- Áruló! Hazug! - Ez volt az utolsó éjszakád… - Hogy tehetted? - Hogy árulhattál el minket? - Miért, Reina? - A barátaid voltunk! - Mindenben támogattalak! - Bíztunk benned! - Segíts… kérlek, segíts… segíts… se… gíts…   Reina hirtelen ébredt. Az álmában hallott mondatok még a fejében kavarogtak, nehezen választotta el a valóságot tőlük. Az arc, melyet maga előtt látott, mintha a szobában maradt volna egy pillanatra, halványan derengett az ablakot eltakaró függöny előtt. Reina felült, és megrázta magát. A lidércnyomás eltűnt, érzékei kiélesedtek, erősnek érezte magát, sokkal erősebbnek, mint valaha… arra az éjszakára emlékeztette, mikor vámpírrá lett, hiszen újdonság volt minden ismét felébredt érzéke, a hallása, mely az utcán felhangzó, autómagnókból szóló lágy és vad ritmusok elegyét válogatta külön, a látása, mely a szoba fény nélküli árnyait éles kontúrokkal határolta be, színeket adva nekik, a bőre, mely a durva, vászon ágyneműhuzat fonalait válogatta szét. S ugyanakkor hallotta a vámpírok gondolatait, veszélyes örvényként húzták maguk felé, segítségért kiáltottak. Haldokoltak… s ő, Reina, a legfiatalabb fekete vámpír mégis erős volt, mint soha azelőtt. Nem akart gondolkozni rajta, hogy vajon minek köszönheti ezt az ajándékot, gyorsan felkelt, s az ablakhoz lépett. A könnyű vásznat szétrántotta, és lebámult a csillogó utcára. Az autósok gyorsan hajtottak el, rádiójuk dübörgött. Motorosok zúzták szét az éjjeli csendet. Kirakatok fénye száműzte az éjszakát, halandók csoportjai nevetgéltek, részegen a lelkesedéstől. Mintha mindenki ma éjjel indult volna az utolsó táncba… Reinába a felismerés olyan hirtelen hasított, hogy megtántorodott tőle, lábai alig tartották meg a súlyát. Ez az utolsó éjszaka… ez az az éjjel, amikor még élnek a vámpírok, mikor még boldogok a halandók. S ez az utolsó éjszaka, amikor még megtalálhatja az Éjkirálynőt. Durván tárta ki az ablaktáblákat, és a lelepleződés veszélyével mit sem törődve lépett ki az ablakpárkányra. Harmadik emelet, bárki öngyilkosjelöltnek hiheti… de már gondolati síkon vibráltak a szárnyai, s ahogy elrúgta magát, vad örömmel emelték fel az oly rég használt szárnyak. Halandók sikolyát, nevetését hallották, gondolatait az ördögökről és az angyalokról. De érezte, hogy már majdnem késő. Az éjjel rég leszállt, a fekete bársony ráborult az égboltra, hogy aranyfénye itt-ott megcsillanhasson odafent.   Ez az utolsó éjszaka? – a gondolat Maddockban merült fel. A föld szívében volt, ismét, meredten bámulta a haldokló növényeket. Tudta, hogy minden itteni élet a vámpíroknak köszönheti a létét. Ha lehetett volna, a könnyeivel vigasztalja a páfrányokat, a napok óta kiapadt patakot, azok mégis érzéketlenek voltak a királyra. Maddock csak egyedül akart lenni, magányosan a mellkasát szorító fájdalommal, a zokogással, a könnyeivel, a vég gondolatával. Már biztos volt benne, hogy ez az utolsó éjjel. Az sem derítette fel, hogy ismét érezte Reina jelenlétét. Már nem akarta látni a lányt, nem akart beszélni vele. Biztos volt benne, hogy haragjában, elkeseredettségében elpusztítaná… holott ő megtett mindent eddig, a vörös démon minden bizonnyal megmérgezte. Mégis, Reina volt az, akin a sorsuk múlott, és a kudarcért büntetés jár… Shahinda és Lotus most minden bizonnyal otthon vannak, és már ők is feladták a reményt. Vajon élnek még egyáltalán? Valószínű, hogy ők igen, holott annyi vámpír meghalt már. Őket megvédi a szövetség, Raymondot a különös ereje, bölcsessége, Talishát a kevert faja, Reinát a feladata. Maddock nem kereste meg őket. Már nem számított, hogy élnek-e, nem fogják sokkal túlélni Nyx halálát. Maddock felsóhajtott, és a falnak támasztotta hátát. Nem tudta, hogy őt legyűri-e majd Nyx halála, de ha igen, akkor itt akarta bevárni a pillanatot.   - Biztos vagy benne, hogy áruló? – kérdezte Lotus, könnyes szemekkel. Ő maga, egészen eddig hitt Amalie szavainak, de egy szúró érzés a torkában maradt. Most, hogy érezte Reinát, már minden erejével kapaszkodott az utolsó szikrába, ami felmenthette barátnőjét a vádak alól. - Biztos. Hányszor mondjam még el? – vágta rá Shahinda idegesen. - És ha… megkeresnénk? - Semmit nem érnénk el vele. - De… talán mégis. - Azt hiszed, hogy mondhatnánk neki bármit? Reina már más utat jár. Talán megtalálta a módját, hogy életben maradjon. Emlékszel, Amalie megmondta: nem létezik a nappali őrző, a saját hülyeségünk miatt gyengülünk. - Igen, tudom… de ez az egész… annyira zavaros. Annyi éven át hittünk benne, vakon kerestük… - És mindannyiszor melléfogtunk, nem találtuk meg Nyx-t, mert nem létezik! – emelte fel a hangját Shahinda. Lotus nem válaszolt, maga elé meredt, az asztal lapján, ahová aznap a fekete pernye hullott, s azóta is ott feküdt, kereste a megoldást. A könnyek elhomályosították a látását, mégis, mintha vibrált volna a hamuban valami… Megdörzsölte a szemeit, hogy jobban lásson, s épp abból a szögből, ahol ült, apró betűs írást vett ki az asztallapon. „Reina a tiétek, hű maradt hozzátok, a szavaim arra voltak jók, hogy ne keressétek. Amint megfejtitek ezt az üzenetet, épp eljön az idő, hogy megkapja az utolsó lehetőséget. Minden erőmet átadom neki, hogy legyen energiája az utolsó keresésre, az Éjkirálynő, vagy ahogy ti ismeritek, Nyx megtalálására. Nekem már mindegy. Ha sikerül, túlélitek, ha nem… akkor meghalok én is. Amalie.” - Shahinda… gyere ide – nyögte Lotus ismét elkönnyesedett szemekkel. A nő türelmetlenül fordult oda, s állt a barátnője által mutatott helyre. Hosszú, fájdalmas nyögés tört fel belőle, majd hosszan és cifrán káromkodta el magát. Mire Lotus magához tért, Shahinda már kibontott szárnyakkal rohant az ajtó felé.   Olyan gyönyörű volt az éjszaka… Milyen élénken szikráztak a csillagok odafent… És milyen szépek voltak lent az emberek is, milyen magukkal ragadóak, elbűvölőek, mintha mind egy szálig ugyanúgy ragyognának. Narelle tekintete a távolba révedt. Most ért haza a sétáról, melyet engedélyezett magának, de még nem tudott szabadulni a gyönyörű várostól. Az ablakban állt, arra is lustán, hogy ledobja magáról a rövid kabátot. Jól érezte magát, legalábbis szerette volna ezt hinni. Szemei még nem romlottak, hallása sem sérült. A szíve gyorsabban dobogott a gyógyszertől, talán már a normális ritmust vette fel, a tüdeje is tiszta volt. Csak a csontjai nem javultak semmit, sőt, talán romlottak egy kicsit azóta. A bőre is halotti fehérré vált, és csúf kék foltok jelentek meg rajta. Nem, most nem akart foglalkozni vele. Várta, hogy történjen valami, valami olyan, ami még nem történt. Természetellenes izgalom járta át a testét. Várt valakit, valamit, ami még sosem volt, s ami most először lesz. A fantasztikus érzést az apja lépteinek hangja zavarta el. Hallotta, amint a férfi a folyosón jár, majd benyit a piciny szobába. Nyugodtan fordult felé, s talán életében először rámosolygott az apjára. - Megvacsoráztál már? – kérdezte az öblös hang, s az arc megrándult, mintha önkéntelen válaszmosolyt akarna produkálni – de csak egy gunyoros fintorra futotta belőle. Narelle nem zavartatta magát. - Igen, köszönöm – válaszolt olyan kedvesen és udvariasan, mint ahogy tudta. Magában még mindig azon reménykedett, hogy történhet valami… - Akkor húzd be a függönyt, és nyomás lefeküdni! – rivallt rá az apja. A kislány nem szegült ellen, csak értőn bólintott, majd a karnisra akasztott anyaggal kizárta a csillagok ragyogását a szobájából. Az apja megvárta, míg a lány átöltözik, még elfordulni sem volt hajlandó. Narelle félszegen vette át a pizsamáját, nem szerette ezt a pillantást, de