Három évvel ezelőtt   Egy sűrű, éjszakai sötétségbe borult erdő… a telihold fénye kísértetiesen rajzolja ki a fák kopaszodó ágait. Egy férfi rémülten rohan a törzsek között. Vadállatok morgása a távolban. A férfi elbukik, a vastag avar hullámzik körülötte. Segélykiáltás. Állatok futásának hangja, egy ló patájának dobogása. Üvöltés és sötét. Csend… végtelen csend. Ragyogó fény, csukott szemhéján át is vakította. Kezdett magához térni, de fogalma sem volt, hogy mi történt. Teste megtépve feküdt az őszi avarban, de még lélegzett. Vagy talán újra lélegzet… mintha egy tőr szúrta volna át a szívét. Ismét sötétség. A fény eltűnt, kinyitotta a szemét. Rémült, tébolyult kiáltások. Megvadult lovak nyerítése, paták dobogása. Majd ismét csend… az erdő csendje. Hajnali madarak éneke. A hold letűnt az égről. Néhány apró fénypont csillogása hatolt át a fák között. Az avar durvasága bántotta bőrét, de nem voltak sebei… csak a szíve dobogott nehezen, sokkal nehezebben, mint valaha. Görcsös rántásai egyre fájdalmasabbak lettek. Kihúzta a tőrt a sebből. Gyönyörű, aprólékos kovácsmunka, talán évekbe telt az elkészítése. Egyedi darab… a tőr még mindig ragyogott, de már nem vakítóan, csak halvány fénnyel. Érezte, hogy megváltozott valami. Nem volt többé fájdalom, a seb begyógyult. Szomjúság… vérre szomjazott. A tőr a markába simult… Ezek nem Reina emlékei voltak, hanem a királyé. Ugyanúgy látta őket, ahogy a férfi fejében felbukkantak. A király előtte állt, és mikor az emlékképek a végükre értek, magyarázni kezdett. - Az a tőr nem emberi kéz munkája – tette hozzá a férfi, miután az emlékek véget értek. – Hogy honnan származik, máig nem tudom. Háromezer évig én őriztem, majd, ahogy felbukkant az új faj, a vörös vámpírok, hozzájuk került. Immár az ő erejük élteti. Eleinte két őrzője volt, mesterről tanítványra szállt ezerévente a tőr őrzői szerepe, de az egyik utód nélkül halt meg. Ekkor vesztettük el a nappali erőnket, azóta csak az éjszakai őrző életén múlik, hogy a tőr világít-e továbbra is. Egyszer talán újjá fog születni a másik vérvonal is… de ha az első képviselője meghal, akkor a vámpírok faja is elpusztul vele együtt.   Az arc, mintha egy szörnyetegre néznél. Szemei szikráznak a gyűlölettől, vörös vérerek hálózzák be a szemfehérjét. Száját összepréseli, keskeny csík mindössze a szögletes arcban. Haja természetellenes, sötétkék színben omlik keskeny vállaira. Testalkata vékony, izmai alig domborodnak ki karjain. Ruházata egyetlen, a teste köré tekert, foszlott anyag, amely rég elvesztette színeit. Kezében zöldes pengéjű tőrt tart, hosszú, hegyes körmeivel fonja körül a markolatot. Bőrszárnyai kéken, a holdfényben ragyogva vonnak démoni keretet az alak köré.   Lotusszal és Shahindával mindig előszeretettel jártak le a közeli tóhoz vadászni, a hely általában nyüzsgött a halandóktól, és a mai napon is nagy forgalom ígérkezett, hiszen Valentin nap volt. A lányok most, egy kissé eltérően a szokásostól, morgós hangulatban indultak útnak, és szálltak le a tó partján. - Csak én látom úgy, hogy mindenhol turbékolnak a párocskák? – kérdezte Lotus, ahogy földet értek. Shahinda körbenézett, és mélyet sóhajtva nyugtázta barátnője igazát. Reina a szemeit forgatta a csókolózó galambok látványától, és enyhe hányingere támadt a cuppogó hangok vámpírfülek számára felerősödött hangjától. - Reméltem, hogy ez a hely mentes lesz tőlük. - Ugyan, hová gondolsz! – intette le Shahinda – A párocskák kedvelt helye a tópart, még akkor is, ha nincs efféle „ünnep” – olyan gúnyosan ejtette ki az utolsó