A szövetség háza egy erdőben állt, egy kisváros mellett. Még Shahinda kapta annak idején a háromszáz éves épületet, és azóta egyedül lakott benne, de mára a Night Star Coven főhadiszállásaként is szolgált. Vámpírok keze munkáját dicsérte, de eredeti lakói már nem tartottak igényt rá. Bekerített kert nem tartozott hozzá, a fák az épülettől néhány méterre nőttek, némelyik egész a tető magasságáig tört fel. A ház, vagy inkább kúria három emeletet foglalt magába. A lépcsők korlátai színaranyból készültek, egyszerű mintával. Fényezett tölgyfapadló feküdt mindenhol, ugyanezen fából készültek az ajtók, asztalok, és minden egyes bútor, mely az épület kellékéül szolgált. A modern művészet szépségeit már a szövetségesek illesztették a falakra, és a kirívó formák sem csúfították el az épületet. A földszint nem volt más, mint két hatalmas terem, és egy bejárati csarnok. A belmagasság szokatlanul nagy, öt méteres volt. A két terem a csarnokból nyílt, egy-egy boltíves ajtó mögül. Az egyik a hétköznapokra kialakított nappaliként, a másik pedig egy bálteremként volt használható, faborítású oszlopokkal tagolva. A második emelet ennél jóval egyszerűbb volt. A hosszú lépcsőn felérve egy szűk folyosót láthatott az idemerészkedő, melyekbe hatalmas ablakokon át áradt be a nappali és az éjszakai fény egyaránt, a nap minden szakában elegendő világosságot szolgáltatva a vámpírok érzékeny szemeinek. A folyosóról egyetlen ajtó nyílt egy óriási terembe, mely elfoglalta jóformán az egész emeletet. Ideális volt a párbajozás gyakorlására, élet-halál küzdelmek rendezésére, vagy szórakoztató játékokra. Shahinda könyvespolcokat szerzett be, és ennek a teremnek egy részét könyvtárrá alakította, de az olvasó és a gyakorló részt csak egy ritkás oszlopsor választotta el egymástól. Hét kisebb, raktáraknak használt szobába vezettek a teremből nyíló ajtók, ahol fegyverek, réges-régi könyvek, kiselejtezett bútorok foglalták a helyet. A harmadik emelet szobáknak adott otthont. A szövetség három tagja itt lakott, egymás melletti lakosztályokban. Minden lakosztályhoz egy dolgozószoba, fürdő és háló tartozott, és minden lakosztályt más-más színek szerint rendeztek be az építők. Shahinda szobájában a vörös és a barna színek domináltak az évszázados bútorokon, falakon. Vörös volt a függöny, a szőnyeg és az ágy baldachinja. Lotus a zöldet kedvelte, szobájának falaira erdei mintákat rajzolt művészi ügyességgel, a kárpitok méregzölden virítottak. Reina volt az, aki legkésőbb lakta be a szobáját. A fekete és az aranyszín találkozása volt ez, bár a bútorok eredeti színét soha nem akarta eltüntetni. Fekete, aranyszegélyű terítőket szerzett, a függönyök sötét bársonyát meghagyta olyannak, amilyen volt. A szőnyegét eltüntette a szobából, megelégedett a hideg parkettával. Minden szobában, minden teremben hatalmas, tizenhárom ágú gyertyatartók álltak, bennük a fényt adó gyertyákkal. A szövetségesek szitkozódásai gyakran szóltak a takarításról és a gyertyák gyújtogatásáról, cserélgetéséről. Bár a hatalmas ház ezernyi nehézségeket okozott, mindhárman szerették, és ragaszkodtak hozzá, semmi áron nem hagyták volna el életük legfőbb színterét.   - A fene essen beléd, Lotus! – morogta dühösen Shahinda. Minden önuralmát bevetette, hogy ne kiabáljon, de a lány így is sértődötten vágta be maga mögött a szobájának ajtaját. Reina kíváncsian nézett utána, és szeretett volna megkérdezni tőle, hogy mi történt, de mivel Lotus ajtajának zárjában elfordult a kulcs, már nem próbálta meg elérni. Helyette Shahindához fordult. - Mégis, mi történt? – kérdezte, a dühöngő nő szemébe nézve. - Csak az, ami mindig: majdnem leleplezte a vámpír-társadalmat, és megint Raymondtól kaptam a hírt, hogy vonuljunk vissza napokig a vadászattól, mert baj lesz belőle. - Mit csinált ez az őrült? – nevetett fel a fiatalabb lány. Nem tudta komolyan venni az efféle kirohanásokat, hiszen szinte mindennapi eset volt, hogy Lotus és Shahinda összekaptak valamin, ami szoros összefüggésben volt Lotus felelőtlenségével. A zöld szárnyú lány szobájából csörömpölés hallatszott ki, majd az ágy nyikordult meg. Mintha a lány eldobta volna a kulcsot valamelyik sarokba. Shahinda mélyet sóhajtott. - Nyilvános területen, elővigyázatlanul vadászott, és meglátták. Megint. Egyébként semmi különös, nem is lenne baj belőle, csak nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem szeretek újságírók és fényképészek szeme láttára gyilkolni. Reina önkéntelenül felkacagott. - Igazad van… - mondta végül, miután Shahinda szigorú pillantása meggyőzte róla, hogy a nevetés nem helyénvaló ebben a helyzetben. – De most jó napot! Én is megyek aludni, mindjárt hajnalodik – búcsúzott el. A barátnője most túlzottan harapós kedvében volt ahhoz, hogy sok időt töltsön a társaságában, így ő maga is bevonult a szobájába, mely csak két ajtóra volt Lotusétól. Még hallotta, amint Shahinda nehéz léptekkel a sajátjába megy, és bevágja az ajtót maga mögött. Miután a ruháit is ledobta magáról, és a saját ágyába bújt, vámpírfülei még a vastag falakon át is érzékelték a két barátnőjének ideges szuszogását, majd a teste bizseregni kezdett. Reina megfordult az ágyon. Már felkelt a nap, nem is akart ébren maradni. A baldachinja az ágy körül még mindig tökéletesen védett a betörni készülő napsugarak elől. Utolsó gondolataiban a barátnői veszekedésénél járt újra, majd lassan elhagyta minden ereje, és mély álomba zuhant. Ismét az az arc kísértette, mint minden éjszakán. A fehér bőrű, szomorú szemű, halandó lányé. Ha tudta volna, mit jelent… ha csak egyszer választ kapott volna a kérdéseire… De az álomkép mindig a legrosszabb pillanatban foszlott szerte. És új képek jöttek a helyébe. Kellemetlen szag, élettel teli, táncoló fények. Gyertyáké talán? De nem, ami égett, az nem viasz volt… valami egész más. Csukott szemhéján át látta, amint a fény villódzik körülötte. Álmodik, vagy talán már ébren van? Mi történik körülötte, mi ez a ropogás? Őrült nyikorgás, egy nehéz tárgy becsapódásának hangja, sikoly… De ki sikít? Sikoly ismét… Reina szemei felpattantak. Egy pillanat kellett hozzá, hogy felmérje, az utolsó álomképek valósak voltak. Félrerántotta a baldachint. A villódzó fény az ablakon áradt be, lángok nyaldosták az üveget. A sikítás Lotustól származott, a lány már felébredt a tűzre. De mi történhetett? A nap még fent volt, magasan az égen járt, talán már nyugaton, de ez mit sem számít… Nappal… igenis számít, most nincs ereje eloltani a tüzet. Megtehetné, igen… majd éjszaka, de addigra leég az egész ház. Egy ajtócsapódás a szomszédból. Ez végre magához térítette, azonnal kiugrott az ágyból, és a ruháiért kapott. Tudta, hogy nincs sok ideje felöltözni, de meztelenül mégsem akart kirohanni. Ösztönösen vette fel a fürdőköpenyét. Talán be kellene vizezni… de már nincs ideje rá, és bizonyára a csap sem működik már. Feltépte az ajtót, és kiviharzott a folyosóra. A főlépcső már lángokban állt. A ház gerendái estek rá, és a felső szintre vezető lépcsősor Reina szeme láttára zuhant le. Valaki megérintette a hátát… Reina felsikoltott. - Az istenért, nyughass már! – Shahinda hangja. Mély lélegzetet vett, majd felköhögött. A füst csak azért nem fojtotta még meg, mert ebben