Raymond magához ölelve vitte haza a felnőtté vált tanítványát, hiszen ő most, az avatás után képtelen lett volna többszáz mérföldet repülni. Reina még mindig nem volt igazán magánál, bár a sebei begyógyultak, hihetetlenül fáradtnak érezte magát. Maddock vére erősebbé tette, de nem annyira, hogy teljesen rendbejöjjön pihenés nélkül. Amikor végre, nem sokkal hajnal előtt hazaértek, a férfi levitte Reinát a szobájába, és az ágyra fektette. - Ugye még itt maradsz? – kérdezte a lány gyenge hangon. Megpróbált felülni az ágyon, de most inkább feladta. - Ha ragaszkodsz hozzá… de jobban tennéd, ha kialudnád magad – válaszolt komolyan Raymond, de azért leült az ágy szélére, és megfogta a lány kezét. - Nem vagyok álmos – hazudta azonnal Reina, és igyekezett nem álmosan pislogni. Hallotta, hogy a mestere felkuncog. - Persze, hogy nem, mint ahogy soha nem vagy álmos – válaszolt játékos gúnnyal a hangjában a férfi. - Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor aludtam el, mióta vámpírrá tettél – morogta a lány, és minden gyengesége ellenére felkönyökölt az ágyon. - Nézd, Reina, itt maradok melletted, de sokkal hamarabb rendbejössz, ha kialszod magad. A legerősebb vámpíroknak is megárt a kis halál. A lány a szemeit forgatta, de visszafeküdt az ágyra. Örömmel vitába szállt volna Raymonddal, ha valamivel erősebbnek érzi magát, de a férfinak igaza volt: a szertartás nagyon legyengítette, és semmi másra nem vágyott, csak egy kiadós, talán napkeltétől naplementéig tartó alvásra. Vámpírként szinte soha nem érzett ehhez hasonló fáradtságot, talán csak a legkimerítőbb, tanulással töltött éjszakák után, vagy akkor, mikor a vörösek rátámadtak. Raymond természetesen látta rajta. - Aludj csak, kislány… - mondta szeretettel, és egy tincset kisimított a lány arcából. Reina erőtlenül rámosolygott. - Nem hittem volna, hogy ilyen kemény lesz… - motyogta, de már félálomban járt. - Az avatás mindig ilyen kemény – válaszolt tárgyilagosan Raymond. Reina még válaszolt volna, de a gondolatai egymásba gabalyodtak. A szemét már nem bírta kinyitni. Bizsergést érzett a testében, tudta, hogy a napkelte jött el, és ahogy visszaváltozott, a vámpír-erővel együtt az eszmélete is elszállt. Ájulásszerű álomba zuhant.   Raymond egészen addig maradt a lány ágya mellett, amíg odafent meg nem szólalt az ajtócsengő. Nappal ő sem volt több egy halandónál, nem tudta megállapítani, hogy ki – vagy kik – érkeztek. Az első, ami eszébe ötlött, hogy valószínűleg valami hivatalnok, úgyhogy sajnálta csak ezért otthagyni Reinát, de végül a józan belátása döntött, és felállt a lány mellől. Most sokkal nehezebb volt felmásznia a lépcsőn, mint általában, és ehhez nagyban hozzátett az avatás utáni kimerültsége is. Szidta magát, amiért nem feküdt le ő is aludni még idejében, és megfogadta, hogy megteszi, amint elküldi a váratlan látogatót. Az ajtó a nappaliból nyílt, Raymond már átgondolta a szavakat, hogy hogyan fogja elküldeni a hivatalnokot, de ahogy kitárta az ajtót, két ismerős arcot látott meg, akik végre mosolyt csaltak az arcára. - Szia, mester! – köszönt vigyorogva az alacsonyabb lány, és invitálás nélkül is beljebb furakodott a házba. - Hello. Beengedsz minket, vagy maradjunk még napozni egy kicsit? – kérdezte a másik, és bociszemekkel pislogott hozzá. Raymond elnevette magát. - Lotus, Shahinda, jó látni titeket! – mondta, és szélesre tárta az ajtót a lányok előtt. – Azt