Fagyos volt a csend, amely az Éji Csillag Szövetségének birtokára telepedett, holott a ház két lakója otthon volt. Reináról még most, az eltűnése utáni negyedik napon sem érkezett semmiféle hír. Bár a szövetség címere most sem jelzett veszélyt, Shahindának lassan meggyőződésévé vált, hogy barátnőjük halott. Nélküle pedig… értelmetlen a keresés. Ha meg is találnák Nyxet, ha vámpírrá is tennék, talán semmire sem mennének vele. A király parancsa világos volt. Lotus fáradhatatlanul, alkonytól hajnalig küldözgette az üzeneteket. Már rég nem Reina volt a címzett, csak a lányok ismerősei. Gyakran kapott választ, de mindig megnyugvás nélkül. Reinát senki sem látta, senki nem hallott róla, és a jelenlétét sem érezték. Shahinda a szobájában volt, az ágyán fekve, gondolataiba mélyedve próbált rájönni, hogy hol lehet Reina. Néhány üzenetet ő maga is elküldött, de választ nem kapott. Épp, mikor arra jutott, hogy feladja mára, és megpróbálja elfoglalni magát, odalentről megszólalt az ajtócsengő. Kábultan állt fel, és indult ajtót nyitni. Nem is figyelt rá, hogy ki várhat bebocsátásra, nem próbálta megfejteni ezt a titkot, de amint odaért, és feltárta az ajtót, hogy beengedje a váratlan vendéget, a látvány egy perc alatt kizökkentette félig alélt merengéséből. - Maddock! Hogy kerülsz ide? – kérdezte a döbbenettől földbe gyökerezett lábbal. Most nem az a király állt előtte, akit már megismert, nem az a mindig vidám, bölcsességtől sugárzó szempár nézett rá, a száj sem húzódott kedves mosolyra. Maddock gondterheltnek, fáradtnak, és ami a legaggasztóbb volt: kimerültnek látszott. A testtartása is mintha meggörnyedt volna, a haja komoran simult az arcára, nem lobogott mögötte, és nem szikrázott a soha ki nem múló élettől. - Bemehetek? – kérdezte köszönés helyett, mire Shahinda végre félreállt az ajtóból. A nő még mindig kábán a megrendüléstől, a hallba invitálta a vendégét. Lotus is ott ült, két könyökét a dohányzóasztalra támasztva, arcát a kezébe temetve. Most is az üzenetekkel és válaszokkal volt elfoglalva. Úgy nézett ki, mintha napok óta egy korty vért sem ivott volna, a bőre elvesztette élénk kék színét. Fel sem nézett, amikor Shahinda belépett a királlyal együtt, csak akkor emelte fel a fejét, mikor a nő türelmetlenül megköszörülte a torkát. A vörös hajú lány szeméből is sütött a döbbenet, és alig figyelt a gondolataiba befurakodó, mit sem jelentő válaszra. - Mi történt veled? – kérdezte megremegő hangon, és felállt, hogy valamelyest illedelmesebb modorban köszöntse a királyt. Maddock türelmetlenül legyintett, a köszönés elmulasztását most sem tette szóvá. - Ami velem történt, az nem számít – ült le a király. – Látom, benneteket még nem sújt ennyire a gyengülés. Készüljetek fel, mert amit el akarok mondani, az sokkal kegyetlenebb lesz, mint az eddigi szavaim. Shahinda is helyet foglalt Maddockkal szemben, közben egymásra néztek a barátnőjével. Pillantásukban minden benne volt: bármikor panaszkodhattak egymásnak, hogy egyre erőtlenebbek, őket, talán a hat évvel ezelőtt kötött szövetség miatt, még mindig szinte érintetlenül hagyta a vámpírok gyengesége a többiekhez képest. - Mondd nyugodtan – bíztatta a férfit Lotus. – Fel vagyunk készülve a legrosszabbra is. Maddock bólintott, majd mély levegőt vett, mielőtt belekezdett volna. - A vámpírok végnapjait éljük. Hiába kutattátok fel a világot, a célt nem értétek el. Sajnos nem sikerült a rátok bízott feladat. Nyx valószínűleg napokon belül meg fog halni. Ha meg is találnátok az utolsó pillanat előtt, nincs, aki vámpírrá tegye, hiszen Reina vére nélkül Nyx nem változhat át. Shahinda ereiben megfagyott a vér, Lotus torkából pedig hossz, keserves nyögés tört fel. Néma csend telepedett rájuk. - És Reina? – kérdezte Shahinda hosszú szünet után. - Valószínűleg meghalt – mondta a férfi sokkal halkabban. - Az képtelenség! – kiáltott fel Lotus. Shahinda tüdejében is benn akadt a levegő. - Vagy így, vagy úgy, de Reina számunkra halott. Nem hiszem, hogy a szó szoros értelmében az lenne, de nem