle, most már rendben lesz minden – mondta halkan. Végigsimított a halandó lány karján, csak remélte, hogy maradt még elég ereje a gyógyításhoz. Narelle felnyögött, a seb iszonyúan lüktetett, ahogy a csont elmozdult benne, vissza a helyére, majd a szövetek összeforrtak. A fájdalom olyan hirtelen múlt el, ahogy jött. - Nyugodj meg… - sóhajtotta Reina, és megsimogatta a lány arcát. - Most vámpírrá teszel? – kérdezte a sírástól gyenge hangon a kislány. Miutána Reina „igen”-t suttogott, hozzátette – Nem így képzeltem… azt hittem, boldog leszek. - Hidd el, hamarosan az leszel – nyugtatta meg Reina. – Most engedd el magad! – tette hozzá, és ráhajolt a kislányra. A fogai ismét a húsba mélyedtek, de Narelle most nem rándult meg, hisz ismerte már az érzést. Reina már nem volt kíváncsi sem a képekre, sem az emlékekre. Hosszú kortyokban itta a lány vérét, tudomást sem véve arról, hogy a többiek figyelik, hogy Maddock minden rezdülését vizsgálja, s hogy Shahinda és Lotus szemei a reménytől csillognak. Az utolsó csepp vér is elhagyta Narelle testét. Reina az övéből húzta elő a kedvenc tőrét. Figyelt, a fogait összeszorítva, szédülve a gyengeségtől – az őrző pillanatnyi halálától. Hallotta Amalie suttogását: Most vagy soha! S a felragyogó lélek-fényben a tőrt keresztülszúrta Narelle gyenge szívén. A fény nemhogy kihunyt volna, de vakítóvá erősödött. Végigsöpört a termen, behatolt a szomszédos termekbe – s nyomán új rügyeket hajtottak a növények, új hajtások bújtak ki a földből. Reina kihúzta a tőrt Narelle szívéből, s a saját csuklóját vágta meg vele, s a vérét a lány sebébe csurgatta, a másik kezét pedig, markában a tőrrel Narelle homlokára tette. Igyekezett felidézni magában az eddig tanultakat, az emlékeket, azt a tudást, amit Amalie-től kapott, s azt is, mely minden vámpír sajátja. Kusza emlékek voltak, de épp elég jók ahhoz, hogy a nappali őrző megszülethessen. Óráknak tűnő percek után Narelle teste megrándult, s a szívén lévő seb magától forrt be. S mialatt az Éjkirálynő első sikolyai betöltötték a Föld szívét, a szél még a legtávolabbi városokban, földrészeken is gyilkossá fokozódott. A vihar tornádókká alakult át, megremegett a föld, szökőárak söpörték el a part menti városokat, s ezt egyetlen halandó sem láthatta előre. Órákig tombolt a föld, a természet, hogy visszafizesse az emberiségnek, amit az tett vele, hogy elpusztítsa mindazt, ami fájt neki. Bányák omlottak be, kőolajkutak gyulladtak fel, egeket ostromló épületek váltak porrá a földön. S a természet csak azokat az embereket hagyta életben, akik különösek voltak, értékes építői a halandó csodáknak.