Alkonyodott. Reina a mostani halandó füleivel is hallotta heves szívdobogását. Alig várta, hogy a nap végre lebukjon a láthatár alá, és ugyanakkor félt is tőle, hiszen ma már el kellett indulniuk Charlotte-tal a királyi palotába. Azt, hogy valóban ez a lány lesz-e a nappali őrző, nem tudhatta. Bár Lotus ragaszkodott hozzá, hogy nem is lehet más, Reina azért némi fenntartással viseltetett a lány iránt, nem hitte, hogy Charlotte lehet az, aki vigyázna az erejükre minden napkeltétől napnyugtáig, hiszen még saját magára is képtelen volt vigyázni… A lány ráadásul ki tudja, merre csavargott. A szövetségesek nem találhatták meg, amíg fent volt a nap, de minden ilyen alkalmat kihasznált, és nem ment haza, csak egy-két órával naplemente után, feltéve, hogy nem Lotus rángatta haza előbb. Ma azonban Charlotte-nak haza kellett érnie időben, hiszen nem halogathatták tovább, hogy Maddock elé vigyék.  - Hol jár az az őrült? – kérdezte Shahinda, amint leért a lépcsőn, és kirángatta Reinát a gondolataiból. A lány megpördült, és erőltetetten elmosolyodott, minden aggodalma ellenére. - Neked is jó estét. Charlotte-ra gondolsz? Épp Lotus keresi… - Én Lotusra gondoltam, szerettem volna beszélni vele, mielőtt elindulunk. - Akkor Charlotte-ot keresi – kuncogott Reina – De beszélhetsz velem is. - Remek – a nő levetette magát a fotelbe – Ha nem érnek haza egy órán belül, akkor már el se induljunk… Az odaút legalább három óra, és ha fekete vámpír lesz, az ugyanannyi, nyár van, korán hajnalodik, úgyhogy jó, ha egyáltalán belefér… És valahogy nem hiszem, hogy Charlotte az igazi. - Én sem – sóhajtott Reina, és leült barátnőjével szemben. – Egészen máshogy képzeltem el a nappali őrzőt. Nem csak arra gondolok, hogy Charlotte-ról lerí, hogy vörös vámpír lesz belőle, holott az őrzőt feketének szeretném, hanem a külseje is… - Ezek csak apróságok – ingatta a fejét Shahinda – De ha nem próbáljuk meg, lehet, hogy elhalasztjuk az egyetlen lehetőséget… bár nem hinném, hogy ez az. Érdemesebb lett volna maradni Amerikában, ezernyi jó jelölt között válogathattam… - Mégsem találtad meg – világított rá Reina. - Rengeteg Charlotte-nál alkalmasabbat láttam. - Csakhogy a nappali őrző szerepét nem az arra alkalmasabbaknak találták ki, Hinda, hanem az egyetlennek. - Tehát ez az „egyetlen” Charlotte is lehet… akár – vont vállat Shahinda. - Akár… - visszhangozta elgondolkozva Reina.   Majdnem egy óra telt el, mire Charlotte végre hazaért Lotus kíséretében. A halandó lány erősen bűzlött az alkoholtól, és Lotus lábai is tétován mozogtak, hisz a lány másképp nem bírta fegyelmezni a halandót, csak azzal, hogy ivott belőle.  - Charlotte! – Shahinda hangja szigorúan csattant, de a megszólított csak egy legyintéssel vette tudomásul, és leült az egyetlen szabadon maradt fotelba. - Mikor megyünk? – kérdezte hanyagul, tudomást sem véve a megrovó pillantásokról. - Most – jelentette ki Shahinda, és egy lendületes pofon kíséretében felrántotta a lányt a fotelből. Charlotte meglepetten pislogott a vámpírra, megszólalni képtelen volt, és a józanságából is visszatért egy jelentős mennyiség.  - Maddock büszke lesz rád, kislány – mérte végig Reina – Örülj, ha ezek után nem öl meg azonnal, amint a szeme elé kerülsz. - Ugyan már, csak ittam egy kicsit az utolsó napon, amikor még ihatok… - mentegetőzött Charlotte sápadtan, és megpróbálta kihúzni a karját Shahinda szorító markából. A vámpír végül megkönyörült rajta, bár közel állt hozzá, hogy eltörje a halandó karját, mégis elengedte, és megpördítette a tengelye körül a lányt. - Indulás! – adta ki az utasítást Lotus, aki maga is zabos volt a választottjára. – Majd én cipelem az úton, legalább nem nektek kell szagolnotok. Reina önkéntelenül felkuncogott. - Nem bírnád el végig… csak érjünk oda, mielőtt felkel a nap! Ha holnap lesz vámpír, azt még túléljük, de Maddock is dühös lesz, ha nem indulunk el időben. - De hogy Charlotte-ra milyen dühös lesz, amint meglátja… - morogta Shahinda az orra alatt.  Amint kiléptek a házból, Lotus felkapta a halkan tiltakozó halandó lányt, és kérdés nélkül felszállt vele. Shahinda és Reina egymásra néztek, majd mindketten kibontották a szárnyaikat. Néhány pillanat alatt elnyelte őket az éjszaka.   