érezni a jelenlétét, úgyhogy vagy rejtőzik előlünk, vagy elrejti valaki. És ne feledjétek: ha nappal halt meg, nem biztos, hogy megérzitek… Egyik lány sem tudott erre mit mondani. Végül, hosszú hallgatás után Shahinda törte meg a csendet. - De ki rejthetné el? - Nem hiszem, hogy képes előlünk elrejteni önmagát, hiszen ti is, én is könnyedén megérezhetjük, hogy hol van. Ha nem halott, csak arra tudok gondolni, hogy valaki más rejti el, és csak egyetlen ilyen vámpír van a földön: az éjszakai őrző, Amalie. - Nem hiszem, hogy nála van… akkor már jelezte volna a veszélyt a jelkép… - vetette ellen Lotus. - Jelzett is – mondta halkan Shahinda. – Négy napja, kevéssel napkelte előtt… de utána kihunyt a fénye, és mintha… - Azt ne mondd, hogy áruló lett! – fojtotta belé a szót a vörös hajú lány. Mielőtt Maddock válaszolhatott volna, a dohányzóasztal felett vibrálni kezdett a levegő. Vörös szikrák pattantak, majd apró lángnyelvekké álltak össze. Shahinda és Lotus megbabonázva bámulták a jelenséget, de a király nem mutatott meglepetést, csak a kezére támasztotta az állát. - Amalie… - suttogta, s hangjában várakozás csengett. A másik két lány egyszerre kapta a férfi felé a fejét, de Maddock türelmetlenül intett. A lángnyelvek egy arcot rajzoltak ki, vibráló fényük betöltötte a szobát, s a tűz – bár a levegőn kívül semmit nem emésztett el – fekete pernyét hullatott az asztalra. - Üdv, Maddock! – mondta a tűz-arc, gúnyos félmosolyra húzott szájjal. Pillantását a királyra szegezte, talán méltóságán alulinak tartotta, hogy megszólítsa a másik két lányt. - Üdv – köszönt szárazon a férfi, és hátradől az ülőhelyéül választott fotelban. – Minek köszönhetjük a „látogatásodat”? - Mondanám, hogy jól nézel ki, de nem lenne igaz – kertelt tovább a láng-arc. Mimikája elárulta, mennyire hozzászokott a kezeivel tett gesztusokhoz. – Csak gondoltam, hiányzik neked – nektek – valaki, aki nálam van. – vontatott és gúnyos maradt a hangja, olyannyira, hogy Lotus és Shahinda hátán a tűz melegének ellenére is a hideg futkározott. - Igen, hiányzik Reina, feltéve, hogy rá gondolsz – válaszolt Maddock, továbbra is nyugodt hangon. - Ki másra gondolnék? – gúnyolódott tovább Amalie hangja. – Reina nálam van, és szeretné, hogy tudjátok: nem fog visszajönni. - Miért? – nyögött fel Lotus. A tűz-arc nagyon lassan fordult meg a tengelye körül, és nézett a vörös hajú lány szemébe. - Mert sokkal jobb helyet talált… ennél – futtatta körbe a pillantását Amalie a rendetlen nappalin. – És sokkal jobb barátot nálatok – tette hozzá lenézően. - Azt akarod mondani, hogy elárult minket? – szorult ökölbe Shahinda keze. Ez volt az utolsó, amit elhitt volna a barátnőjéből, habár már a keserű gyanakvás az ő torkát is marni kezdte. - A ti szempontotokból igen, azt. Persze máshogy is lehet szemlélni a helyzetet, és akkor nyilvánvalóvá válik, hogy Reina kevésnek tartotta ezt az életet, és túl nehéznek az értelmetlen keresést. - A nappali őrző élete a tiéd is, Amalie! – emlékeztette Maddock a nőt. Amalie láng-szemhéjai lecsukódtak, egy pillanatra mintha megdermedt volna, csak a tűz vibráló lobogása kölcsönzött neki különleges mozgást. Végül ismét megfordult, ezúttal Maddock felé, és újra szóra nyitotta a száját. - Nyx csak egy legenda – mondta olyan lassan és tagoltan, mintha egy nehéz felfogású újonchoz beszélne – Megsárgult lapok között keresitek a boldogulást, holott a szívetekben kell megtalálnotok a megoldást a túlélésre. Ha ez nem sikerül… - a szája sokatmondó mosolyra húzódott. – De ne keressétek Reinát, jobb neki nálam… ha ismét lát benneteket, csak fájdalmat okoztok neki. Most pedig viszlát! – köszönt el Amalie fennhangon, és a következő pillanatban a lángnyelvek egy utolsó lobbanás kíséretében szertefoszlottak. Lotus és Shahinda egymásra néztek, a másik értetlen tekintetében keresve vigaszt, Maddock pedig lehajtotta a fejét, és becsukta a szemét, hogy feldolgozza a hallottakat, hogy megtanulja elfogadni őket, akkor is, ha testének minden sejtje ezt üvöltötte: hazugság!