testben a mérgekkel szemben sokkal ellenállóbb volt, mint halandó társai. De a hőséget már alig bírta a bőre. - Hol van Lotus? – kérdezte azonnal, majd eszébe villantak a tegnapi események. Lotus bezárta magát. A lány eszelős sikolya elárulta, hogy nem tud kijutni. - A szobájában. Be kellene törnünk az ajtót, de most képtelenség – zihálta Shahinda. Agya kétségbeesetten járt a megoldáson. - Együtt talán sikerülhet – mondta Reina, amint a köhögés abbamaradt. Homlokán verejték gyöngyözött, a lángok egyre közelebb jöttek hozzájuk. A tűz gyorsan terjedt a fényezett parkettán… - Akkor gyerünk, de nem sok időnk maradt – jegyezte meg Shahinda, nyugalmat erőltetve a hangjára. Ketten feszültek neki az évszázados tölgyfaajtónak, nekifutással, vállal, lábbal… de az mintha betonba lett volna ágyazva. Lotus hisztérikus sikoltása nem csitult. - Keresd meg a kulcsot! – kiáltott be Reina, remélve, hogy a lány meghallja így is. - Fogalmam sincs, hol lehet! Ég a függöny is… – válaszolt Lotus, és a hangja elcsuklott a zokogástól. - Tépd le, és ugorj ki az ablakon! – Utasította Shahinda. – Nem jutunk be az ajtón… Futás, Reina! – szólt halkabban, és magával rántotta a lányt a lábuk alatt felcsapó lángok elől. Rohantak. Az épület keleti szárnyában volt az egyetlen menedékük, a külső lépcső, amelyet még nem értek el a lángok. Reina vissza akart fordulni, segíteni a lányon. Még hallotta annak sikolyát, látta az ajtaját mardosó lángnyelveket, de nem fordulhatott vissza… Végig a folyosón, be egy soha nem használt ajtón, majd át egy zsúfolt raktáron. Shahinda rugdosta arrébb a könnyű bútorokat, és mire elérték a szoba túlvégét, már az egész folyosó lángokban állt. A tűzlépcső felforrósodott, égette Reina meztelen talpát, tenyerét, de nem volt más választása, mint itt lemenekülni, Shahinda előtt. Az épület ablakait szilánkokra robbantotta a forróság. Lángolt minden, a tető gerendái is kigyulladtak. Táncoló vörös fény vette át a nap uralmát. Arcok a tűzben… mind ugyanolyan arc, de ismeretlen… talán csak a szeme káprázott. Reina felsikoltott, azonnal vissza akart fordulni. Mikor leértek, Lotus még nem volt sehol, de a lány szobájának ablakán is kicsaptak a lángok. Pedig csak idő kérdése volt, hogy mikor omlik romokká a kúria. - Lotus! Lotus, hol vagy?! – kérdezte sikoltva, de nem jött válasz. Odafentről fájdalmas üvöltés hangzott fel, és Reina mellkasán égetni kezdett a jelkép. Az a jel, amely nappal soha nem látszott. - Ugorj már, az istenért! – kiáltott Shahinda is, de nem jött új válasz. Lotus vagy elájult, vagy meghalt a lángok martalékában… majd visszahozzák, ha lemegy a nap. Nem lesz baj. De ha hamuvá ég, nem tudják visszahozni… Shahinda még Reina után kapott, de már nem érte el. A lány olyan hirtelen tűnt el mellőle, mintha az éjszakai gyorsasága tért volna vissza. Nem a házba ment, hanem a ház előtt álló kis szökőkúthoz. A víz gyöngyözött a tálcában. Reina lehányta magáról a köpenyt, és megforgatta a vízben, majd ismét magára öltötte, a haját is bevizezve. Mielőtt Shahinda megkérdezhette volna tőle, hogy mire készül, a lány már a tűzlépcső felé rohant. A felforrósodott fokokon villámgyorsan mászott fel, egész a harmadik emeletig. Most nem érdekelte a tűz, éjszaka a barátja volt. Arcok… vicsorgó, dühös arcok. - Mit akarsz, te sátán? – kiáltotta dühösen. Vörös vámpír. – Mi a neved? Mit akarsz tőlünk? – a lángok körülölelték a csuklóját. Sikoltott, a fájdalom szörnyű volt. – Tűnj el innen, ne kínozz minket! Vonulj vissza, te őrült! – a bokáin felkúsztak a lángok, lemarták a húst a lábáról. De nem állt meg, nem tehette. A legnagyobb