Öt évvel ezelőtt   Reina egy vizes, hideg cellában ült a fal mellett. Nappal volt, a lány legyengült, szomjas teste már éjszakánként sem volt elég erős ahhoz, hogy megpróbáljon kitörni innen. A fogvatartói vörös vámpírok voltak, akik éppen csak annyi vért hagytak benne, hogy életben maradjon, még ki tudja, hogy mennyi ideig. Mégis várta az éjszakát, hogy elmúljon ez a félig ébren, félig ájultan töltött állapot, hogy a tagjai ismét vámpírerővel teljenek meg. A társai talán ma, majdnem két nap elteltével érte jönnek… Reina hátrahajtotta a fejét, a falnak támaszkodott, és felhúzva átölelte a térdeit. Fázott, de nem akart a hidegre gondolni, sem a fájdalomra, ami a csontjaiban lüketett a veréstől. Becsukta a szemét, és emlékezett.   Régen történt, nem sokkal azután, hogy megalapították a szövetséget. Hiába volt rajtuk az egységes jel, a sólyom, csőrében a csillaggal, a vörösek szemében Reina akkor is csak újoncnak számított, és erre csakhamar rájöhettek, amikor kivételesen külön-külön utakon mentek vadászni. A lány végre olyan halandókat talált, akiknek nem szívesen vette volna el az életét, inkább beszédbe elegyedett velük. Viszont hamarosan, bár egy forgalmas utcán voltak, hangot hallott a feje fölül, az egyik ház tetejéről. - Szívd csak ki, hogy aztán mi szívjunk szárazra! – hallatszott odafentről. Reina nem rémült halálra, de a halandó, aki vele volt, átélhette a lábon kihordott szívroham fogalmát. Reina tudta, hogy a vörösek sosincsenek egyedül, mindig csapatban vadásszák le az újoncokat, de egyetlen taguk sebesülésétől megfutamodnak. A halandót belökte az éjjel-nappali bolt ajtaján, jelezve, hogy nem akarja megenni, és otthagyta, hogy egyedül szálljon szembe a támadóival, lehetőleg távol a forgalomtól és a halandók szemétől. - Gyertek csak! – mondta fennhangon és kihívóan a gyülekező vöröseknek, és kezeit az övébe rejtett tőrökre csúsztatta. Nyugodtan indult el egy sötét, kivilágítatlan park felé. Ahogy megtette az első lépést, már üzent is társainak, és a mesterének. Pontosan úgy történt, ahogy várta. Mikor belépett a fák közé, és körvonalai eltűntek a halandó szemek elől, szárnyak suhogását hallotta. Csak a vörösek szárnyai vertek zajt, a feketéké nem, a fehérek öregebbjei, akik már szabadon élhettek, pedig ritkán szálltak fel a magasba. Reina kezében megvillant az első tőr. - Bújjatok elő, gyáva férgek! – kiáltotta, bár a szíve a torkában dobogott most, hogy jól tudta: bármikor eltalálhatja egy mérgezett penge, ami akár a halálát is okozhatja. Hamarosan a földre huppanó vámpírok vették körül. Reinának mozdulni sem volt ideje, máris bekerítették, és még nem tudhatta, hogy mikor jönnek a segítségére. - A véremre fáj a fogatok? – kérdezte kihívóan. – Akkor gyertek, a tiétek, ha el bírjátok venni! Fülsértő volt a vörösek kacagása, szárnyaik süvítése, ahogy meglebegtették őket. - Ne haragudj, hogy nem ijedünk meg egy újonctól – mondta egy kedves mosollyal az arcán az egyik. Ahogy Reina a szemébe nézett, majdnem hátrahőkölt a gyilkos pillantástól. – Az ilyenek, mint te, csak azért vannak, hogy a vérüket vegyük, ha tetszik nekik, ha nem. - Hát nekem nem tetszik, és még lesznek néhányan, akik ugyanezen véleményre fognak jutni! – válaszolt a lány kihúzva magát. Tudta, hogy minél tovább beszél, annál nagyobb az esélye, hogy a társai még időben odaérnek.  - A véleményetek cseppet sem érdekel – mondta hideg hangon a vörös vámpír, és közelebb ment a lányhoz. A többiek nem mozdultak, szemmel láthatóan a parancsra vártak, és addig semmit nem mertek tenni. Reina befordította a tőrt a karja alá. A vörös nő még közelebb lépett, egészen Reina mellé. Arcuk már kínzó közelségben volt egymáshoz. - Gondolod, hogy van innen szabadulás? – kérdezte suttogva, hogy csak Reina hallja meg. - Gondolod, hogy túlélheted, ha megtámadsz? – válaszolt a lány. A vörös nő röviden felkacagott. - Nincs esélyed ellenünk, a többiek egyetlen mozdulatodra várnak, és akkor halott vagy. - Egyedül nem lenne ilyen nagy a szád. - Nem vagyok egyedül, most te állsz itt védtelenül, a mestered nélkül, kicsikém… Mi a neved? - Reina – válaszolt a lány. Tudta, hogy minél tovább beszél, annál tovább marad életben, nem volt kedve gyilkos méreggel találkozni. – És a tiéd? - Felicyta – mondta röviden a vámpírnő, de nem várt tovább, hirtelen rántotta magához Reinát a nyakánál fogva. A lány már érezte társait, Lotust és Shahindát, és abban a pillanatban, ahogy a vörös vámpír megharapta, a tőr hirtelen megvillant a kezében, hogy Felicyta mellkasában merüljön el. A többiek csak erre vártak, és egyszerre ugrottak fel, hogy a levegőből vessék rá magukat a tanítványra. Felicyta hátrébb tántorodott. Vörös vámpír volt, ennek a fajnak napokba telt, míg a sérülésük begyógyul. Ugyanebben a pillanatban hangzott fel Lotus semmivel össze nem téveszthető, hangos vijjogása, ami minden csatában a jöttét jelezte, kizárva a meglepetésszerű támadás fogalmát. Shahinda is rávetette magát a vörösekre, jelen pillanatban tökéletesen hidegen hagyta a legenda, mely szerint a faj kiirtásával maguknak ártanak. Reina is részt vett a harcban, felélénkülve kaszabolta a rá támadó vámpírokat. Felicyta, nem törődve saját sebével, ismét az újoncra támadt, de elvétette. Reina magához rántotta a nőt a karjánál fogva, és nagyon közelről nézett a szemébe. - Engedd, hogy visszavegyem, amit elvettél – mondta gúnyosan elmosolyodva, és Felicyta nyakába mélyesztette a fogait. A vörös nő felvisított, nem a fájdalomtól, sokkal inkább az ijedtségről. Reina gyorsan szívta a vért, nem hagyva időt a többieknek a támadásra. Csak akkor lökte el Felicytát, mikor már a csatazaj rémült kiáltásokká alakult át. Shahinda és Lotus sakkban tartották a vöröseket, azok pedig elmenekülni sem mertek a vezetőjük nélkül. - Vigyetek… vigyetek haza! – nyögte Felicyta, gyengén a vérveszteségtől. Reina megnyalta a szája szélét, és végignézett a legyőzött katonákon. - Tűnjetek innen! – kiáltott rájuk. A vámpírok ijedten kapták fel a földön fetrengő vezetőjüket, és a következő pillanatban már sehol nem voltak. Shahinda közben a csatában hősi halált halt vámpírok tetemét gyújtotta fel. - Legalább finom volt? – kérdezte, és mosolyt villantott Reinára. - Jó a vére – kacsintott a megszólított. - Várhatod a bosszúját… - morogta Lotus. – De most nyomás haza! Vadászat befejezve mára. - Kiszórakoztuk magunkat – bólintott rá komolyan Shahinda. Reina nem felelt, csak mordult egyet a lehetséges bosszúra. A következő pillanatban a park elcsendesedett.   