Narelle… semmi más, csak egy név a sok közül. Egy név, melyet a most elkészült igazolványokra nyomtattak, egy név, melyet a naplóban tartanak számon, egy név, melyen az orvosi leleteket készítik. Mindenkinek ugyanazt jelent: a sok szürke pont között még egyet, aki befurakodott, talán színes volt, de utána felvette ugyanazt a színt, mint a többiek, holott önmaga nem vesztett jelleméből, csupán az eltelt idő elvette azt a varázst, amit újdonságnak nevezünk. Narelle az ágyán feküdt, már képtelen volt aludni. Most is sokkal korábban ébredt, mint ahogy az ébresztőóra megszólalt volna, és az üres percekben, amíg nem volt kedve felkelni, a gondolataiba merült. Más gondolatok foglalkoztatták, mint a korabelieket. Habár tizennégy éves volt, (lassacskán tizenöt, de nem várta a napot, mikor végre betölti,) komoly felnőttként gondolkozott és viselkedett. Neki sokkal kevesebb időt hagyott az ég, hogy gyerek lehessen, és sokszor mindent megadott volna érte, hogy újra a barátaival nevethessen. Hajnalodott. Az ablakot eltakaró sötétítőfüggöny résein lágy fény szűrődött be. Narelle elmosolyodott a gondolatra, hogy ismét új nappal jött el, amellyel még megajándékozza az élet. Nem akart egy percet sem elmulasztani a napkeltéből, ez volt a száztizenötödik, amelyet végignézhet, de soha egyetlen percre sem unta meg. Felállt az ágyáról, és átlépett a keskeny futószőnyegen, hogy az ablakhoz léphessen. A bal keze beleütközött az íróasztal sarkába. Felszisszent, de a fájdalom máris enyhült, nem történt semmi baj… a lány nem volt hajlandó utat engedni az önmarcangoló gondolatainak, helyette széthúzta a sötétítő függényét, és az őszi hideg ellenére kinyitotta az ablakot. Borzongott egy kicsit a becsapó hűvös szellőtől, mégis kikönyökölt az ablakpárkányra, és a távolba meredt. A város két toronyháza között már vörösen derengett az ég, alját bárányfelhők szaggatta sebek szennyezték, mintha vérzett volna. A nap még a láthatár mögött bújt, de Narelle úgy számolta, most a bal oldali toronyházhoz közel fog felkelni. Napról napra egyre közeledett hozzá, majd nem sokára lesz néhány olyan nap, amikor nem is láthatja, mert a ronda épület eltakarja a fényt, de erre még nem akart gondolni. Feszülten várt, a szíve dobogása hevesebbé vált, szerette volna csitítani, nehogy valami baj történjen… És ugyanakkor szeretett volna megfeledkezni róla, hogy minden apró izgalom, fájdalom, a legtermészetesebb dolgok akár a halálát jelenthetik, de mindenesetre egy-egy nappal kevesebbet az életéből. Olyan gyönyörű volt most is, mint bármikor eddig. A keskeny vérkoszorú felbukkant az alacsony kertvárosi házak tetejénél, hogy aztán egyre magasabbra emelkedjen. Csak néhány perc… Narelle számára minden reggel egy-egy örökkévalóság. A fény egyre tisztábban vette ki az íróasztalon félredobott, halványrózsaszín borítójú aktát, melyet fonallal kötöttek össze. Keskeny, szinte olvashatatlan kézírással ennyi állt rajta: Narelle Hierra, orvosi leletek. Még aznap el kellett vinnie mindent az iskolaorvoshoz, és el kellett volna döntenie végre, hogy melyik óráról akar hiányozni. Éppen ma nem volt egyetlen olyan sem, amelyet szívesen kihagyott volna, és ahhoz sem volt kedve, hogy hamarabb érkezzen meg, vagy még később indulhasson haza, így végül úgy döntött, hogy a földrajzot fogja kihagyni. Az úgysem fontos annyira, legalábbis ahhoz nem, ahová tovább akart menni majd tanulni – feltéve, hogy