szót, hogy Lotus elnevette magát. - Ezt te ünnepnek nevezed? – kérdezte a kelleténél egy kicsit hangosabban, de a közelben ülők közül senki nem reagált rá. A párocskák belefeledkeztek egymásba. - Halkabban – pisszegte le Reina, majd suttogva hozzátette. – De a jó hír, hogy kedvünkre vadászhatunk, itt senki nem fogja észrevenni. - Remélem, hogy Felicyta nem a mai napot fogja választani a visszavágásra… - morogta Shahinda. - Ne aggódj, ha mégis megtenné, akkor a közelben vagytok, a ti éveitek száma pedig már elég hozzá, hogy megfutamodjon az a vörös liba. Lotus és Shahinda egymásra néztek, majd egységesen vállat vontak. A három lány szétvált, hogy a kitaposott ösvényen, a padok között szlalomozva keressenek maguknak valakit, aki ízletes vacsorának számít erre az éjszakára. A mellkasukon lévő jelkép felragyogott, mint mindig, ha külön-külön voltak. Fényét a halandók nem vették észre, csak vámpírszemek számára volt látható. Reina merőleges szögben távolodott a tó partjától. A padokon ücsörgők gondolatait most, kivételes alkalommal nem állt szándékában lehallgatni, hiszen azok a különböző ajándékok körül jártak, amit kaptak egymástól, vagy éppen adtak. Bal oldalt, az út mentén egy fiatal, karakteres arcú fiú épp vetkőztetni kezdte barátnőjét, aki fel-felvihogva tiltakozott. Tudomást sem vettek a mellettük elhaladó magányos alakról. Reina legszívesebben a füleit is becsukta volna, hogy ne hallja az egyre idegesítőbbé váló hangokat. Csak a vörösek fogságában érezte ennyire rosszul magát, és most jobb szeretett volna elmenekülni, és esetleg éhezni egy napot, a szerelem ünnepének alkalmából, de a társai nélkül nem térhetett vissza. Sejtette, hogy Shahinda élvezi, hogy a szerelmes párocskákat irthatja, Lotusnak pedig az étvágya is elment, hozzá hasonlóan. A máskor nyugodt tóparton, ahol csak néhány ember sétált az éjszakai órákban, most szerelmes párocskák gagyogtak egymásnak. Szavaik efféle üres tőmondatokból álltak: „szeretlek. – én is. – szép az ajándék. – a tiéd is tetszik.” Reina csakhamar úgy döntött, hogy a legidegesítőbb párt, egy szőke hajú, három centis, rózsaszínre lakkozott körmű libácskát és a bárgyú képű barátját választja ki vacsorájának. Elkeserítő volt, hogy mennyire egyformák az emberek…   A fekete víztükör csak egy pontban fénylik fel, ahogy a hold megvilágítja. Minden nyugodt, a szellő meg sem rezzen. Fehér fodrok most nem színezik a nyugodt tengert. A tenger halk zúgását csak a vámpírok fülei hallják meg, hozzájuk hatolnak el a víz alatti állatok kiáltásai. Minden csendes, a hold is lustán vánszorog az éjszakai égbolton. Tengerparti sziklákat fürdet a csillogó víz.   Egy hajnalon történt, amikor Reina hazafelé igyekezett. Már nem mert felszállni, tudta, hogy csak percek vannak hátra napkeltéig, és repülés közben nem érzékelte jól az időt. Ha a nap felkel, a szárnyai eltűnnek, és ő lezuhan, ki tudja, hogy milyen magasról, és nem valószínű, hogy bárki meg tudná menteni. Már nem volt messze otthonról, csak a városon kellett átkelnie, majd a keskeny ösvényen az erdőben, mely a szövetségesek birtokát takarta el a halandók szemei elől. Érezte, hogy a közelben egy halandó lány áll, egyedül, az erdőben keresve menedéket, vagy talán magányt. A gondolatai elzárkóztak a vámpír-fülek elől, Reina akárhogy koncentrált, nem tudta megfejteni, csak néhány felvillanó, elmosódott kép jutott el hozzá. A lány az egyik fának támasztotta vállát, és a körmeit vizsgálgatta. Reina megérezte a bizsergést, ahogy felkelt a nap, és minden természetfölötti erejét elvette. Mélyet