A folyosón léptek hangja hallatszott, és Reinát ez kirángatta az emlékek világából. A lány kinyitotta a szemét, de nem mozdult. A gyomra összeszorult a rémülettől, hogy ismét érte jönnek, hogy tovább kínozzák. Fellélegzett, amikor a léptek elhaltak a folyosó túlsó végén. Reina ismét hátrahajtotta a fejét, és becsukta a szemeit.   - Útálom a nyarat – jelentette ki Lotus egy estén. Épp lejött a szobájából a szövetségesek közös házában, hogy befészkelje magát a szalonba. Ennek a háznak nem volt alagsora, mindhárom szint a föld fölé épült. - Én is… - értett egyet Reina. Idegesítette, hogy a nap semmiféle unszolás árán nem akart lemenni, és ha mégis kegyeskedett a felszín alá vonulni, alig néhány órájuk volt rá, hogy kiélvezzék az éjszakai erőt, vadászatokkal, kisebb-nagyobb csatákkal megfűszerezve, és persze a szárnyakkal. - Csak vissza kellene nyernünk a nappali erőnket is – morogta Shahinda, és Lotus hevesen bólogatni kezdett. - Ha van rá mód, akkor visszaszerezzük! Csak legyen már éjszaka! – tette hozzá nyafogós hangon. Reina elnevette magát. - Hová készülsz ennyire? - Nem egyértelmű? Vadászni, csatázni, repülni! – sorolta az ujjait segítségül hívva Lotus. - Megyek veled, ha leszáll az éjszaka – biztosította Shahinda, de fel sem nézett könyvéből. Lotus morogva gyújtott cigarettára.   Egy vízcsepp lehullott a mennyezetről, hogy koppanva terüljön szét a padlón, csatlakozva elődeihez, és várva, hogy jöjjenek az utódai. Fél percen belül követőre talált. Majd befurakodott még valaki, és még valaki, így gyülekezett odalent a tócsa. A padló mohón szívta magába a vízcseppeket. Reina elmélázva bámulta a gyülekezőket.   Ritka alkalmak egyike volt, hogy Raymond meglátogatta őket. Egy esős éjszakán érkezett, és Lotus engedte be, de egyből mestere nyakába borult. Raymond felelőtlenül vette vissza a szárnyait a gondolati síkra, ennek eredményeképp az összes víz, amely eddig a tollakban bújt meg, egyszerre hullott a padlóra. - Ilyet legközelebb odakint – mordult rá Shahinda. - Én is örülök a viszontlátásnak – válaszolt vigyorogva, Lotus vörös tincsei közül kikukucskálva Raymond. - Foglalj helyet, mondjuk a kandallóban – köszöntötte huncut mosollyal Reina. Shahinda oldotta meg a helyzetet, és mivel Lotusra is ráragadt az esővíz, ezért kettejük körül gyújtott hamis tüzet. A lángok elkerülték őket, de épp elég forróságot adtak, hogy felszáradjanak, és a padlóról is eltűnjön a tócsa. Lotus sikolya szadista mosolyt csalt mindkét kárörvendő arcára. - Kedvesek vagytok – jegyezte meg Raymond, miután megszáradt végre, és a tanítványa hajlandó volt kioltani körülötte a lángokat. - Miért jöttél? Mindig van oka, ha meglátogatsz minket – mondta Reina, miközben valódi, tűzmentes hellyel kínálta mesterét. - Tegnap beszéltem Maddockkal, egy tanítvány ügyében – kezdte magyarázni Raymond, miután elhelyezkedett az egyik fonott fotelben. – Rólatok is esett szó, Maddock köszönettel tartozik, amiért így kiálltok a vörös faj ellen, de szólt, hogy lehet, hogy veszélyben vagytok. - Veszélyben? Újdonságot is mondott? – kérdezte szinte félvállról Reina. - Komolyan beszélek, kislány – szigorodott meg Raymond hangja egy pillanat alatt. Shahinda és Lotus ugyanolyan figyelmeztető pillantást vetettek Reina felé, aki csak egy vállrándítással jelezte, hogy hajlandó visszavenni a hangjából, és leült a mesterével szemben, felhúzott térdekkel. Raymond folytatta. – Tud róla, hogy