Felicyta hirtelen ébredt. A nappalok gyengeségét szokásává vált alvással tölteni, hogy ne érezze magát annyira szerencsétlennek, mint fajának egyedei általában. Most viszont, ahogy a nap végre lekúszott a felszín alá, azonnal érezte, hogy baj van. Rá kevésbé jellemző módon felugrott az ágyából, és úgy, ahogy volt, egy szál hálóingben feltépte az ajtót és kisietett a folyosóra. - Épp téged kereslek! – hallotta a közvetlen közeléből Amalie ideges hangját. A lány hirtelen torpant meg, amint végre meglátta Felicytát. - Mi történt? – kérdezte azonnal az idősebb nő.  - A foglyod… megszökött, vagy megszöktették, nem tudom, de eltűnt. - Nem volt abban az állapotban, hogy megszökhessen! Ez lehetetlen! – fújta fel magát Felicyta, és villámló szemekkel nézett az egyetlen lányra, akit barátjának nevezett. - Nem én tehetek róla, ne rám legyél mérges! Milyen dolog az, hogy a rossz hír hozóját büntetik? Ez a középkorban volt nagy divat legutóbb, te pedig alig éltél abban! – válaszolt Amalie, visszanyerve szokásos, csevegő modorát, és fel is kacagott hozzá. - Hagyd már abba – forgatta a szemeit Felicyta. – Mondd csak, ki akart téged büntetni? Inkább azt büntetem, aki engedte megszökni Reinát!  Amalie ismét felkuncogott. - Azt már nem tudod elérni, hacsak nem mész le a pokolba. Ezért mondtam, hogy megszöktették.  Felicyta fújtatott mérgében, és Amalie-t félrelökve elindult a folyosón. A lány nekicsapódott a falakból kiálló apró szögeknek és ékszereknek, és rámordult Felicytára. - Hé, durvábban nem tudnál közlekedni? Felicyta nem válaszolt, csak egy pillanatra fordult vissza, és bájos mosolyt villantott barátnőjére, majd folytatta útját végig, a fáklyák fényében fürdőző, keskeny járatban. Vörös haját visszatükrözték a falakon csillogó ékszerek.   Maddock csak egy kis időre hívta ki a szomszédos szobába a lányok mesterét. A többiek a szobában maradtak, hogy vigyázzanak Reinára, hiszen a lány szárnyai mostanra nőttek végre vissza.  - Ugye tudod, hogy nagy veszélyben van a kislány? – fordult Raymond felé. A férfi bólintott, és aggódó pillantást vetett a szoba ajtaja felé. - Eddig is próbáltam megvédeni, de nem lehetek mindig mellette, Maddock. Ezt még te sem várhatod el tőlem… A király sóhajtott, és hosszan Raymond szemébe nézett. - Lehet, de Reina csak abban az esetben fogja tudni teljesíteni a feladatát, ha nem kerül hasonló helyzetekbe. - A feladatát? – kérdezett vissza a fiatalabb férfi felvont szemöldökkel. – Nem tudok róla, hogy Reinának bármiféle feladata lenne… - Ezek szerint sok minden van, amiről nem tudsz – nyugtázta Maddock. – A pontos legendáról, amit be fog teljesíteni, ha jól sejtem, maga Reina sem tud. Raymond szemei összeszűkültek. - Elmondod, hogy mi az? – kérdezte, udvariasságot erőltetve a hangjára. - Majd, ha eljön az ideje. Nem lenne tisztességes, ha ő tudná meg utoljára, holott éppen róla szól – a király szája mosolyra húzódott. – De erős lány, és érzik rajta a jó nevelés. Ezért én tartozom köszönettel neked. Raymond egy pillanatig értetlenkedve nézett a király szemébe, majd fejet hajtott. Nem tudta, hogy erre mit válaszoljon.   Reina magánál volt, a fájdalom emléke még sajgott a tagjaiban, de már sokkal jobban érezte magát. Bár az ágyról képtelen volt felkelni, örült, hogy végre begyógyultak a sebei, és a szárnyai sem fájtak már. Ahogy visszanőttek, valamivel még nagyobbra, mint eddig, szinte rögtön el is tüntette őket. Most végre egy kicsivel nyugodtabban pihent az ágyon, hason fekve, és nem volt kedve megmozdulni. - Ne is álmodj róla, hogy még egyszer hagyunk egyedül kószálni – mondta Shahinda, és felállt a kandalló mellől. A szobában szinte kellemetlenné vált a meleg, de Reina még nem panaszkodott rá.  - Ki mondta, hogy akarok? – kérdezte a lány, de a hangja színtelen volt, és a fejét sem emelte fel a párnáról.  Lotus felsóhajtott, és hosszan kifújta a levegőt. Nem tagadhatta egyikük sem, hogy hihetetlenül megkönnyebbültek, mikor Reina végre rendbejött. A vörös hajú lány leült mellé az ágyra, és Reina hátát kezdte simogatni.  - Az a vörös ördög szerintem még mindig vadászik rád. - Szerintem most már csak egyre jobban fog rám vadászni… - válaszolta Reina, és a párnába fúrta az arcát. Egyetlen porcikája sem kívánta vissza a börtönt, vagy a kínzásokat. - Először hozd rendbe magad, utána azon is gondolkozhatunk, hogy hogyan fogunk bosszút állni. Ha ágyhoz vagy kötve, akkor úgysem tudod elkapni. - Maddock szerint csak még nagyobb bajba sodornám magam, és titeket, ha megölném. - Bosszú nélkül akarod hagyni azt, amit veled tett? – kérdezte Lotus kerekre nyílt szemekkel – Rád sem ismerek, Reina! Az ágyon fekvő lány kezei ökölbe szorultak, és végre felemelte a fejét a párnáról. - Ha megbosszulom, akkor soha nem ér véget, és legközelebb talán megöl, vagy ő, vagy a barátai. Ennek nincs értelme. Így legalább addig élek, amíg nem kell ismét szembenéznem vele… pedig lehet, hogy ez a perc nincs is olyan messze. - Nem fogjuk hagyni, hogy még egyszer elfogjon… - biztosította Shahinda. Reina visszahajtotta fejét a párnára.   - Küldj rá vadászokat, ha másképp nem megy – mondta Amalie a körmeit vizsgálgatva. Halálosan unta Felicyta állandó hisztijét, és mostani fel-alá járkálását. - Nem küldök. Magam akarom elfogni! – jelentette ki a másik nő, és sárga szemeit dühösen barátnőjére villantotta. - Akkor ne küldj – nyugtázta Amalie, és vállat vont. - Tudsz értelmes tanáccsal is szolgálni? – kérdezte haragosan Felicyta. - Meghallgatod az értelmes tanácsot? Nem. Hát akkor ne várdd el, hogy valami okosat is mondjak. - Az a lány az életemre tört, és ezért bűnhődnie kell! - Pedig megbűnhődött a tettéért. Két napig kínoztattad, és letörted a szárnyait. Ez nem elég? - Azt akarom, hogy a halálért könyörögjön, és a kegyelemdöfést én akarom neki megadni! - Te nem mocskolod be a kezed ilyesmivel, vagy tévedek? – vonta fel a szemöldökét Amalie. Felicyta felmordult. - Az a kislány, legyen bármilyen fontos, nem játszhat csak úgy velem! És azt akarom, hogy ezt egy örök életre megtanulják azok a hóhérok! - Hát tanítsd meg őket – Amalie hangja teljesen érdektelenül csengett.  Felicytának elege volt mindenből és mindenkiből, még a barátnőjéből is. Amalie-ből, akit soha nem tartott igazán barátnak, csak egyszerű kis alattvalónak, aki felett egy kellemes kis játékban uralkodhatott: úgy, hogy kedves volt vele, és nem parancsszavakat, hanem mosolyokat osztogatott neki. De most Amalie is idegesítette, a lány nemtörődöm viselkedése, az, hogy a körmei állapota fontosabb volt számára a bosszúnál, és mindennél, amit Felicyta fontosnak vélt. Idegesítette a helyzet, hogy valaki megszökhet tőle, és hogy az egyetlen személy, akihez valaha kedves volt, az sem foglalkozik vele úgy, ahogy kellene, nem lesi minden kívánságát most, amikor egyszer szüksége lenne rá. A bosszút saját kezűleg akarta végrehajtani, és maga sem tudta, hogy mit vár el másoktól ebben a harcban, főleg mit vár el a teljesen használhatatlan, elkényeztetett kis Amalie-től. Felicyta feltépte az ajtót, és kiviharzott a szobából.