nem mondhatott ellent. Végül ágyba bújt, azzal a fogadalommal, hogy nem fog elaludni. Az apja önelégülten bólintott, mintha egy nehéz feladatot látott volna el, majd becsukta, mi több, kulcsra zárta az ajtót. A kislány pedig a párnára hajtotta a fejét. Hallotta még, ahogy az apja büszkén beszámol az anyjának, hogy a picilány ágyba bújt, úgyhogy övék a lakás… aztán a kimerültsége győzött, és mély álomba merült. Nem akarta tudni, hogy mi következik otthon ezek után…   Reina száguldott az éjszakában, élvezte, hogy a szárnyai ismét fáradhatatlanok, hogy a vére zubog. Rengeteg halandót vizsgált meg rövid idő alatt, de az eredménytelenség nem szegte kedvét. Bár az, hogy a legtöbben kisebb-nagyobb csoportokba rendeződtek, megnehezítette a munkáját, mégis az volt az érzése, hogy az Éjkirálynőt nem az utcán kell keresnie, akkor sem, ha olyan sokan jártak kint. Ablakokon kukkantott be, megfigyelte az ottani halandók gondolatait, álmait, távolról megállapította, hogy vajon milyen vámpír vált volna belőlük. Annyi év után először élvezte az éjszakát, és szenvedélyesen érezte, hogy a megoldás már csak egy karnyújtásnyira van. Hanyagul nézte át az utcákat. Akaratlanul is az álmaiban látott arcot kereste, de hozzá hasonlót sem talált. Mi több, egyetlen haldokló, vagy beteg halandót sem látott odalent, sem pedig a lakásokban, bármennyire terjesztette ki érzékeit. Lehetetlennek érezte, hogy egy nagyváros minden lakását, lakóját meglátogasson egyetlen éjszaka alatt, minden lépcsőházat végigjárjon, s a megérzései egészen mást súgtak neki: pihenjen le végre… Mintha a kecsegtető suttogást nem is a teste teremtette volna, hanem kívülről jönne. Végül, mikor úgy érezte, a késztetés erősebb az akaratánál, egy tízemeletes tetejére szállt le. Eltüntette a szárnyait, és nyugodtan hátradőlt a sima tetőn, hogy csak néhány percet pihen, utána pedig folytatja a feladatának végrehajtását. Olyan fényes volt a Szaturnusz, hogy ma éjjel tán a halandók szemei is észrevehették. Csillageső hullott, habár nem volt itt az ideje, Reina több apró, aláhulló követ számolt meg az égbolton néhány perc alatt, mint amennyit valaha látott. Mit is mondott Amalie? Ha vámpírrá teszi Nyx-t, akkor annak természeti tragédiák lesznek a következményei… Vagy ez az őrző halálára vonatkozik? Már nem számít, csak jöjjön már el az az idő! – gondolta fásultan, és lehunyta a szemeit. Nyugalmat kívánt, egy öblös férfihang mégis kirángatta belőle. Lentről jött, a ház valamelyik emeletéről, és a férfi fojtott hangon szitkozódott. Egy csattanást hallott, majd fájdalmat érzett lentről, és sírást… És reményvesztettséget.   Narelle egy csattanásra ébredt. Rég ismerte ezt a hangot, és gyűlölte. Mikor felnyílt a szeme, első gondolata volt önmaga átkozása, hogy a fogadalma ellenére elaludt. Felült az ágyon, tudva, hogy úgysem alhat el ismét. Remélte, hogy csak álmodta azt a csattanást, és ezt igazolta is a beálló csenddel. Nem hallott semmit a szomszéd szobából, sem elcsukló zokogást, sem zihálást, nyögéseket, melyeket még jobban utált, mert az anyjának csak fájdalmat okoztak, míg az apjának, aki nem érdemelte ki, gyönyört. A falakon átszűrődő suttogás azonban meghazudtolta minden reményét. - Megmondtam, hogy nem tehetek érted semmit, ez a pénz kell nekünk, hogy megéljünk Narelle-el. Ezért gürcölök napi tizenkét órát… - ez az anyja volt. Remegett a hangja, valószínűleg már kapott egy kisebb pofont, de ettől még nem vonult vissza. - Na ide figyelj! Eddig én tartottalak el titeket, most nem kaphatok egy kis viszonzást? – az apja hangja sokkal élesebb volt, mint az anyjáé, s Narelle szívébe keserű fájdalmat csalt. Ismét részeg… a szavain is érezni a tömény whisky ízét. - Sajnálom, de arra, hogy elkártyázd, nem adhatok! A kislány gyógyszereire kell