egyáltalán megéli… hiszen most sem reménykedett benne túlzottan, hogy túl fogja élni az évet, hogy megéli ő is, amikor a diákok vidáman újságolják egymásnak, hogy milyen iskolába vették fel őket, hogy hol tanulhatnak tovább. Narelle hosszú sóhajjal fordult el a vakítóvá váló fénytől, és ismét összehúzta a sötétítőfüggönyt. Csak a hajnali és alkonyati percekben bírta elviselni a napsugarakat, máskor égették a bőrét, nagyon hamar rákvörösre sült. A lány már félig felöltözve hallotta meg az anyja sürgető szavait. Most is hosszú, fekete nadrágot vett fel, és épp a kezébe kapott egy rövidujjú blúzt, a kedvencét, amelyiken a fekete alapon ezüstszegélyek voltak, majd kilépett a szobájából. Az anyja már várta a szokásos tál műzlivel, és miután jó reggelt kívántak egymásnak, Narelle a reggelizőasztalhoz ült, az anyja pedig a mosogatáshoz látott, hogy mihamarabb végezzen. - Apád ma este jön haza – mondta az anya szárazon. - Jobb hírrel is kelthettél volna… - jegyezte meg szemeit forgatva, metsző hangon a lány. A tekintete egy pillanata megakadt az anyja jobb szemén, melyet még mindig apja legutóbbi itthonlétének emléke csúfított el. A lila folt most már halványvörössé vált, és egyre kevésbé volt duzzadt, de Narelle még mindig látta. – Még szerencse, hogy csak ritkán van itthon. Az anyja rosszalló pillantást vetett a lányra, de szó nélkül folytatta a munkáját. Narelle apja kamionsofőr volt, elég sok pénzt adott haza, amiből viszonylag jól éltek, de ha ő maga is betette a lábát, akkor a nő általában a legkisebb hibáért, elszólásért verést kapott. A szomszédok már rég nem törődtek a kiáltozásával, segítségkérésével, Narelle pedig az első pofon után, amit kapott, megtanulta, hogy jobb, ha nem avatkozik közbe, hiszen nem tehet semmit a „kétajtós-szekrény” apja ellen. - Siess a reggelivel, mert mindjárt menned kell az iskolába. És ne hagyd itthon a leleteket! – az anya szavai feleslegesek voltak, hiszen Narelle tányérja már kiürült, épp felállt az asztaltól, hogy odaadja a nőnek mosogatásra. - Nyugi, anya, már elraktam… - hazudta, miközben elfordult, hogy visszamenjen a szobájába. A nő nem szólt utána. Narelle gondosan becsukta az ajtót maga mögött. Az íróasztalához lépett, majd leült az ágyra, hogy hozzáférjen a tankönyvekhez. Vajon melyiket hagyja ki? Az irodalmat? Hiszen azt szerette… Az idegennyelv-órát? Az is jó volt, mindig jól szerepelt rajta, nem szívesen késett el róla. A földrajzot pedig a kedvenc tanára tartotta, aki büszke volt Narelle teljesítményére. A testnevelésen természetesen nem vehetett részt, de az úgyis az utolsó óra volt… talán mégis, az lesz a legjobb választás, ha nem jön egyből haza, hanem akkor megy be az orvoshoz. Gyorsan bedobálta a könyveit a megnyűtt iskolatáskába, közben észre sem vette, hogy leverte a leleteket. A madzag elszakadt, a papírok szanaszét szóródtak a szobában. Orvosi leletek, érthetetlen szavakkal, kusza ábrákkal, olvashatatlan kézírásokkal. Narelle nem tudta, mit jelentenek, de az volt az érzése, hogy semmi jót. Talán az iskolaorvos majd elmondja, hogy mit írtak a papírokra. Gyorsan összeszedte őket, és az aktát gondosan a tankönyvek közé helyezte, hogy véletlen se legyen semmi baja, majd magára lendítette a hátizsákot, és kilépett a szobából. Az anyja a szokásos puszival búcsúzott, neki még maradt néhány perce, mielőtt el kellett indulnia a munkahelyére. Narelle végre beszállt a liftbe. Ha elég ideje volt, akkor szívesen kihagyta a zuhanó dobozt, ahogy magában nevezte, és inkább a lépcsőt használta, most azonban máris késésben indult a papírok szétszórása miatt, habár az iskola közel volt a lakásukhoz.   