Felicytával ütköztetek meg, és óva intett titeket a további kis kalandoktól. Még rossz vége is lehet. - Ugye nem várja el, hogy bezárkózzunk a házunkba, és ki se lépjünk innen? – kérdezte Shahinda fintorogva. - Annyit kér, hogy legyetek óvatosak, és sose maradjatok egyedül. Reina majdnem közbeszólt, amiért Raymond nem szidta le Shahindát a szemtelen hangért, de végül makacs hallgatásba burkolózott. - Ez megoldható, majd nem járunk egyedül vadászni. Amúgy is hármasban szoktunk menni – mondta Lotus. - Maddock kérése is valami hasonló. És főként Reinára vigyázzatok, valószínűleg Felicyta csak az ő vérét akarja. A vöröseket nap mint nap irtják, nem veszik fel a listára az összes hóhért, de Reina túlment bizonyos határokon. - Annak számít, ha ittam a véréből, és nem öltem meg? – kérdezte a lány pimasz felhanggal. - Reina… - forgatta a szemeit a mesterük. – Életben hagytad, és vadászik rád. Ha megölted volna, akkor a barátai állnak bosszút. Felicyta fontos személynek számít a vörösek között, és nálam idősebb vámpír. - Hát ez igazán remek… - morogta a lány.   A cella hidege már elviselhetetlen volt. Reina fogai vacogtak, minden tagja az éjszakát kívánta, hogy legalább a hőmérsékletet könnyebben elviselje, és a sebei se fájjanak ennyire. Úgy érezte, mintha lázas lenne, de tudta, hogy lehetetlen. Erőt vett magán, és megpróbált ismét elmerülni az emlékekben.   Majdnem másfél év telt el Maddock figyelmeztetése óta, és ez elég idő volt, hogy a szövetség ne foglalkozzon vele többé. Felicytának nyomát sem látták, a vörös vámpíroknak is csak elvétve. Bár együtt indultak el vadászni, Shahindának más dolga akadt, Lotus pedig egyedül akart kóborolni egy kicsit, így Reina egyedül maradt. Tudta jól, hogy minél hamarabb vissza kellene mennie a házba, de a vadászati alkalmat nem akarta elhalasztani. Már rég nem érezte magát újoncnak. A kisebb-nagyobb megpróbáltatások megtették a hatásukat, és két évvel a felnőtté avatása után nem volt hajlandó tanítványként viselkedni. Azon az éjszakán találkozott össze ismét Felicytával, de most esélye sem volt védekezni, vagy segítségért üzenni. A vörös vámpírok észrevétlenül bekerítették, és lebénították. Egy pillanat műve volt az egész. Az utolsó, amit látott, Felicyta győzelemittas vigyora volt. - A türelem végül elnyeri gyümölcsét… - hallotta még utoljára. Reina már itt, a cellában tért magához, és amint lement a nap, a vámpírok kivitték az apró helyiségből, hogy megcsapolják, és amikor tiltakozni próbált, kegyetlenül megverték. Csak napkeltekor vitték vissza a cellájába.   Reina megrázta magát, a szörnyű emlékekre nem volt kíváncsi többé. Aludni akart, pihenni, a társaival lenni, de egyedül volt… Valamennyire működtek az érzékei, de alig tudta bemérni a többieket. Nem tudta, hogy hol lehetnek, és félt, rettegett a folytatástól. Mi lesz, ha nem jönnek érte? Ha itt, ebben a hideg, vizes cellában fog meghalni? Ha Felicyta fogja levágni a fejét? Léptek hangzottak fel a folyosón, de hangjukat elnyomta Reina hangosan lüktető szíve. A nap leszállt a láthatár mögé, a lány érezte az átalakulást, de most legkevésbé sem örült neki. A lépések hangjai megálltak, pontosan a cella előtt. A lány szuggerálni próbálta az ajtót, hogy maradjon zárva. A fém megnyikordult, ahogy a túloldalon valaki elfordította a kulcsot.