A palota most is teljes pompájában ragyogott. Maddock a trónteremben várta őket, felkészülve rá, hogy a szövetségesek a nappali őrzőt hozzák elé, és ugyanakkor kényszerítette magát rá, hogy tudomásul vegye a tévedés lehetőségét.  Mikor végre belépett a hármas, Maddock szíve hevesen vert. A halandó lány jelentéktelennek tűnt a három hatalmas vámpír között – Lotusnak és Shahindának megélt éveik száma és a tapasztalatuk jelentette az erejüket, míg Reinából sugárzott az ifjú vámpírok semmivel össze nem téveszthető energia. Mindhárman fejet hajtottak, ahogyan az a trónteremben szokás volt, míg a halandó kíváncsian tekintgetett körbe, láthatóan kutatva valami – vagy valamik – után, majd csalódottan tudomásul vette, hogy semmi mozdíthatót nem talál. Maddock felismerte a tolvajok szemének fürgeségét.  A szem… ez volt az első, amelyben a vámpírlétre való alkalmasság tükröződött. Minden más csak ezután következett.  Maddock felállt a trónjáról, és határozott, villámgyors léptekkel közeledett a halandóhoz. Szinte testközelből kellett szemügyre vennie, ha valóban tudni akarta, hogy ez a lány azonos-e Nyxszel, azzal, akit keresnek.  - Biztosak vagytok benne? – a király hangja halk maradt, a halandó fülek meg sem hallhatták, és szájának alig látható mozgását az emberi szemek nem fogták fel. Lotus bólintott, Shahinda és Reina viszont késtek a válasszal.  Tehát nem, egyáltalán nem biztos – vonta le a következtetést Maddock, és sóhajtott. Charlotte-hoz fordult, a lány nevét a gondolatai visszhangjából fejtette meg, holott nem volt szüksége rá.  A két szem szikrái egyértelműen utaltak rá, hogy a lányból tökéletes vámpír válna, de azt, hogy milyen, nem árulták el. Maddock a csak vámpírok számára látható lelki kisugárzást vette szemügyre. Ez nem volt tiszta és fehér, vagy átlátszó, mint a halandók többségénél, akikből fehér vámpírok lehetnek. Nem szikrázott ezüstösen, mint azoknál, akikből feketék lesznek… ez a kisugárzás vörös volt. Egyetlen szikra sem pattant, mint annak idején Reinánál, akinek vörös aurája akkor kezdett igazán ragyogni, mikor Maddock megpróbálta megölni. Vörös vámpír hát… Charlotte minden kétséget kizáróan az lesz. Ugyanakkor erős volt az aurája, és tükrözte a minden áron élni akarást.  Maddock sóhajtott, majd lassan megcsóválta a fejét. - Magam sem vagyok biztos benne. - Ezzel mit akarsz? – fakadt ki Charlotte. – Kiderül, hogy mégsem kellek nektek, és eldobtok magatoktól, azok után, amiken keresztülrángattatok? – kétségbeesetten fordult Lotus, majd a másik két lány felé, a királyról nem volt hajlandó tudomást venni a továbbiakban. Lotus nyelt egyet, Shahinda nemkülönben. Reina azonban kemény maradt, és állta a király felé forduló tekintetét. - Tegyek egy próbát vele? Fekete vámpír bármely más mestere lehet… fizikailag a vöröseké is – mondta bujkáló mosollyal, majd komollyá vált a hangja, és lehalkította annyira, hogy csak a vámpírok hallják. – Ha nem ő az, ráérsz később megölni.  - Igen, vigyétek fel. Még átváltozik hajnal előtt, hogy utána mi lesz, majd kiderül – bólintott a férfi, és elfordult. – De légy óvatos, Reina! Vörös vámpír lesz, úgyhogy ne szúrd szíven az átváltoztatásnál! – intette a lányt, majd biccentett, hogy mehetnek.    Egy szűkös kis szoba, matt-fehér falakkal. Láthatóan senki nem törődött vele a palota megépítése óta. A folyosón lévő giccsáradat itt nem kapott teret.  Charlotte félénken nézett körül, miután Reina bevezette a szobába. A vámpír legszívesebben egyszerűen az ágyra lökte volna a halandó, ittas lányt még mindig nem csituló dühében, de nem tehette meg. Ha Charlotte az volt, akire számítottak, akkor kifejezett ostobaság lett volna taszigálni. Lotus és Shahinda odakint várakoztak, a szűkös szobába csak kényelmetlenül fértek volna be.  - Feküdj az ágyra! – mutatott a fekvőhelyre Reina. Maddock szavai még mindig visszhangoztak a fülében: ne szúrd szíven! Akkor mégis, mit tehetne? Raymond annak idején részletesen elmondta (mi több, el is mutogatta), hogy hogyan kell vámpírrá tenni valakit. Ez a feketék és fehérek átváltoztatására vonatkozott, ezek szerint a vörösekére nem. Akkor mégis, mit tegyen? Egyszerűen itassa meg a saját vérével?  