Mikor a többiek az udvarra mentek, hogy kelletlenül teljesítsék a tanár parancsait, Narelle bekopogott az orvosi irodába, a földszinten. Kecses arcú és alkatú, őszes hajú nő nyitott ajtót. A kislány irigyen nézte a nő megfonnyadt bájait, és arra gondolt, bárcsak megérhetné valaha ő is, hogy mindez megtörténjen vele: természetesen, de egészségesen öregedhessen meg… - Áh, gyere be, Narelle. Már azt hittem, el is felejtetted, hogy ma várlak – mondta kedves mosollyal az arcán, miközben beinvitálta a lányt. A hangja is öreg volt, holott az orvos még csak az ötvenes éveiben járt, de a hangszálai gyakran begyulladtak, és ez különös rekedtséget kölcsönzött hangszínének. Narelle a sokadik látogatás után is megijedt a jégkéken szikrázó szemektől, nem mert oda nézni. Ahogy leült a szokásos, íróasztallal szemben álló székre, a táskájának szentelte a figyelmét. - Hoztam a leleteket… - motyogta, csak azért, hogy mondjon valamit, ám az akta a nap folyamán ismét kibomlott, a lapok összegyűrődtek. Mire a lány előhalászta, vöröslő arccal nyújtotta át. – Sajnálom… pedig vigyázni akartam rá – mondta, ám az orvos csak egy szúrós pillantást fűzött a dologhoz. - Semmi gond, így is, úgy is olvashatatlan az egész – mondta jókedvűen, és megforgatta a lapokat, hogy sorba állítsa őket. Narelle továbbra is az asztalt fürkészte, piszokfoltok, repedések vagy porszemek után kutatva a makulátlan, csiszolt falapon. Az orvos sokáig nem szólalt meg, és mivel a kislány is zavartan hallgatott, csak a mordulások, sóhajok törték meg a fehér lepedőfüggönyökkel rideggé tett szoba csendjét. Tíz perc elteltével az akta a földön csattant, amikor a doktornő leverte. Néhány újabb lap került elő belőle, rajta a röntgenfelvételekkel. - Ezt kerestem… - morogta az orra alatt az idősebb nő, és felemelte a földről a lapokat, miközben a fedőlapot bölcsen lent hagyta, mondván, nincs rá szüksége. Összevont szemöldökkel nézte a fotókat, majd kisvártatva, mikor Narelle már lélegzetvisszafojtva figyelte az asztalon talált, egyetlen repedést, a nő ismét szóra nyitotta a száját. - Nos, sajnos nyilvánvaló a leletekből, hogy a helyzeted egyre rosszabbodik. Megmondtam, Narelle, hogy vigyázz magadra. A kislány szemlesütve bólintott. - Vigyázok… nagyon szoktam vigyázni. Nem megyek napra, nem szaladok, nem szoktam elesni… - mondta egyre halkuló hangon. - Igen, tudom… de hidd el, a tüdőd így is egyre kevésbé bírja, a szíved is készül feladni a szolgálatot, a csontjaid pedig nagyon gyengék, a legkisebb ütéstől is eltörhetnek. A bőröd olyan fehér, hogy ilyet még nem is láttam, csak az albínóknál. Látom, hogy nem fested magad, és megkérnélek rá, hogy ne is tedd, mert csak bajt okozhat… valószínűleg allergiás vagy rá. Viszont arra is megkérlek, hogy ne használj semmiféle fémékszert, vagy órát. A fülbevalót vedd ki a füledből. - De hát… ez orvosi arany – nézett fel értetlenül a lány. Minden mást már többször hallott a doktornőtől, de ezt most először, a fülbevalójától azonban nem szeretett volna megválni, még nagyon régen, öt éves, egészséges korában kapta meg a nagyanyjától, az egyetlen embertől, aki nagyon vigyázott rá, és imádta. - Ez teljesen ártalmatlan… - Tedd el valahová, ahol