a pénz… - Dögöljön meg akkor! – fortyant fel a férfi. – Azok a dilibogyók nem segítenek rajta! Esküszöm, nélkülük sokkal jobban lenne! - Hogy mondhatsz ilyet? – sziszegte a nő – A lányunk élete sokkal fontosabb, mint a te hülye, részeges duhajkodásod! Ne… ezt nem kellett volna, gondolta sírva Narelle. Tudta, hogy mi következik, rettegett tőle, hogy hallja. - Mit mondtál, te tetves szuka?! – üvöltött fel az apja, megfeledkezve róla, hogy a lány már alszik. És ütött. Az anya fájdalmában kiáltott fel, talán meg is sérült. Nem csattanás hangja volt, inkább egy tompa puffanás. Majd még egy, és még egy. A nő hangja még élesebbé vált, és el-elcsuklott a kínokkal teli zokogása miatt. A földre esett, Narelle már ennek a hangját is ismerte. - Most megdöglesz, te ribanc! – ismét a férfi őrült hangja. Egy sikoltás… és utána olyasvalami, amit Narelle még sosem hallott, ami még sosem szűrődött át ezeken a vékony falakon. Elcsukló hörgés… mintha nem kapna levegőt… kétségbeesett köhögés, de egyre halkabban. Suttogás… az anyja egyetlen szót suttogott: Narelle… az ő nevét. S Narelle kétségbeesetten zokogott fel újra, a párnát harapva, fel-felsikoltva a fájdalomtól, ahogy megértette, mi történt. Nem is hallotta már a lépteket, nem is vette észre, amint az apja betöri az ajtót, ügyet sem vetve a zárra. És nem látta őt…   Vérszag. Ez csapta meg Reina orrát, majd érezte, amint egy halandó kiszenved. Olyan hirtelen állt fel, mintha megtaszították volna. Nem tudta, hogy ő maga akart-e cselekedni, vagy valaki más vezérelte, de rábízta magát az ösztöneire. Sosem érezte még ennyire közelinek a sikert, s még sosem volt ennyire bizonytalan benne, hogy a reménye valóra válhat. Pillanatokon múlt minden. Feltörte a tetőajtó zárját, és leereszkedett, majd a vámpírok gyorsaságával szedte a lépcsőket, élénken figyelve rá, hogy honnan, melyik lakásból érzi azt a szörnyűséget. A rohanására a halandók is felfigyeltek, nem igyekezett tompítani lépteinek zaját. Végül megtorpant az egyik emeleten, és a visszatért erejével könnyedén lökte be a lakás ajtaját. A kis előtér csillogott a tisztaságtól, de a padlót vér szennyezte be. Egy harminc körüli nő feküdt ott, holtan. A mellkasából még mindig szivárgott a vér. Reina átlépett rajta, s innen belátta a szűk folyosót. A szoba ajtajában egy férfi állt, vadállati görnyedtséggel, az egyik könyöke behajlítva. Reina nem látta, hogy mit tart benne, ugrásszerűen ment közelebb. Egy rémült üvöltés, és a kés a férfi gyomrát szúrta át. A vámpír nem fanyalodott rá, hogy igyon a vérből, csak az ágyon zokogó kislány iránti szánalom vette rá, hogy kitörje a férfi nyakát, megrövidítve a halandó szenvedését. Az éjszaka elcsendesült, csak a fájdalmas sírás hangja törte meg. Reina dermedten állt hosszú percekig. Eljött, és elmúlt a pillanat, amikor megszólalhatott volna, amikor a torkában érzett fojtogatás nem kínozta. Aki az ágyon feküdt… nem merte elhinni. Lassan mozdult meg, s agya felfogott és elraktározott mindent. A földön heverő, szakadt füzeteket. A függönyön lévő szűk rést. A takaró redőit. A fal rideg fehérségét. A futószőnyeg felgyűrődését. Egy félredobott könyvet az íróasztalon. És az ágyban egy tizennégy éves forma kislányt… - Nyugodj meg – próbált megszólalni, de a hangja csak elfojtott suttogás volt. Végre kitisztult a tudata, és határozottan az ágyhoz sétált, majd leült rá. A lány ijedten nézett fel, szemmel láthatóan eddig fel sem fogta, hogy mi történt körülötte. A tekintete megakadt Reina vörösen szikrázó szemein, és jól láthatóan nyelt egyet, de a könnyeit nem tudta megállítani. - Ki vagy? – kérdezte. - A nevem Reina – felelte nyugalmat erőltetve magára. - És mit keresel itt? – kérdezte Narelle élesebbé vált hangon. Reina nagy levegőt vett, de nem tudott mit mondani. Annyira