Charlotte kelletlenül feküdt le. Úgy nézett ki, mint aki legszívesebben elszaladna most, hogy élesre fordul a helyzet, de engedelmeskedett. Reina várt még néhány pillanatot, meg sem hallotta a lány halk, tiltakozó szavait, némán állt felette, majd végül ráhajolt a halandó nyakára. Óvatosan szívta ki, a vér minden cseppjére vigyázva. Ahogy a torkába lövellt a forró nedű, szédülni kezdett, s ugyanakkor tudta, hogy ez a lányban még mindig dolgozó alkohol hatása. Igyekezett tisztán tartani a tudatát, és nem elragadtatni magát. Charlotte bőre már-már csontfehérré fakult, az izmai ellazultak, a tudata az utolsó gondolatok után kapott, majd elsötétült előtte minden. Reina abbahagyta, felemelkedett a lánytól, és térdenállva is meg kellett támaszkodnia az ágy szélében. Rég tapasztalt ehhez hasonló részegséget, de most figyelnie kellett a döntő pillanatot. Tőr nem volt a kezében, most nem lehetett szüksége rá. Csak figyelnie kellett, hogy Charlotte lelke mikor készül távozni… felragyogott a test…  Reina erősen Charlotte mellkasára szorította a kezét. Úgy érezte, hogy nem ő irányítja a saját testét, vagy talán csak az alkohol tette, mely rá is épp elég hatással volt? A ragyogás erősebbé vált. Reina a fogaival harapta fel a csuklóját, és a vérét a halandó szájába csurgatta. Charlotte már az első cseppeknél nyelni kezdett, az élet visszatért az ereibe, ha tudata nem is tisztult ki teljesen.  A lány teste elernyedt, nyitott szemei vakon meredtek Reina arcára, de nem követték a lány mozdulatait. Agya lázasan dolgozott, gondolatai villogtak benne, egy élet emlékei voltak: az első sírásé, anyjának szenvedő arcáé, apjának ütésre emelt kezéé, egy baleseté, könnyeké, majd az árvaházé… sötét szoba, egyhangú étkező, kiabáló nevelőnő… civakodó gyerekek, az udvar szürke pora, hófödte hegycsúcsok egy képen, és szürkeség… A szökés váratlan napja, jellegtelen utcák, hajléktalanok, akikhez tartozott, kéken villogó sziréna, és végül egy vámpír… Lotus arca. Reina dermedten figyelt. Ugyanúgy látta a képeket, ahogy tanítványa, és mikor annak teste elkezdett átalakulni, hallotta a néma, fájdalmas üvöltést.  Charlotte nem adott ki hangot, de némasága rosszabb volt, mintha sikoltott volna. Belülről a lány szervei teljesen átalakultak, megszűnt a kapcsolat minden szervvel, amire már nem lesz szüksége, szemeinek írisze fehérré vált, majd újra kék színt öltött fel, bőre vörösre színeződött, haja megnyúlt, mely csak a válláig ért, most a derekáig fodrozódott dús, mélyvörös hullámokban. Az újszülött vámpír, alig hogy az első lélegzetet vette órák után, az első, amit érzett, a hajnali fájdalom volt. Vörös vámpír üvölt, ha felkel a nap, nem csak ereje veszik el, de testének vonalai is ködössé válnak, átlép arra a gondolati síkra, melyen más vámpíroknak csak a szárnyai tanyáznak.  Reina is érezte… és ez a napkelte más volt, mint amit legmélyen szeretett volna. Csalódott, talán soha nem csalódott még ekkorát.  Maddock lépett be a szobába. Karakteres arcán alig mosódtak el a vonások: haja még ugyanolyan élénken csillogott, mint nappal. Reina segélykérőn nézett rá, de a király nem szólalt meg. A vörös vámpírhoz lépett, és komor arccal vette szemügyre. - Sajnálom… - mondta végül alig hallhatóan. – Vörös vámpírnak nem lehet fekete a mestere, a tanítványod nem fogja megélni a következő hajnalt.   Ismét hajnalodott, és Reina érezte a tagjait betöltő bizsergést. Kétségbeesetten kapaszkodott az elszökő erejébe, de nem tudta megtartani, ahogy soha eddig nem bírta… Charlotte teste már halott volt, és ezúttal végleg. Szárnyaszegett, porrá hamvadt vörös vámpír, semmi több. És nem ő volt az erejük őrzője, tévedtek…  Reina űrt érzett a szívében. Ha soha nem is hitte valóban, hogy Charlotte lesz az, akiért az egész világot felkutatták, akkor is reménykedett benne, de mindhiába. Amint leszáll az éjszaka, újrakezdődik a keresés, talán több eredménnyel, talán még ennyivel sem. Nyx nem az alkalmas, hanem az egyetlen… Ezt egyszer és mindenkorra mindhármuknak mélyen az eszükbe kell vésniük. Reina a nap vöröslő korongjába nézett, és elmorzsolt egy könnycseppet a szemében.