hittem, éjszaka jöttök – tette hozzá, miután a lányok kis híján elsodorták az ajtóból, és villámgyorsan árnyékos zugba húzódtak. A magas, boltíves ablakok előtt Raymond nagyon ritkán húzta el a függönyöket. A lányok kérdezés nélkül levetették magukat a kanapéra, egymás mellé. A bőrük lepirult a napon, de úgy tűnt, nincs különösebb bajuk. - Még az éjszaka jöttünk volna, csak nem tudtunk idejében elindulni, Lotus nem készült el… mint általában. Az említett felmordult, és megrovó szemeket villantott Shahindára. - A fő, hogy itt vagyunk. - Némi napozás árán – egészítette ki Raymond, és odament a lányokhoz, hogy leüljön velük szemben. Mindketten a tanítványai voltak, fekete vámpírok, bár ennek jelei most egyáltalán nem látszottak. Shahinda magas volt, éjszakánként sötétzöld szemű, ami most inkább sárgás árnyalatban játszott. A haja egész rövid és barna, a mozdulatai kifinomultak. Ereje teljében vörös szárnyakat viselt. Raymond első és az egyik legjobb választása, immár százhetven éve. Lotus más volt. A feketék között meglehetősen alacsony, de mindig vidám és mosolygós leányzó, és mindezek mellett sértődékenységgel átkozott. A szeme éjjel és nappal is igéző világoskék volt, a szárnyai sötétzöldek. Százötven évével alig maradt el Shahinda mögött. - Hallottuk, hogy van egy új kis tanítványod – kezdte Shahinda, nem törődve a férfi megjegyzésével. Lotus hevesen bólogatni kezdett. - Igen, jöttünk meglátogatni – jelentette ki. - Sajnálom, de most nem fogjátok látni. Most heveri ki a vámpírrá avatását. - Avatás? Mikor volt? – csillant fel Lotus szeme. - Most éjszaka – sóhajtott Raymond. Még számára is újak voltak az emlékek. - Akkor legfeljebb este látjuk – mondta fintorba torzult arccal Shahinda, és az előtte lévő kis dohányzóasztalt kezdte vizsgálgatni, de hamuzót nem látott rajta. A zsebéből egy doboz cigit vett elő, vékony, női fajtát, és hozzá egy halálfejes öngyújtót. – Megengeded? – kérdezte Raymondtól, és csak félig érdekelte a válasz. A kérdés egyben azt is jelentette: „Tudnál hozni egy hamuzót?” - Mikor szoktál rá? – a férfi nem mozdult el a fal mellől. - Már öt éve. Rég láttalak, mester – kacsintott a férfira, és az egyik bűzrodat a szájába dugta. Lotus arrébb húzódott, de a mozdulat csak arra volt jó, hogy hozzáférjen a saját zsebéhez, ahonnan szintén egy dobozka került elő. Raymond a szemeit forgatta, és válasz nélkül hagyta, de végre hajlandó volt rá, hogy egy kis tálkát hozni a lányok számára, akik hálájukat azzal fejezték ki, hogy tekintet nélkül ráfújták a bűzös füstöt. Raymond menekülőre fogta, és egy távolabbi fotelban foglalt helyet. - Eddig is voltak tanítványaim, ők nem érdekeltek titeket – jegyezte meg, miután magához tért a rátörő köhögés után. - Angyalkákkal nem foglalkozunk – jelentette ki a magasabbik lány. – Mondd csak, hogy hívják a kicsikét? - Reina, de ha kicsikémnek szólítod, akkor biztos, hogy foggal-körömmel fog neked menni – mosolyodott el a férfi. Shahinda és Lotus arcán, anélkül, hogy összenéztek volna, ugyanolyan gonosz vigyor jelent meg. - Igen? Akkor próbáljuk ki! - Persze csak akkor, ha felépült. Egy kimerült kislányt nem hergelünk. Aljasság lenne tőlünk… - Akkor majd holnap. Nem mondta, hogy mikor áll szándékában felébredni? – kérdezte hatalmas szemeket meresztve Shahinda. - Nem, semmi ilyesmit nem említett, de el sem akart aludni. Hagyjátok békén egy kicsit, rendben? – kérte Raymond. - Nem hagyjuk, meg akarjuk ismerni. – Lotus hangja nem tűrt ellentmondást. - Amint rendbejön, és felkészítettem rátok, lehet róla szó, előtte nem – mondta Raymond, és az ő hangja is határozottságot tükrözött. - Áll az alku – bólintott Shahinda, és elnyomta a bűzrudacskáját az ideiglenes hamutartóban.   