Egy évvel ezelőtt   A város fölött repült. Ma sokkal később kezdhette a kutatást, mint ahogy azt szerette volna, hisz Shahinda beszámolója feltartotta, mivel a barátnője csak most tért vissza, és mondott el mindent, amit lehetett az afrikai őserdők lakosairól. Shahinda ma pihent, nem indult újabb körútra, Reina viszont ismét a városokat kutatta. Az érzékei már kitűnően kiélesedve pásztázták a halandókat, felvillanó lélekfények után kutatva, csak azokat észrevéve, akik a vámpírlétre is alkalmasak lesznek. Ezernyi ilyet talált, rengeteg halandót, akikből soha nem lesz vámpír, vagy ha mégis azok lesznek, hát nem élhetnek meg túl sok időt: Reina is, aki még láthatóan jobb állapotban volt társainál, félóránként kénytelen volt leszállni, hogy a gondolati síkon pihentesse szárnyait.  Most azonban jól esett neki, hogy a heves széllel vitorlázhat a nyüzsgő nagyváros felett, láthatatlan magasságban, és gondolatait ezen éjszakán nem a keresés kötötte le, hanem az emlékei…   Mikor első tanítványa átváltozott, a csalódás elviselhetetlen volt. Látta, ahogy a lány, miután az alkonyattal visszatért az ereje, Maddocknak könyörög. A férfi a szobában maradt egész végig, Lotusszal és Shahindával együtt vigasztalta az egyre keservesebb könnyeket ontó lányt, míg Charlotte a nappali öntudatlanságban feküdt az ágyon. A szövetségesek most meg sem próbáltak aludni, és hármuk közül talán Lotus csalódott legnagyobbat.  De az éjszaka még szörnyűbb volt. Charlotte-ot, amint a lány ereje visszatért, kivitték a szobából, és egy szűk kamrába vezették be. A lány segítségért kiáltott mesteréhez, és Reina segített volna, ha Maddock erős karjai nem tartják vissza. Üvegfal zárta el a vörös vámpírt a feketéktől és fehérektől, az utolsó, könyörgő kiáltásai még visszhangoztak Reina fülében. Maddock el akarta vezetni őt erről a helyről, ahonnan látni fogja a vörös vámpír kivégzését, de Reina maradni akart. Letörölte a könnyeit, és az üvegfalon át Charlotte-ra nézett… épp abban a pillanatban, amikor a szűk kamrában mindent felemésztő lángok csaptak fel.  Reina könnyek nélkül nézte végig azt a néhány, évezredeknek tűnő percet, míg tanítványát magukhoz ölelték a lángok. Charlotte sikított, új, ragyogó kék szemei tovább éltek, mint élhettek volna… tovább könyörögtek érte, hogy szűnjön meg a fájdalom… majd egyszerre vége lett. Charlotte hangja elakadt, a teste már használhatatlan, csontig égett porhüvely volt csak. Nem szólt többé, és csontjait is lassan, kínzó lassúsággal elmarták a lángok. Charlotte, a kis csavargó, akinek szemei oly gyorsan jártak a szövetségesek nappalijában mozdítható értéktárgyakat keresve, aki hosszú hónapokig egyedül élt a halandó világ emésztő valóságában, most egy egyszerű, üres célért halt meg: csak azért, mert nem ő volt az, akit kerestek. Reina órákig zokogott Maddock mellkasán.   Hihetetlennek tűnt számára, de az emlék is olyan erővel bírt, hogy a szárnyai felmondták a szolgálatot. Reina bukdácsolva szállt le az egyik toronyház tetejére, és a ferdére állított csempéken alig bírt megkapaszkodni – pedig egy ekkora zuhanás aligha kerülhette volna el a halandók figyelmét, még akkor is, ha Reinának nem volt szüksége segítségre. A látása homályossá vált, ismét feltörő könnyek szöktek a szemébe, mint másfél éve mindig, ha eszébe jutott első tanítványa… de a folytatás sem hozott vigaszt.   Nicole… egy fekete hajú, zöld szemű, valóban halálos betegségben szenvedő lány volt a második, csak egy hónappal Charlotte halála után. Shahinda hozta, valahonnan Amerikából. Hogy Nic megfelelt a feltételeknek, az egyértelmű volt. Lelkének ragyogása vörös volt, de feketén szikrázott. Már másnap Maddock elé vitték, Reina nem akart időt hagyni magának, hogy megszeresse az új halandót, majd őt is elveszítse, de egy éjszaka elég volt, hogy az örökké vidám, a betegsége ellenére mosolygós lány belopja magát a szívébe. Maddock viszont csak a fejét csóválta a lány megjelenésekor, és közelről is szemügyre vette bár, nem hagyta, hogy vámpírrá tegyék. Reina külön kérésére Nic szabadon, de emlékeitől megfosztva hagyhatta el a palotát, és került haza… azóta talán le is gyűrte a betegség. A szövetségesek számára mindenesetre örökké elveszett, csak azért, mert nem teremthettek újabb vámpírt, ha az nem volt egész biztosan az erő nappali őre.   