biztonságban van, de ne vedd fel. A füled máris kezd kipirosodni tőle, allergiás reakció. Narelle kelletlenül húzta ki a füléből a két, gyönyörűen csillogó, zöld köves fülbevalót. A csatok az apró szál az utóbbi időben kifényesedett a sok mozgatástól, mert minden vizsgálat előtt ki kellett vennie a füléből. Annak idején azért kapta őket, mert a szemei is ugyanolyan zöldek… legalábbis neki így mesélték. Régen egy nyaklánc is tartozott a készlethez, de azt már elszakította, és nem volt pénz rá, hogy megcsináltassák. A kislány érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, de nem akart sírni. A pár fülbevalót egy percig a tenyerében tartotta, majd a vászonnadrág apró zsebébe rejtette őket. Kihívó tekintettel várta az orvos újabb utasításait. A nő sóhajtott, és letette a papírokat az asztalra. Komolyan nézett Narelle szemébe, keresve a szavakat, amelyeket el kell mondania a kislánynak, csak azt nem tudta, hogy hogyan. - Narelle – kezdte halkan, és szünetet tartott. – Ezt a szüleidnek kellene elmondanom, de elég felnőtt vagy ahhoz, hogy megmondhassam neked is… - Meg fogok halni. Tudom – mondta a kislány elcsukló hangon. A doktornő becsukta a szemét egy pillanatra, és lassan bólintott. - Minél jobban vigyázol magadra, annál tovább élsz. Arra kérlek, ne csavarogj el otthonról, és ne csinálj semmi olyasmit, ami egészségtelen. – a doktornő a kezébe vette a kupac legalján lévő lapot, újra megnézte, majd ismét hosszan sóhajtott. – És arra is megkérlek, hogy ne járj többet iskolába. Narelle megütközve nézett rá. Az osztálytársaival ellentétben ő imádott az iskolában lenni, legalább addig is kiszabadulhatott a fülledt, kilencedik emeleti lakásból, ahol csak az anyja érzelmek nélküli, száraz szavai, a tévékészülék állandó zúgása, az apja haragos üvöltései várták. Ha az apja otthon volt, Narelle mindig tanult, ezzel elterelve a figyelmét. Vagy olvasott, olyan történeteket, amelyek egyáltalán nem egy tizennégy éves lánynak valóak voltak, de úgy volt vele, hogy úgysem várhatja meg, míg betölti azt a kort, mikor már neki is ajánlani fogják a nehéz, sokszor horrorisztikus olvasmányokat. Ha tehette, bekapcsolta a nagyszobában lévő hifit, és úgy hallgatta a kedvenc számait, hogy lent, a házuk előtti járdáról is pontosan ki lehetett venni az énekesnő szavait. De nem szeretett otthon lenni, mindez csak arra volt jó, hogy a kis lakásban is olyan helyen érezze magát, ami nem létezik. - Ne… ne járjak iskolába? – kérdezte kiszáradt szájjal, és hevesen dobogó szívvel. Szúrni kezdett a mellkasa. – Ennyire kevés időm van hátra, hogy már ezt sem engedi meg? – teljesen elkeseredett a hangja. - Sajnálom… - mondta a doktornő részvéttel a hangjában. – Jövő héten szeretnélek látni, akkor kérlek, gyere el… de órákra már felesleges járnod. Narelle arcán legördült egy könnycsepp. - Eljövök, ha még élek – jelentette ki hirtelen indulattal, válaszul a doktornő meggondolatlan szavaira, és felállt. Beütötte a combját, ahogy ütközött az alacsony asztallappal, de nem törődött a fájdalommal. A hátizsákját a vállára lendítette, majd, anélkül, hogy elbúcsúzott volna, kiviharzott az orvosi szobából. Hallotta, hogy a doktornő utána kiáltott, de nem fordult meg, csak becsapta maga mögött az ajtót. Ma szeretett volna sétálni egyet a városban, napnyugta után, és keserű ízt érzett a szájában, mert eltiltották tőle. Mit tehetne? Otthon üljön, amíg a szíve