Reina csak késő délután ébredt fel. Ahogy kinyitotta a szemét, csalódottan vette tudomásul, hogy Raymond már nincs mellette. Felkelt az ágyból, egy kicsit kábán a történtek miatt. Az érzékei nappal is működtek, és meglepődve tapasztalta, hogy nincsenek egyedül a házban a mesterével. Még mindig ugyanazt a fekete, aranyhímzéses ruhát viselte, ami az avatáskor volt rajta. A ruha sajnos elszakadt, mikor korbácsolták, így már használhatatlanná vált. Reina ledobta magáról, és mindenekelőtt fürödni ment. Fél órával később frissen, egy topba és farmerba öltözve ment fel a nappaliba. Kíváncsi volt rá, hogy kik lehetnek Raymond vendégei, és csak remélni merte, hogy azok a vámpírok jöttek, akikről a férfi beszélt. Mikor meglátta őket, egy kicsit zavartan elmosolyodott. A két lány most is a kanapén ült, a férfival szemben, és a régi időkről beszélgettek, egészen addig, amíg észre nem vették az új jövevényt. - Ő lenne az? – kérdezte Shahinda, és szemeiben máris látszott az elismerés, bár csak egyetlen pillantást vetett Reinára. A másik lány tovább méregette őt, de a tekintete barátságos volt, a fiatal vámpír mosolyogva viszonozta a pillantását. - Attól függ. Ha Raymond új tanítványáról van szó, akkor én. Ha másról, akkor nem tudom, hogy kiről beszéltek – előzte meg Reina a bemutatást, és közelebb ment a kis csoporthoz, majd leült a férfi melletti fotelbe. – Felébreszthettél volna… - jegyezte meg kis rosszallással a hangjában a mesteréhez fordulva. - Még mindig aludnod kellene – hárította el Raymond – Nos, íme Lotus és Shahinda, beszéltem már róluk. - Pár szóban – jegyezte meg Reina, és vállat vont. - Fogadd őszinte részvétemet, Reina – kezdte Shahinda, bujkáló mosollyal az arcán – Megtalált téged a legkeményebb és legszeszélyesebb mester. - Én találtam meg őt – mosolyodott el a lány. – Még két éve, nappal, és sérülten. - Szegény… - sóhajtott színpadiasan Lotus, majd elvigyorodott.   Két nappal később Lotus, Shahinda és Reina már elválasztatlanok voltak. Az éjszakákat és a nappalokat is együtt töltötték, együtt jártak vadászni, kevéssel alkonyat után. A két idősebb vámpír el volt ragadtatva Reina szárnyaitól, amit a lány csak egy zavart mosollyal nyugtázott. Beszámoltatták a tanulásáról, kifaggatták a Raymonddal való kapcsolatáról, az avatásról, és mindenről, amit a lány a két év alatt csinált. A nappalokat mindig az árnyékos könyvtárban töltötték, ügyet sem vetve az előttük fekvő könyvekre. Lotus és Shahinda történetét is érdemes volt meghallgatni. A lányoknak újabb és újabb kalandok jutottak eszébe. - A vörösekkel évente csak háromszor szoktunk összeakadni – magyarázta Lotus -, de mindig kivágjuk magunkat valahogy. - Én is találkoztam már velük… ha Raymond nem ment ki, akkor biztos, hogy megölnek. - Fiatal vámpírokra vadásznak, olyanokra, mint te is. Kaptak már el engem is – legyintett Shahinda. – Van néhány módszer, amivel le lehet szerelni őket. A náluk erősebbektől megijednek, de tőlem volt, hogy már akkor is elszaladtak, ha csak megsebeztem az egyiket. Féltik a drága kis bőrüket. - Ki kellene irtani őket egy az egyben – morogta Lotus, de a legidősebb lány megrázta