Reina érezte, hogy lejjebb csúszik a tetőn, és próbált megkapaszkodni. A szárnyait hiába próbálta valós síkra hozni, azok nem engedelmeskedtek, a végkimerültség határán álltak. Ostobaság lenne tehát most lezuhanni erről a negyven-ötven emeletről, és a nyakát szegni odalent, hisz nem repülhet fel az utolsó pillanatig sem. Inkább feltört egy cserepet, és annak a gerendájában kapaszkodott meg, mielőtt ismét átadta volna magát a gondolatainak.   Raymond háza ugyanazt az erőt tükrözte, mint annak előtte bármikor, a lakói azonban gyengültek. Reinát is megdöbbentette a változás, amit mesterén látott. Raymond arca beesett volt, bőre nem volt kék többé: hullafehérré változott. A férfin látszott ugyanaz a gyengülés, amely a vámpírok többségén, talán erősebben is. - Mi történt veled? – kérdezte döbbenten Reina, köszönés helyett. Raymond mosolyt erőltetett arcára. - Ugyanaz, mint a többiekkel. Talán azért nem tűnt fel számodra Lotuson és Shahindán, mert őket nap mint nap látod.  Reina fáradtan bólintott.  - Csak rajtuk nem tűnik ilyen erősnek… - sóhajtott, és mivel a mestere hellyel kínálta, leült az egyik karosszékbe. - Egyedül jöttél? – kérdezte Raymond, miközben maga is helyet foglalt.  - A többiek körúton vannak, voltaképpen én is, csak gondoltam, beugrok egy kicsit – bólintott Reina. - És jutottatok már valamire?  - A világon semmire – sóhajtott a lány. – Akiket eddig találtunk, csak két tévedés volt, semmi több. Néha már szeretném feladni az egészet – vallotta be hirtelen, önmagát is meglepve a kirohanással. Raymond azonban, ahelyett, hogy leszidta volna a lányt, megértően bólintott. - Nem csodálom, ez a kutatás hosszú és reménytelen… te azonban még egész jól vagy, úgy látom – mosolyodott el a férfi. Reinán valóban nem látszottak még olyan élesen a gyengülés jelei, mint fajtársain.  - Maddock azt mondta, először a vörös faj pusztul el, majd a fekete. A fehérek tovább élnek, bár szárnyak nélkül. A vörösek halálra vannak ítélve, amikor meghal a nappali őr… az éjszakai már nem segíthet. A feketék pedig… - Elvesztik minden erejüket, és mivel képtelenek lesznek fenntartani magukat, hamarosan teljesen kipusztulnak – fejezte be száraz hangon a férfi. Reina csak elfintorodott, de nem válaszolt.   A léc megreccsent Reina szorításában. A lány villámgyorsan kapott újabb kapaszkodó után. Még nem volt kedve itthagyni a helyét, bár az ég világosodni kezdett. Napkeltéig így is maradt rengeteg ideje, és fél óra alatt hazaérhetett, ha egyszer szárnyra kelt… vagy, ha nincs más lehetőség, elbújhat egy közeli lakásban. Csinált már ilyet, nem lenne gond. De lezuhanni nem akart. Nem volt biztos benne, hogy idejében fel tudna emelkedni. A szárnyai azonban még mindig használhatatlanok voltak, hiába próbálta őket valós síkra hozni. Sóhajtott, és ismét elmerült az emlékekben.   Nevetés… Lotus kacagott. Azon ritka napok egyike volt ez, amit a szövetségesek együtt töltöttek, otthon. Már túl voltak a beszámolókon, és Lotus épp az ajtóból tért vissza, miután valaki becsöngetett a házba. - Azt mondta… azt… hogy nem fizetjük megfelelően… a közterheket – nyögte, fuldokolva a görcsös nevetéstől, és levetette magát a fotelba. Shahinda jóindulatúan elmosolyodott, míg Reina, aki épp egy könyvet tartott a kezében, szintén harsányan felnevetett.  - Megölted a szerencsétlent? – kérdezte a legidősebb. Lotus könnyek között bólintott. - Meg, miután követelte, hogy menjünk be a hivatalba, és rendezzük a többmilliós számlákat. Megmondtam, hogy nem fogjuk, de ő csak erősködött… - Míg nem voltatok itthon, háromszor láttam ezt a fazont – kuncogott Reina. – Mindig elzavartam, hogy nem én vagyok az illetékes, hanem az apám, aki sajnálatos módon üzleti úton van… - Miért nem mondtad, hogy apád még él? – vigyorgott Lotus. - Szerintem még él… nem tudok róla, hogy meghalt volna, és még nincs ötven éves – vont vállat Reina, de a jókedve azonnal elszállt. Ismét felemelte a könyvet, és úgy tett, mintha az elképesztően lekötné. Shahinda sóhajtott, és végre Lotus is abbahagyta a kacagást. Mindketten tudták, hogy Reinának még érzékeny pont lehet a halandó élete és a családja, akkor is, ha soha nem említette. Némaságba burkolóztak mind a hárman, míg Reina le nem csapta a könyvet a földre. - A szobámban leszek, ha kellenék – jelentette be, és azzal valóban fel is csörtetett a szobájába, majd az ágyra vágta magát. Az ajtót szélesen nyitva hagyta, mint a tűzeset óta mindig. És próbált aludni, habár még nagyon messze volt a napkelte…   A város ébredezni kezdett. Korán kelő munkások hagyták hátra otthonaikat, a toronyház, amelyen Reina pihent, életre kelt. Lámpák gyulladtak fel, a halandók megkezdték szokásos készülődésüket. Az idő észrevétlenül szállt el Reina felett, keleten az ég egyre harsányabb kékben pompázott, ahogy a napsugarak ostromolták. A lány érezte, hogy indulnia kellene, és végre sikerült valós síkra hoznia a szárnyait, de azok még mindig sajogtak a végkimerültségtől, mozdítani már nem bírta őket. Sóhajtott, és visszaengedte őket. Odalent az első autók száguldottak el.    Nyugodt volt az éjszaka. Reina felett hullócsillagok szálltak alá az égből, egyre többen. Augusztus közepén ez nem volt olyan meglepő jelenség. A lány jobb szerette volna a csillagokat figyelni, mint az embereket, holott ez alkalommal végre ők is érdekesnek bizonyultak. Furcsa volt, hogy nem veszik észre az égen elsuhanó vámpírt… vagy talán őt is csak egy hullócsillagnak vélték. Reina kuncogott magában, és leszállt az eget bámuló halandóktól távol, egy kis, fák övezte parkban, ahol nem vehették észre. A saját lábain ment a nevetgélő, eget fürkésző lányok és fiúk közé. A párocskák most is összebújtak, de most nem voltak idegesítőek a gondolataik, a legtöbben egymás helyett az eget figyelték. A vámpír letelepedett közéjük, és ahelyett, hogy a szemeit a csillagokra emelte volna, a lányokat figyelte. Feltűnően sok vámpírnak alkalmas lány volt itt, többekben szikrázott a fekete erő, néhányuk vörös hajlamot mutattak, és rengetegen tiszták voltak: mint a fehér vámpírok. De olyan, aki hasonlított volna Nyxhez, egy sem. Reina hátradőlt, miután átnézte az összes itt összegyűlőt, és maga is követte a szemével az egyik hullócsillagot.  Nem tudta, hogy mennyi idő telhetett el, talán több, mint amit szabadott volna itt töltenie, de most nem érdekelte. Pihent, és minden hullócsillag láttán kívánt valamit: azt, hogy megtalálják végre Nyx-t, hogy ne legyen több hamis tanítvány, azt, hogy nyugodtan éljenek, a vámpír felnevelésével, akit bizonyára hármasban fognak ehhez az élethez szoktatni. Kívánta, hogy Nyx fekete vámpír legyen, hisz még mindig őket kedvelte legjobban. Kívánta, hogy Raymond soha ne tűnjön el erről a földről, hogy Talisha végre megírhassa azt a könyvet, amelyről annyit beszélt minden találkozásuk alkalmával, a könyvet, csodálatos fegyverekről, amelyeket imádott…Kívánt még ezer félét, maga sem tudta, hogy mit, de olyan jól esett, hogy a babonákkal semmissé tehette a félelmeit, most, legalább egy kis időre. Egy lány a háta mögül lépett ki a rétre, és a későn érkezők sietségével telepedett le Reinától nem messze. A gondolatai rejtve voltak Reina előtt, ahogyan azt sem tudta megállapítani róla, hogy milyen vámpír lenne… Holott ez már a hobbijává vált. A lány elfeküdt a fűben, és elgondolkozva bámulta a csillagokat. A vonásai valahonnan ismerősek voltak… vagy talán csak átlagosak. Nem volt kifestve, a tekintetében mélység látszott, mintha a bölcsesség szikrázna benne, ugyanakkor gyenge volt a teste, a többiekénél érezhetően gyengébb. Egy pillanatra találkozott a pillantásuk, majd Reina felállt, és visszament a fák közé. Ideje volt folytatnia a kutatást…   A kezei már sajgottak a lécek szorításától, és azok is egyre fáradtabban ropogtak a marka alatt. Közeledett a hajnal, Reinának fel kellett