Még nappal volt, amikor Reina magához tért. A lány a fájdalomra ébredt, amely a hátát mardosta, de lejjebb nem érzett semmit. A vállai rendben voltak, mindkét kezét tudta mozgatni, de a lábait még mindig nem érezte.  Ahogy rémülten mozdulni próbált, egy puha kéz érintette meg a vállát. - Maradj nyugton! – a hang parancsoló volt. Amalie hangja… ugyanaz, amely a tűzben szólalt meg annak idején. Reina belereszketett a fájdalomba és a félelembe, de nem mozdult. A vörös vámpír halkabban folytatta. – A sebeidet rendbehoztam úgy-ahogy, de a gerinceddel várnunk kell, míg lemegy a nap. Csak éjszaka fogsz rendesen meggyógyulni, addig bírd ki!  - Mi történt? – kérdezte volna Reina, de a hangja csak gyenge suttogás volt. Amalie így is tökéletesen hallotta. - Lezuhantál úgy száz méter magasról, vagy magasabbról, nem tudom pontosan. Nem emlékszel rá? – kérdezte türelmesen a nő, és leült az ágy mellé készített székre, keresztbe font lábakkal. - De, emlékszem… - suttogta Reina. Bár ne emlékeznék – tette hozzá gondolatban, de nem akarta kimondani, kimutatni a fájdalmát. Amalie azonban meghallotta, és az arcán egy jóindulatú mosollyal, a székben előredőlve folytatta. - Ne beszélj, a gondolataidat is hallom, nappal esélyed sincs elrejteni előlem őket… és most jobban jársz, ha nyugton maradsz. Egy óra múlva lemegy a nap.  Reina engedelmeskedett, és néhány percig némán, gondolatok nélkül feküdt az ágyon. A zuhanás emlékei kavarogtak a fejében, ahogy közben törtek el a szárnyai. Hirtelen dühös lett magára, hogy miért nem indult el hamarabb, és az egész helyzetre… akkor most nem kellene ismét a vörösek rabságában feküdnie. Hiszen a mostani alkalom annyira hasonlított a sok évvel ezelőttire, amikor még valóban újonc volt: amikor Felicyta rabolta el, és kínozta napokig, és végül letörte a szárnyait… most legalább a szárnyai rendben voltak, de a gerincében még mindig lüktetett a fájdalom. Hogy kerültél oda? – kérdezte végül gondolatban. Amalie hangosan válaszolt. - Éreztem, hogy ott vagy a közelben. Vadásztam… míg Felicyta élt, nem mehettem ki egyedül, most élvezem a szabadságot. Mikor lezuhantál, a segítségedre siettem. El akartalak kapni, mielőtt földet érsz, de elkéstem. Sajnálom… - tette hozzá halkabban. Reina arcán halvány, gúnyos mosoly jelent meg. Sajnálod… ugyan, miért sajnálnád, hogy nem láthattál szenvedni?  - Mert nekem soha nem okozott örömet mások szenvedése vagy halála. Ölök, mert kell, vért iszom, mert szükségem van rá. De vámpírokat, ha alkalom nyílik rá, nem ölök meg… Halandókat is csak akkor, ha akadályozzák a munkámat. Fehérnek kellett volna születned.  - De vörös lettem, és nem más, mint az éjszakai erő őrzője. Miért ilyen keserűek a szavaid? Minden vámpír megadna bármit azért, hogy az ereje ne tűnjön el… - Az lehet, de milyen áron? Nem mozdulhatok, mert ha kibújok innen, akkor veszélyben az életem. Nem minden vámpír ismeri fel az őrzőt, és félő, hogy megöl, talán későn fog észbe kapni, amikor már halott vagyok, és velem együtt a fajtám is az. Ezt mondod áldásnak? – Amalie gúnyos, halk kacajt hallatott. – Inkább átok… a legrosszabb átok. Ha csak megsérülök, akkor már gyengülnek a vámpírok, hisz vörösként annyira lassan gyógyulok…  Akkor miért vállaltad? - Nem volt más választásom. Semmiféle választásom nem volt… nem kérdezte a mesterem, hogy akarok-e az utódja lenni. Vámpírrá tett, az ereje azonnal átszállt belém. Tanítgatott néhány hónapig, majd magamra hagyott. Nem történt semmi különös, csak ugyanaz, mint veled is. Csak engem több mindenre tanítottak meg, és sokkal több mindent tudtam már aznap, amikor átváltoztattak. Sok mindent magad sem tudsz, Reina… Például? - Például azt, hogy hogyan vesztettük el a nappali erőt. Maddock elmondta. - Maddock sem tudott mindent… mikor a nappali őr, vagyis az Éjkirálynő meghalt, vele halt a Napkirálynő is.  