a fejét. - Kiirtani nem lehet, akármennyire bosszantóak. - Megmondanád, hogy miért? – nézett rá komolyan Reina – Csak bajt okoznak, és a bosszantó kifejezés határait réges-rég átlépték a tanítványok megölésével. - Van egy régi legenda, bár nem ebben a könyvtárban találjátok meg. A vámpírok ereje összefügg velük. Van közöttük egy vámpír, aki őrzi az éjszaka tőrét, amelyből az erőnk rejlik. Ez a tőr sebezte meg Maddockot. A legenda szerint a telihold fényével ragyog a tőr. Valaha éjjel-nappal élt a vámpírok ereje, nem kellett elviselnünk a nappali gyengeséget, mint ahogy mostanában kell. – Shahinda cigarettára gyújtott, és úgy folytatta. – Két őrzője volt, de az egyikük sok-sok évvel ezelőtt meghalt, és a tőr kihunyt minden hajnallal. A szerencsénk csak az volt, hogy a másik őrző életben maradt, és éjszakánként életben tartotta a tőrt is, és a mai napig az ő felelőssége. Csakhogy, ha kiirtjuk a vörös vámpírokat, akkor az ő létszámukkal velük együtt mi is gyengülünk, és gyengül a tőr fénye is. Egyszóval: vagy megtanulunk együtt élni a vörösekkel, vagy elfeledhetjük az éjszakai erőnket is. - Ugye nem hiszel efféle gyerekmesékben? – kérdezte fintorogva Reina. Túlzottan gyűlölte a vöröseket ahhoz, hogy egy őket övező legendában bízzon. Shahinda kifújta a füstöt. - Nem hittem benne, csak a legendának van egy másik része is. Ezt még kevesebben ismerik, mint amit az imént mondtam. Eszerint lesz majd egy vörös szemű, fekete vámpír, aki megtalálhatja az utat a nappali tűzhöz. Ha nem sikerül időben teljesítenie feladatát, akkor az örök nappal következik be, ami a vámpírerő teljes kipusztulását jelenti. A legenda fekete, aranycsíkokkal mintázott szárnyakat ígért ennek a vámpírnak. - Ezzel rémítgetsz minden újoncot? – kérdezte Reina a szemeit forgatva. Shahinda felnevetett. - Nem szoktam ezzel rémítgetni senkit. Utánanéztem a legendáknak, és ez köztük volt. Úgyhogy van feladatod, kislány… - hosszan, fürkészően nézte Reina arcát. - Mondhattad volna Maddocknak, mikor meg akart ölni első találkozásunk alkalmával. - Valószínűleg azért, mert elég nagy hajlam volt benned a vörös vámpírok felé. Nem mondták még neked? A szemed színe is ezt jelzi. - Mondja ezt az, akinek a szárnyai vörösek… - A szem többet jelent, mint a szárny. Mellesleg, az úton két segítőt is jelent, ugyanazon vérből származókat. - Magyarul minket – tette hozzá Lotus, aki ezek szerint elég jól ismerte a történetet. - Szép mese, de már kinőttem belőlük – morogta Reina. - Szívesen megmutatnám neked az eredeti legendát, de a vámpírnyelven írták, amit ma már nagyon kevesen beszélnek. Elég messzire kellene mennünk érte, de megéri, ha akkor, mikor látod az eredeti lapokat, elhiszed. - Ez nekem új. Köszi, de szeretnék élni egy normálisnak mondható vámpír-életet, és akkor tökéletesen elég lesz. - Épp ezt fogják ellehetetleníteni, ha nem mész elébe a sorsodnak. - Nem akarok elébe menni semminek – hárította el Reina. – Ezt a ködös legendát pedig nem akarom valóra váltani, hogy mindenki kiröhögjön miatta, hogy egy kis újonc milyen nagyra van magával, csak mert ráakadt valami ősi ökörségre. - Akkor tegyük meg az első lépést, válj máshogy fontossá – mondta Lotus mosolyogva. - Mégis, hogyan? - Alapítsunk egy szövetséget – vont vállat Shahinda – Akkor nem mondhatják, hogy csak egy kis újoncról van szó. Reina elmosolyodott. Ha nem is hitt az egész legendában, a szövetség ötlete neki is megtetszett.