várta ezt a pillanatot, s most, hogy végre eljött, nem találta a szavakat. Végül zavartan szólalt meg. - Vámpír vagyok… téged kereslek, már évek óta. De… meg kell bizonyosodnom róla, hogy tényleg te vagy… Narelle szemei felcsillantak, gondolatai, melyek eddig rejtve voltak, most egyszerre megnyíltak Reina előtt. Ismét felébredt benne a remény, arra az újra, és arra a gyönyörűre. Már nem érdekelte az anyja halála, az apja holttestére csak egy pillantást vetett, és el is mosolyodott rajta, hogy halott a gyűlölt férfi. - Csinálj, amit akarsz… készen állok, bármi fog történni. Csak történjen már valami… - felelte kérlelőn. Reina elmosolyodott. - Ezzel megkönnyíted a dolgom. Ne félj, nem bántalak… sokkal értékesebb vagy annál, hogy komoly kárt tennék benned – mondta lágyan, majd óvatosan magához vonta a kislányt, és ráhajolt a nyakára. Narelle megremegett egy pillanatra, amint a két tűhegyes vámpírfog a bőrébe hatolt, majd elengedte magát. Nem szisszent fel, nem voltak fájdalmas gondolatai. Reina figyelt, apró kortyot nyelt le a kislány véréből… és látta a fekete ragyogást, mely semmivel nem volt összetéveszthető. Tökéletes, teljes fekete vámpír, aki nagyon ritkán születik… és az arc lassan körvonalazódott Reina szemei előtt. Forgott körülötte a szoba. Ugyanaz az arc volt, amely az álmaiban kísértette, de most a körvonalai élesebbek voltak, mint valaha. S a szempár, mely eddig fájdalmat tükrözött, a száj, mely eddig kérlelt, most először boldog mosolyra húzódott. Reina szédülve engedte el Narelle-t, és begyógyította a lány nyakán a sebet. Képtelen volt megszólalni, csak hosszan nézett a zavart kislányra, tekintete nem tükrözött semmit. - Gyere velem… - mondta végül, hosszú hallgatás után, és felállt az ágy széléről. – Még ma éjjel vámpír leszel. Narelle ismét nagyot nyelt, és kikászálódott az ágyból. - Biztos, hogy igazat mondasz? – kérdezte nagyon halkan, mintha nem merne kérdezni. Reina azonban meghallotta, s gondolati síkra hozta a szárnyait. Narelle álla leesett a csodálkozástól, ahogy gyermeki ártatlansággal meredt az árnyék-szárnyakra. - Ne kérdezz. Nem hazudok, mindent meg fogsz tudni, de az idő nagyon szűkös. Mindjárt felkel a nap… és még napkelte előtt messzire kell, hogy vigyelek. Narelle lenyelte az épp ajkaira kívánkozó kérdést, és bólintott. Reina elmosolyodott, majd hosszan felsóhajtott. Üzennie kellett Maddocknak, hogy mi történt… hogy megtalálta, akit kerestek. Miután elment az üzenet, túl hosszúnak tűnő ideig semmit nem hallott, mintha Maddock fülei süketek lennének rá. Végül a király csak ennyit felelt: „A föld alatti kertbe gyertek. Itt vagyok, várlak.” Reina torka elszorult a szűk szavú választól, és nem tudta, hogy mire számíthat… de nem volt más választása. Széthúzta a függönyt, és kitárta az ablakot. Az éppen akkora volt, hogy ő elrugaszkodhatott róla, de a kislányt már nem vihette… - Gyere az ablakhoz – intette Narelle-t. - Hová viszel? – kérdezte a lány. - A királyhoz… a legöregebb vámpírhoz, hogy engedélyt adjon az átváltoztatásodra – válaszolt Reina, és fellépett a párkányra, majd elrugaszkodott. A szárnyai engedelmesen felemelték. Narelle felsikkantott, ahogy egy pillanatra eltűnni látta a nőt, majd mikor a vámpír – vagy talán angyal – megfordulva az ablak előtt lebegett, vagyis lágyan hintázott fel-le a hatalmas szárnyain, melyek már egyáltalán nem tűntek árnyékoknak, megnyugodva lépett az asztalhoz, hogy felmászva ki tudjon hajolni az ablakon. Hagyta, hogy a két erős kar felemelje, és magához ölelje. Reina óvatosan fordult meg, karjaival óvta a kislányt, majd a fellegek között repült el a Föld alatti kert felé, maga mögött hagyva az ezer csillámmal villogó nagyvárost, s a szívében a legnagyobb boldogsággal, amit a vámpírrá válása óta érzett.