Erről még nem hallottam… miért… - Reina nem tudta igazán megfogalmazni a gondolatot, de nem is volt rá szükség.  - Hogy miért hívják az éjszaka őrét Napkirálynőnek és a nappalét Éjkirálynőnek? – kacagott fel Amalie. – Roppant egyszerű. Az éjszakai őrző éjjelente az erejét a tőrnek adja, de nappal ő a legerősebb vámpír a földön, a nappali őrző pedig fordítva… nappal érezhetően gyengébb, éjjel viszont talán maga Maddock sem merne kiállni vele. Persze ez függ attól is, hogy mennyi idős az a bizonyos vámpír. Újoncként nem lesz erősebb nálad…  Tehát csak nappal vagy erősebb nálam, éjszaka könnyedén meg tudnék szökni tőled – gondolta Reina, bár ezt végképp szerette volna eltitkolni fogvatartója elől. - Lényegében igazad van – bólintott rá a nő – De nincs értelme annak, hogy megpróbálj megszökni. Egyrészt, mert itt biztonságban vagy, másrészt, mert biztos vagyok benne, hogy a jelenlegi tudásoddal akkor sem találnád meg az Éjkirálynőt, ha az orrod előtt integetne. Vagy ha mégis megtalálnád, akkor egész biztos, hogy nem tudnád vámpírrá tenni úgy, hogy később ne legyen vele ezernyi dolgom, hogy rendbehozzam, amit elszúrtál. Akkor várom az utasításaidat – adta meg magát Reina, azzal a fogadalommal, hogy amikor csak lehetősége nyílik rá, megszökik ettől az ördögtől. Amalie nem jött zavarba. Hátradőlt a székén, és néhány percig némán tanulmányozta a lányt, majd hosszan felsóhajtott. - Kezdjük most a tanítást, bár nem vagyok biztos benne, hogy ilyen sérülés mellett fel fogod fogni azt, amit el akarok mondani neked… Ez esetben inkább hagyjuk későbbre – gondolta fáradtan Reina. Valójában semmi másra nem vágyott, mint hogy végre véget érjen a fájdalom, és kialhassa magát végre otthon, a szövetségesek házában, esetleg Shahinda és Lotus társaságában… De hallotta Amalie hangos sóhaját. - Jobbat mondok: olyat mutatok neked, amit éjszaka nem tudnék… most könnyen befolyásolhatom az agyadat, hogy azt lásd, amit én, éjjel ellen tudnál állni nekem – Reina csukott szemmel is jóformán érezte a vörös vámpír hideg mosolyát. - Azt tudod, hogy a vámpírok miért nem élhetnek nappal… de vajon tudsz arról is, hogy hogyan történt? Hogy hogyan halt meg az Éjkirálynő?  Nem, ezt nem tudom – gondolta Reina – de szeretném tudni. Amalie felállt az székről, és odalépett hozzá, egészen közel. Mikor legközelebb megszólalt, Reina nem értette a szavait, de emlékezett valahonnan az idegen nyelv hangzására: az avatásán hallotta, és utána Talisháén… De ideje már nem maradt rá, hogy a laikusok naivságával megpróbálja megfejteni a számára érthetetlen szavakat. Képek villantak fel az agyában, először szoros egymásutánban, értelmetlen kavalkádban, majd végre kitisztult valami, és Reina ki tudja, hány évvel ezelőtt találta magát…   Egy sötét teremben állt, ahol a távoli falakon a félhomályba vesző fáklyák világítottak meg egy alacsony, de hatalmas asztalt. Gyorsan ment közelebb, nem volt