tűzfészekbe ment. Talpa alatt repedezett az égett parketta, kis híján csontig égett lábfejét elnyelték a lyukak. Már nem sikoltott, nem érdekelte a fájdalom. Még egy ajtó… még egy… és ez lesz az. Betört rajta. A legyengült fa már nem bírt ellenállni a kis lökésnek sem… Lotus a padlón feküdt, ájultan. Talán a füst tette? Vagy a forróság? Hisz a lány nem égett meg, nem voltak sebek rajta, bár a szobájában is lángra kaptak a bútorok. Hozzá hajolt, meg akarta fogni, de az érintés iszonyú volt. Csak most vette észre, hogy a kezén is megfeketedett a bőr. Csoda, hogy még élt, lélegzett egyáltalán… Tekintetét az ágy vonzotta magára. A függöny lángolt, s a lángokban ott volt az arc. Ismeretlen, soha nem látott arc, mely már nem vicsorgott, nem volt dühös. Gúnyos mosolya rémisztőbb volt előbbi haragjánál. - Mit akarsz tőlem? – Reina érezte, hogy a hangja megremeg. Talán a fájdalom tette? Vagy a félelem, amely a gyomrát rántotta görcsbe? - Halált, halálért cserébe. Tiszták, kivehetők voltak a szavak. A folyosón egy gerenda hullott le, pont az ajtó előtt. Apró lángnyelvek mardosták, egy-egy apró tükörképet villantva fel. Ugyanaz az arc. - Kit öltem meg, aki ilyen közel állt hozzád? - Felicytát. Nem vádolt, csak kijelentett. És felkacagott... szívbe maró gonoszsággal. - Nem én öltem meg! - Ha nem te, hát a barátaid. - A közelében sem jártam! – Reina hangja is hisztérikussá kezdett válni. Maró könnyek kúsztak le az arcán. – Hagyj minket élni, nem tehetünk róla! - Bizonyítsd be – a hang mintha megingott volna hitében. Az arc kíváncsivá, fürkészővé vált. - Hogy tudnám bebizonyítani? – kérdezte Reina. Körbepillantott, menekülési utat keresve. Lángolt a dolgozószoba ajtaja, a fürdőszobáé… a folyosót elbarikádozták a tetőről lehulló gerendák. Az ablakon becsaptak a lángnyelvek, nem volt kiút. Sehol nem volt kiút… - Mutasd a szíved – nyugodt türelem. – Adj betekintést, adj egy csepp vért, és tudni fogom. - Ezernyi sebből vérzek már, mire van szükséged még? Ki vagy te? – a fájdalom nem enyhült végtagjaiban. Lotus ájultan feküdt előtte. - Az éjszakai őrző. Engedd meg! - Mit akarsz? Nem jött új válasz, csak egy sejtelmes, gúnyoros mosoly a függönyt mardosó lángokon. Egy lángnyelv kinyúlt, Reina szíve felé. A lánynak nem maradt ideje elugrani előle, a tűz elérte őt, de már nem égette meg. A szívéig nyúlt, minden fájdalom nélkül. S mikor visszahúzódott, egyetlen csepp vér táncolt rajta, érintetlenül. A két szem figyelmesen nézte, majd a lángnyelv az ajkakhoz ért, s a vércsepp eltűnt. Reina szíve hevesen vert, az izgalomtól, a fájdalomtól… ki tudja, mitől. Kínzó várakozással nézte a tűz-arc lassú mozdulatait. Mikor az ismét megszólalt, szitkokat szórt. - Igazat mondtál – jelentette ki végül. – Látjuk még egymást, Reina! Az arc köddé foszlott, a lángnyelvek eltűntek a szobából. Reina értetlenül nézett körül, minden mintha érintetlen lett volna. A szoba bútorairól eltűnt a korom, a folyosó tiszta volt. A leszakadt, porrá hamvadt függönyök is elfoglalták régi helyüket. Mintha csak egy rémálom lett volna… - Reina! Lotus! – hallotta kintről Shahinda kiáltását. – Életben vagytok? - Semmi bajom… - suttogta Reina, de kiáltani akart. A fájdalomtól sziszegve az ablakhoz lépett, megfeketedett kezével intett ki, hogy nincs semmi baj. Amint az éjszaka leszáll, a sebek is be fognak gyógyulni, az pedig csak néhány óra… A lángok eltűntek, Lotus ébredezett a szőnyegen. - Vége van? – kérdezte kábán, majd felköhögött a torkát mardosó fájdalomtól. - Igen, vége… már minden rendben – sóhajtott Reina, és leroskadt az ágyra. A függönyön egy apró vércsepp táncolt.