sóhajtott, és közelebb lépett a betolakodóhoz. Tudta, hogy már nem tudna észrevétlenül átkelni az erdőn. A lány haja fekete fátylat vont arca köré. Mintha halott lett volna, olyan sápadtan fénylett a bőre, a szemei viszont éltek: zöld írisze különös fénnyel csillogott. A szemöldöke kecses ívben szaladt két oldalra, a szája sötétlila, majdnem fekete rúzst viselt. A lány nyakán aprócska szögekkel kirakott öv díszelgett, a ruhája kimerült egy lepelszerű, fekete anyagban. Magas szárú bakancs védte a lábát, annak ellenére, hogy a nyár tombolt ezen az éghajlaton. Reina közelebb ment, mire a lány gyorsan letörölte az arcáról a könnyeket, és mogorván felnézett, hogy ki zavarhatta meg jóleső magányát. A vámpír mosolyt erőltetett az arcára, és megszólította. Beszélgettek, valami jellegtelen dologról, hogy meddig, azt maguk sem tudták, de hogy miért nem tudnak egymástól szabadulni, arra egyikük sem kapott választ… Reina olyan későn ért haza, hogy a társai már aggódtak érte…   A viharos szélben lobogó aranyszőke haj keretezi a keskeny arcot. A szemei világoskéken csillognak, bennük visszatükröződik a tudás és a nyugalom. Halvány szája alig észrevehető mosolyra húzódik a hófehér bőrön. Fátyolszerű ruhája a szélnek adja magát, vele együtt lebeg az alak körül. A könnyű test sosem ismert fenyegetést, a puha kezek örökké fiatalok maradnak, nem érintenek fegyvereket. A testtartás alázatos, képes meghajolni a sors előtt, így kerülve el csapásait.   Ahogy beléptek Raymond házába, megcsapta őt az ismerős illat. Ez a kúria mindig a megkopott pergamenek földdel elegyedő szagával volt átitatva. A mesterük már várta őket, ahogy mindig, ha bejelentették, hogy meglátogatják. Most azonban egy másik nő is volt vele, egy fehér vámpír. - Raymond, mire véljem, hogy más vendéged is van? – kérdezte Lotus, miután átestek egymás üdvözlésén. A férfi csak a szemeit forgatta, de a lány jól láthatóan nem esett zavarba. Megnyerő mosollyal szemlélte a hármast. - A nevem Talisha, és a legkisebb kis tanítvány vagyok – mutatkozott be a lány. Reina megrovó pillantást vetett a mesterére, mire az kapcsolt végre, és bemutatta egymásnak a hölgyeket. - Ismét egy angyalka… - mondta Shahinda, ügyelve rá, hogy az érintett ne hallja szavait, de az éles füleinek köszönhetően megértette. - Azt hiszed? – kérdezett vissza, és válaszként kitárta a szárnyait. Bár Talisha szárnyai világos színűek voltak, a fehér és a zöld árnyalataiban játszottak, olyan hatalmasak voltak, hogy az egy fekete vámpírnak is becsületére vált volna. Reina elmosolyodott. A lány szemei sötétzölden csillogtak, és a haja is, talán valami véletlen folytán, az átváltozás után fekete lett. Inkább Maddockhoz hasonlított, a három fajon kívüli vámpírra, mint a fehér társaira. - Reina után nem született fekete vámpír – magyarázta Raymond, miközben helyet foglaltak a tágas nappaliban. – Előtte évente tíz, azóta viszont egy sem. A vámpírok faja egyébként is rengeteget gyengült, és egyre rosszabb lesz a helyzet, bizonyára észrevettétek… - magyarázta a lányoknak. Lotus hevesen bólogatott, de még mindig az új tanítványt méregette. - Persze, hogy észrevettük – bólintott rá Shahinda is. – De senki nem mond semmit, hogy miért… - Én sem tudom – rázta a fejét Raymond, és Reinához fordult. A lány habozott egy pillanatig. - Nekem honnan kellene tudni? Abban biztos vagyok, hogy nem tőlem függ… - A tőr őrzőjének állapotától szokott függeni… ha valami miatt elnyomás alatt van az őrző, akkor a vámpírok gyengülnek. Azt biztos nem vettétek észre, hogy egyre