ideje szemügyre venni a helyiség többi kellékét. Úgy rémlett, egy könnyű függönyhöz ért a keze – de mindez nem számított. Gondos, gyors mozdulatokkal rendezte el az asztalra helyezett gyertyákat, és egy díszes markolatú, kékes fénnyel világító tőrt, amelyhez félve nyúlt hozzá. A tőr régi volt, nem is tudta felfogni, hogy mennyire… mégis romlatlanul, tökéletes állapotban ragyogott. Reina önkéntelenül lenézett a kezeire, ahogy rendezgette a tárgyakat a félhomályban. Egyszerű halandókezek voltak… Reina nem tudta mire vélni, de a csodálkozása futó gondolat volt csupán, nem kapaszkodhatott bele. Sietnie kell, a baljós előérzet az ő szívét is összeszorította. Hamarosan, ha minden jól megy, akkor átveszi a Napkirály helyét. Az első alkalom, hogy az éjszakai őrző nő lesz… de a leendő mestere szerint ő a tökéletes a posztra. Ennek a bálnak vége, már nincs sok hátra, hogy azzá váljon, amivé ígérték… vámpírrá, kegyetlen vérszívóvá.  A tőr felragyogott, hirtelen, majd megremegett a fénye. Már sokszor látta… most lement a nap, és a két őrző váltja egymást. Meggyújtotta a gyertyákat, és belegondolt, mennyivel könnyebb lenne, ha nem kellene a fáklyákig elsétálnia az egyikkel, hogy utána a lángról a többit is, hanem elég lenne rágondolnia, és a lángok maguktól meggyulladnának. Azon apróságok egyike volt ez, amely reménnyel töltötte el az iszonyatban.  Csakhamar minden készen állt rá, hogy bemutassák a hetente szokásos áldozatot az éjszakai őrzőnek, azt a vámpírtanoncot, aki itt leli majd halálát. Ha halandó lett volna, akkor Reina talán nem iszonyodik ennyire… de hogy a vörösek saját fajtájukat irtják, végképp elriasztotta a feladatától.  Két vámpír lépett be a terembe, Reina hátán a hideg futkározott a jelenlétükben, holott tudta, hogy őt nem fogják bántani, nem alacsonyodnak le a halandó vérhez. Ám a két vörös most nem úgy mozgott, ahogy megszokta… minden lépésükben indulat szikrázott, kezük idegesen remegett. - Készen állsz a szertartásra? – kérdezte az egyikük. Reina nem ismerte a nevüket, de az arcukról beazonosította őket. Az ismerős sárga szemű kérdezte őt. - Miféle szertartásra? Soha nem veszek részt az áldozatok bemutatásában – lépett hátra Reina, de nem hátrálhatott tovább, az asztal útját állta. - Nem arra – legyintett a fekete hajú – A mai alkalommal vámpír leszel, kislány. Lejárt az idő. – vetette oda. Reina ereiben megfagyott a vér a hideg, részvéttelen pillantásoktól. – Imádkozz, hogy ne legyen tévedés, és tényleg alkalmas légy az utód szerepére! A fajtánk érdekében: imádkozz! Reina csaknem engedelmeskedett, és magában már felidézte isteneinek nevét: Chamát és Bartalt, akik oly kedvesek voltak a szívének, és akik mindig vigyáztak rá… de a vámpírok élesen nevettek fel. Figyelték a gondolatait, és nevetségesnek tartották őket.  Az ajtó szélesre tárult. Az áldozatokat hozták be, két fehér bőrű, fekete hajú vámpírt, egy nőt és egy férfit, ugyanúgy, ahogy minden szertartáskor. A vámpírok kábák voltak egy különleges méregtől, amely a vörösekre nem hatott. Reina rezzenéstelen arccal nézte a két szerencsétlent: már semmit sem érzett miattuk, és amiatt, hogy ma meg kell halniuk. Őket az Éjkirálynőnek kellett volna követnie, aki ugyanúgy részt vesz az áldozatok bemutatásán, és övé az egyik, de helyette a Napkirály lépett be.  