szállnia, ha még az erejének elvesztése előtt haza akart érni. Kirángatta magát az emlékek világából, a jelen valóságába, és az ismét sajgó szárnyait valós síkra hozta, és megpróbált felállni, hogy felemelkedhessen a levegőbe, de megcsúszott a sima talpú cipőjében. Próbált megkapaszkodni, de a gyenge, cserepek súlyához szokott deszkák megadták magukat a szorításában, és elroppantak. Nem volt korlát a tető szélén, még egy árva vízgyűjtő csatorna sem, amit megfoghatott volna. A nap már vészesen közel járt… Reina elfelejtette, hogy az utóbbi napokban hamarabb tűnnek el a szárnyai, mint szeretné, bár eleget bosszankodott emiatt, de most villámként hasított belé a felismerés.  Pillanatokon belül a szabad térben zuhant. Szárnyai fékezték az esését, de képtelenek voltak rá, hogy felemeljék, ahhoz még mindig túl fáradtak voltak. Csak egy egész napos alvás hozhatta rendbe őket…  Sikoltás. Reina nem tudta, hogy ki sikolt, szeretett volna segíteni neki, de maga is bajban volt. Ő maga sikoltott… az aszfalt egyre közelebb került, és rajta az a kis folt, ahol virágok nőttek, puha föld… talán, ha sikerülne odakormányoznia magát, még megmenekülhet, és nem esik nagyobb baja, a sebeit be tudja gyógyítani még napkelte előtt… de már késő volt. Eltűntek a szárnyai, és a zuhanása gyorsabbá vált. Utolsó erejével megpördült a levegőben, hogy a hátára érkezzen, legalább ne lássa a földbe csapódást olyan közelről… A szárnyaknak már nem eshet bajuk, de ő még néhány percig magánál lesz, talán elég idő arra, hogy… A földet érés fájdalma hihetetlen volt. Bár sikerült eltalálnia a kis zöld területet, és letarolnia az ott lévő virágokat, de a gerince így sem bírta el a súlyát, őrült kínt okozva tört ketté. Reina felsikoltott, nem tudta, hogy ki fogja meghallani, de nem is gondolkozott rajta. Pillanatok alatt emberek gyűltek köré, széles körben. Nem látták még, hogy valaki túlélhetett egy ilyen zuhanást, holott látták a zuhanását… - A tetőről ugrott le, és vitorlázott egy darabig, láttam! – bizonygatta egy fiatal férfi. - Hogy lehet, hogy még él? - Ugyan, csak a harmadikról ugrott ki… - Ne, ne érj hozzá! - Miért? - A gerince…!  - Nem, nincs semmi baja, ha a gerince tört volna, már nem élne… Közeledett a hajnal. Reina, a testében lüktető fájdalom ellenére becsukta a szemét. Próbálta gyógyítani magát, és lassan enyhült a fájdalom, de nem múlt el, hisz a gerince sérült meg elsősorban, és ezt a sérülést soha egyetlen vámpír sem tudta segítség nélkül helyrehozni. Már nem volt sok ideje, sietnie kellett, ha nem akarta itt tölteni az egész napot… de az idő lejárt. Végig bizsergett a teste, a fájdalom enyhült, majd teljesen elmúlt. Csak a válla lüktetett, semmi mást nem érzett, az ujjait tudta mozgatni, de a lábát nem. A bal keze nem mozdult. Talán az sincs rendben, a bal karja fájt, pont a könyökénél. Igen, az is kifordult, és maga alá csavarodott. Hogy a lábai milyen szögben álltak, nem érdekelte. Rémült suttogást hallott maga körül, a közelben állók hátráltak. Mentőautó szirénáját vélte hallani. Most kórházba viszik, és ott megpróbálják majd meggyógyítani, de felesleges lesz, hiszen amint lemegy a nap ismét, úgyis be tudja majd gyógyítani a sebeit.  - Álljanak félre! – ez egy női hang volt. Határozottan, szinte földöntúlian csengett, nem a halandók megszokott hangja volt. Az összegyűlt tömeg rémülten hátrált, Reina csukott szemmel is látta őket, érezte félelmüket. Valaki lehajolt mellé.  - Szépen szétszedted magad, kislány… - hallotta egész közelről a furcsa hangot. Önkéntelenül kinyitotta a szemét, de csak egy elmosódott arcot látott, mely mintha táncolna… mintha tűzként táncolna. - Amalie… - suttogta volna, de csak az ajkai mozogtak. A nő bólintott, mosolyogva, és a karjait Reina teste alá csúsztatta. A halandókat egy jól irányzott vicsorgással tartotta távol, a mentősök sem jöhettek közelebb. Reina felnyögött, a fájdalom ismét a testét mardosta, majd elenyészett. Amalie pedig felemelte és magához ölelte.  Vörös bőrszárnyakon emelkedtek fel, menekülve a kelő nap elől.