annyira le nem gyengül, hogy végül megáll? Várja meg, míg egy meggondolatlan mozdulattól eltörnek a bordái? Nem! Az iskola kapuja döngve csapódott be mögötte, ahogy a kislány kirontott rajta. Gyorsan lépkedett, szét sem nézett a folyosón, nem akart elbúcsúzni a szeretett épülettől, és ahogy kiért rajta, rohanni kezdett. A teste nem volt hozzászokva a futáshoz, a szíve egyre hevesebben vert, egyre fájdalmasabban szúrt. Narelle-t nem érdekelte. Most olyan gyorsan akart futni, olyan sokáig, hogy végül meghaljon. A táskája egyre nehezebben lötyögött a vállán, egyre kevésbé bírta tartani a súlyát. Végül levette magáról, meglendítette a pántnál fogva, és elrepítette. Úgysem lesz már szüksége semmilyen tankönyvre, ami benne van. És rohant tovább. Nem haza, egészen máshová, panelházak között, tűző napon, mindig a napon. A bőre égni kezdett, a nap gyorsan megsütötte, kipirosodott az arca, a vállai. Rohant… szúrt a szíve a sosem tapasztalt terheléstől, egyre nehezebben vette a levegőt… de nem lassított. Megbotlott valamiben – egy elejtett rongydarabban csúszott meg a lába, és Narelle hasra esett. Sikoltott. Szilánkokat lövellt a térde, felhorzsolta a tenyerét, ki tudja, hány csontját törte el, nem is számított. Valaki odajött hozzá… de Narelle előtt elhomályosult a világ. Talán most meghal… remélte, hogy valami mást fog látni, valami fényeset, valami békéset, jót, kedveset és tisztát… de csak a sötétség következett.   Mikor ismét látott, valami fényesen világított a szemébe. Talán ez a mennyország? Nem, az lehetetlen… pedig nem érezte a testét. - A pupillák rendben – hallott egy fiatal férfihangot. - Jól van. Kapjon még fájdalomcsillapítót, ha szüksége van rá – felelt rá egy másik. Visszacsukta a szemét, túl éles volt a fény. - Elég az otthoni, gyógyszeres kezelés. Sajnos mást nem tehetünk érte. - Eddig is kezelés alatt állt. - Hol az orvosa? - Itt vagyok – ismerős hang, azé a férfié, aki mindig kezelte, mióta Narelle először jött el a kórházba, mert nagyon gyorsan vert a szíve. A férfi mindig kedves volt vele, soha egy rossz szót sem mondott rá, nem szidta le, ha nem azt tette, amit kellett volna, most viszont úgy sejtette, hogy a férfi szigorúbb lesz vele. – Mit kapott? - Erős fájdalomcsillapítót, most nem érez szinte semmit, de nem hiszem, hogy bent kellene tartani, nincs semmi baja, csak megerőltette magát. - Számára az végzetes lehet… - morogta halkan az ismerős hang, és Narelle érezte, hogy egy puha kéz végigsimít az arcán. – Ébredj, kislány – suttogta a hang. – Beszélnünk kell, és utána hazaviszlek. - Ne… - nyöszörögte Narelle csukott szemmel – Nem akarok hazamenni. Apa ma ér haza, nem akarok otthon lenni. - Butaságokat beszélsz. Apád nem fog bántani. - Nem maradhat itt. Csak a sürgősségi eseteket látjuk el, érte nem tehetünk semmit. - Csend legyen! – szigorodott meg az orvos hangja, majd ismét meglágyult, ahogy Narelle-hez szólt – Nyisd ki a szemed, kislány… még hosszú élet vár rád. Hazugság… - akarta mondani Narelle, de a feltörő könnyek elszorították a torkát. - Nem lesz semmi baj. Kapsz fájdalomcsillapítót, ezt otthon is beveheted, és egy új gyógyszert, amitől tovább élhetsz. Most jött ki rá az engedély, ezt vártam már mióta… - Milyen… - kérdezte volna egy másik hang. - Kifelé! – mondta az orvos a másik kettőnek, akik a hangokból ítélve engedelmesen kiléptek a szobából, hogy odakint folytathassák vitájukat. – Csak egy újabb