kevesebb vámpírnak alkalmas ember van, viszont egyre több a totálisan egyforma, klón-típus. – magyarázta Talisha. - Dehogynem, őket szoktuk vadászni! – vágta rá Reina. - Én is… de nem erről beszélek. Régen ezek az emberek nem voltak ennyire sokan, mindenki különbözött a másiktól, és csak kisebb csoportokra lehetett ráhúzni, hogy ugyanolyan, mint a többi. Manapság viszont elvétve találsz olyanokat, aki valamiben is kitűnne, vagy ha mégis, akkor előszeretettel olvad be a többiek közé. Különösen igaz mindez a divat- és plázacicákra, a festett körmű cafkákra, és a bárgyú férfiemberekre, akik nem igazán tudják, hogy mire való a… - Talisha! – csattant Raymond hangja. A szövetségesek kuncogni kezdtek. - Nekem nagyon úgy tűnik, hogy feketének kellett volna születned – mondta Reina. - Szerintem is… akkor legalább nem lenne ilyen tudálékos – tette hozzá a férfi. - Ugyan már, csak utánanézek a dolgoknak, és a magam kis eszével értelmezem – tettetett ártatlanságot a fehér vámpír, majd a többiekhez fordult – Ugye elvisztek magatokkal vadászni? Már nagyon unom, hogy a konzerv-véren kell élnem. - Elég nekünk egy felelőtlen újoncra vigyázni – hárította el a kérést Shahinda. - Nem vagyok újonc! – mordult fel Reina. - Ezt mondd Felicytának, és ő is kinevet – vont vállat a barna hajú lány. - Jó, legközelebb, ha összefutok vele, akkor említem neki. - Csak nehogy megint szárnyak nélkül maradj… - tette hozzá Lotus. - Nem szokásom – morogta az említett, és duzzogva hátradőlt a fotelban. Raymond felsóhajtott. - Ismét felhőtlen köztetek a hangulat? - Nem tudtad, hogy mindig az? – kérdezett vissza ártatlanul Shahinda. Ő, mint legidősebb, kötelességének érezte gondját viselni a hármasnak, és ha a mesterük nem volt jelen, akkor ő látta el a mesteri teendőket. Most viszont másfelé terelte a szót. – Talisha, mikor lesz az avatásod? – kérdezte, miután végigmérte a lányt. - Honnan tudjam? – vont vállat a lány. Rá is ráragadt a veszekedős hangulat. - Nem sokára – biztosította Raymond. – Talisha már felkészült, úgyhogy hamarosan bejelentem Maddocknál. - Ez remek hír… - mosolyodott el Shahinda. - Ugye megnézhetjük? – kérte Lotus, hatalmas szemeket meresztve. Reina tüntetően még mindig nem szólalt meg, neki ez esetben mindegy volt, hogy ott van-e a fehér vámpír avatásán, vagy sem, de nem érdekelte túlzottan ez a műsor. Hagyta, hogy a többiek döntsenek helyette. - Minden tanítványom avatását megnézhettétek volna – vont vállat a férfi.   A feketére festett ajtó résnyire nyitva áll. Odabent, a szobában egy hatalmas íróasztal, mellette karosszék, és egy keskeny, de kényelmes ágy hever. Az egyetlen világosság az ablakon beáradó holdfény, mely kísértetiesen rajzolja ki a bútorokat. Az ablak ívelten osztott táblái olyan hatást keltenek, mintha rács zárná le a kis szobát. A falakon rajzok, írások, megfejthetetlen összevisszaságban. Az ajtóval szemben egy, a földön álló gyertyatartó van, minden ágán egy-egy viaszcsonk meredezik holtan a mennyezet felé. A szoba lakatlan, már ki tudja, hogy mióta, és lakója is feledésbe merült. Az íróasztalt és az ágyat szürkére festi a vastag porréteg.   