Reinának elállt a lélegzete egy pillanatra. A férfi, ahelyett, hogy az ilyenkor szokásos ruhában jelent volna meg, egy szakadt bőrruha volt rajta, amiben a városba járt… de most ezt a ruhát is vérfoltok szennyezték. A Napkirály gyengén, görnyedten haladt előre, sokkal lassabban, mint bármikor eddig.  - Haldoklik az Éjkirálynő… - suttogta megtörten. – Gyere ide… - Reina tudta, hogy neki szóltak a Napkirály szavai. Egy nevet is hallott, de nem értette, pedig az ő neve volt. Közelebb ment, bár remegett a keze. A többiek visszahőköltek, összesúgtak, még a két áldozat szemében is valami újkeletű félelem csillant.  A Napkirály legyengült karjai Reina vállára kulcsolódtak. A férfi teljes súlyával támaszkodott rá, képtelen volt megtartani magát. Reina tűrte, majd felszisszent, ahogy a vámpírfogak a húsába mélyedtek… Minden elsötétült.   - Aznap halt meg az Éjkirálynő, utód nélkül. Nem tudjuk pontosan, hogy mi történt vele, ez azon titkok közé tartozik, amit senki nem fog megtudni soha. A Napkirály is portyán volt, de megsérült: mindketten gyengék voltak. A vámpírok faja aznap kipusztulhatott volna, ha Nediát nem teszik vámpírrá. Így hívják a nőt, akinek a szemével láttad a jelenetet. De már lement a nap, sajnos nem mutathatom meg tovább, az elméd ellenáll… pedig érdemes lenne tudnod, hogy hogyan kell megteremteni az őrzőt. – Amalie sóhajtott, majd elmosolyodott, várta, hogy a lány magához térjen az emlék ereje után. Reina először a fájdalmat érezte meg, mely furcsán összefolyt a fogak, a vérveszteség okozta fájdalommal, csak ez a hátában sajgott. Visszatért az élet a lábaiba is, érezte őket, de nem fájtak, semmi bajuk nem volt… az emlék még a gondolataiban forgott, de egyre halványabban. Reina megpróbálta felemelni a fejét, mire a törött gerincébe ismét fájdalom nyilallt, hogy a lány felkiáltott tőle.  Amalie fölé hajolt. - Rendbe hozlak, csak maradj nyugton. Utána beszélgetünk egyet, majd lepihenhetsz végre nyugodtabban. Természetesen nem hagyhatod el ezt a helyet, de itt szabadon mozoghatsz. Ha mégis megpróbálnád, jobb, ha tudod, hogy egy csapatnyi vörös vámpír szomjazik a véredre, és csak az én parancsom tartja vissza őket attól, hogy rád támadjanak… a parancs természetesen a szökési kísérlettel semmissé válik – nem volt fenyegető a nő hangneme, csak a tényeket közölte. A Reina hátában lévő kínzó fájdalom végre enyhült, majd teljesen elmúlt.  - Köszönöm… - nyögte ki sóhajtva, és végre felült az ágyon. Amalie visszaült vele szembe. Gyengébben, mint nappal, de most is mosolyogva tekintett a lányra.  - Meghalhattál volna, ha a nap ott talál téged, ugye tudod? - kérdezte komolyan. Megvárta, míg Reina bólint, majd folytatta – A barátaid keresni fognak. Nem tartom kizártnak, hogy maga Maddock is elindul majd, hogy felkutasson, de itt nem találhatnak rád… nem is érezhetik meg a jelenlétedet, felettem még a királynak sincs hatalma – a nő arcán gúnyos mosoly jelent meg – Csak azért mondom, hogy tudd: nem érdekel, ha árulónak fognak tartani, addig nem engedlek el, amíg nem tudom biztosan, hogy megtalálod az Éjkirálynőt.  Reina torka elszorult, nem tudott erre mit válaszolni. Ezekért a szavakért bárki torkának nekiugrott volna, ugyanakkor tudta, hogy Amalie az egyetlen, akit nem bánthat.  - Nem sokára visszajövök. Addig pihend ki magad, mert nehéz éjszakád lesz! – intette Amalie a lányt, majd kilépett a szobából. Reina a fejében kavargó gondolatokkal dőlt hátra az ágyon.