gyógyszert kell szedned. Tudom, hogy már kitesznek egy reggelit, de ez erős gyógyszer, és jót fog tenni, kislány… Erősebb leszel tőle, és többé nem lesz semmi baj. Érted, hogy mit mondok? Narelle bólintott. Ebben a pillanatban gyűlölte az orvost, amiért hitegeti. Meg akart halni. Reménykedett benne, hogy most az egyszer hazugság minden szó, és csak mérget adnak neki, hogy minél gyorsabban meghaljon. De nem, az nem lehet… akkor az orvos biztos nem említette volna a másik kettő előtt. Narelle lassan fordította a fejét a férfi felé, és kinyitotta a szemét. Már nem is volt annyira elviselhetetlen a fény. Odakint bizonyára beesteledett, mert a szobába ablakai el voltak függönyözve. - Biztos, hogy jobban leszek? – kérdezte halkan. A férfi mosolyogva bólintott. - Mindjárt elmúlik ez a bénaság. Nem tört el semmid, csak csúnyán beütötted a térdedet, de azt már el is láttuk, úgyhogy már majdnem meg is gyógyult. A kezeid is meg fognak gyógyulni. Kelj fel, Narelle. A kislány nehézkesen felült. Mindig engedelmeskedett az orvos szavainak. - Miért rohantál? – kérdezte a férfi ismét, lágy hangon. - Mert… mert nem járhatok többé iskolába – mondta a kislány halkan. Az orvos bólintott. - Sajnos ezzel egyet kell értenem. Az iskola csak árt neked… De azt nem tiltom meg, hogy néha sétálj egyet, a friss levegő használ, de csakis azután, hogy besötétedett! Most nagyon piros az arcod. Narelle eddig nem is érezte, csak most, a férfi szavai juttatták eszébe az arcán égő fájdalmat. - Semmi baj, ez el fog múlni. De ezt a gyógyszert mostantól minden este szedned kell! Egy szemet vegyél be, és szigorúan minden este, egyszer se hagyd ki! Meglátod, már holnap sokkal jobban leszel. A férfi egy fehér, írás nélküli műanyag üvegcsét nyomott Narelle kezébe. - Harminc szem van benne – tette hozzá. – Úgyhogy egy hónap múlva vissza kell jönnöd érte. - Tényleg most jött meg rá az engedély? – kérdezte Narelle kíváncsian. Az orvos cinkosan elmosolyodott. - Nem… még nem. De ez az egyetlen, ami megmenthet. Ismersz, sosem hazudtam neked, Narelle… ez egy nagyon jó gyógyszer… Narelle megfordította az üvegcsét a kezében. „Tesztelés alatt, szigorúan a legsúlyosabb esetekben használható.” – olvasta az írást, és elmosolyodott ő is. Ha valami megmentheti, akkor ez… A férfi biccentett. - Öltözz fel, és hazaviszlek – mondta halkan a kislánynak. Narelle a szívére szorította az gyógyszeres, csörgő üvegcsét. - Köszönöm – motyogta lesütött szemmel.   Késő este volt, mire hazaértek. Az orvos egészen a lakásig kísérte, és csak akkor ment el, mikor az apa ajtót nyitott, és marcona ábrázattal végre rábólintott, hogy értette, hol volt a lánya. Nem sokat foglalkozott vele. Narelle a szobájába ment. Az anyja csendesen sírdogált, a vékony falakon átszűrődött a szipogás hangja. Narelle megmondta, hogy holnap reggel nem kell iskolába mennie. Arra nem tudott magyarázatot adni, hogy hol van a táskája, talán elhagyta, de nem fontos… nem volt benne semmi fontos. A konyhában egy pohár vízzel bevette az első gyógyszert. Burkolat nélküli volt, és nagyon keserű, de mintha egyből erősebb lett volna tőle. Mintha az izmai máris dolgozni kezdtek volna. Lefeküdt az ágyára, és a plafonra meredt. Halk szipogás. Az apa mordulásai. A tévé értelmetlen locsogása. A kávéfőző kattogása. Vízcsobogás a fürdőszobából. Könnyek az arcán… könnyek a szívében. Narelle lassan elaludt… és soha többé nem akart felébredni.