Reina a könyvtárban ült, és egy hatalmas könyv lapjait próbálta óvatosan szétválasztani. A kötet idősebb volt a mesterénél is, és különböző leírásokat tartalmazott régen és ma is élő vámpírokról, fajokról és a vámpírok birtokában lévő helyekről. Shahinda adta a kezébe a könyvet, és ragaszkodott hozzá, hogy Reina átböngéssze, azzal a céllal, hogy a lehető legtöbbet megtudjon a fajáról. A lány meg is találta benne Maddock ábrázolását, amint a király a trónszéken ül, és még egyet, kitárt szárnyakkal, és mosolygós vonásokkal, amint épp egy halandót édesget a karjaiba. Meglelte a lapok között Felicyta képmását is, és innen tudta, hogy a nő már túl van a hétszáz évén. Ez a tény cseppet sem vidította fel, és gyorsan át is lapozta a képet. Végül egy gyönyörű, cirkalmas kézírással rótt bekezdésen állapodott meg a tekintete. „A fehér vámpírok jelentek meg a fajok között legutoljára. Egyedeiket, gyengeségük miatt rabszolgaként tartották, és tartják a mai napig. A fehérek általában nem is kívánnak nagyobb szabadságot, ha jó ellátást kapnak, megteszik, amit a gazdájuk megkíván tőlük, engedelmesek, de sokkal gyengébb testalkatúak a többi fajnál. A napkeltével ezek a vámpírok nem vesztenek semmit erejükből, csak a szárnyaik tűnnek el, ám gyakorta ezek a szárnyak éjszakánként sem bírják el őket. A fajnak azon egyedei, akik ledolgoztak néhány évtizedet, vagy évszázadot, szabadok lehetnek. Ez a törvény a vámpírok időszámítása szerinti 1053. évben íródott pergamenre. A fehér vámpírok közül gyakran kerülnek ki tudósok és művészek, néhányan a halandók számára elérhető művekkel is büszkélkedhetnek. Vannak olyanok, akik mesterüknek köszönhetően soha nem kerülnek rabszolgasorba…” Reina unottan tovább lapozott a könyvben.   Visszatérő kép, amitől szabadulni sem lehet. Sűrű fák takarják el, az erdő lombjai között átszűrődő korai nap fénye világítja meg az arcot. Csak egy arc, test nélkül, minden nélkül. Fekete, egyenes szálú haj keretezi, mely mintha egyre szürkülne minden éjszakán. A szemek élénk zölden csillognak a sápadt arcon, a környékük vöröslik a sok könnytől, és az elmosott festék csúfítja el őket. A két szemöldök határozottan ível felfelé. Az orr keskeny, de mogorván ugrik előre. A szájat fekete rúzs takarja, ezek az ajkak talán soha nem húzódtak örömteli mosolyra, az arc mindig szomorú és beesett, mintha betegség rágná belülről. Könyörgő tekintete némán kiált segítségért.   A hold szinte vakító fénnyel ragyogott felettük, ahogy a szövetségesek szárnyra keltek. Kegyetlenül hideg tél volt, hidegebbet talán sosem éltek meg. Még Shahinda sem emlékezett hasonló fagyokra. Lotus már a város felé fél úton nyafogni kezdett, hogy lefagytak a szárnyai, és csak a többiek unszolására volt hajlandó folytatni az útját. - Ha nem vadászunk, akkor még rosszabb lesz – jegyezte meg Reina. - Otthon is van vér… - mondta ártatlan arccal Lotus. - Volt, tegnapig, amíg meg nem ittad az utolsó üveggel – zárta le a vitát Shahinda. Reina felsóhajtott. Az ő szárnyai bírták a hideget, de hamar elfáradtak. A vámpírokat sújtó folyamatos gyengülést a saját bőrén is érezte, ahogy egyre rövidebb távon fáradtak el az izmai, a halandók egyre erősebbeknek és ellenállóbbnak tűntek a karjaiban, és hogy a nappalokat már nem bírta ébren tölteni sem ő, sem társai. Régen nem volt szüksége alvásra, csak akkor, ha különösen kimerült, most viszont…   - Reina, ébresztő! – kiáltott Shahinda. A lány szemei azonnal felpattantak, és ugyanebben a pillanatban jóleső bizsergés járta át a testét, a naplemente biztos jele. Elmosolyodott, és a tagjaiba máris visszatért az élet. - Lotus felkelt már? – kérdezte. - Mit gondolsz? – vonta fel a szemöldökét a nő – Most indulok, hogy kirángassam az ágyból. Reina felkacagott, és ahogy Shahinda valóban lelépett, hozzáfogott, hogy felöltözzön. Tudta, hogy ma nem hanyagolhatja el magát, kifejezetten szépnek kell lennie, akkor is, ha nem lesz főszereplő. Talisha avatása kellemes programnak ígérkezett…