Hét évvel ezelőtt   Reina az ablakpárkányra könyökölve nézte a naplementét. Az utolsó fénysugarak átszűrődtek az évszázados fák lombjai között, és sárgás-vöröses fénnyel világították meg a szürke, jellegtelen házfalat. A lány nem vette le most még barna szemeit a napkorongról, de tudta jól, hogy hamarosan ismét felölti a vámpíralakját, akarva-akaratlan. Minden este izgalommal várta a döntő másodperceket, még most, két évvel azután is, hogy befogadta ez a világ. A gondolatai ezen az estén mégis egészen máshol jártak. Tudta jól, hogy hamarosan, amint beesteledik, és az utolsó természetes fénysugár is eltűnik a távolban, ismét Maddock elé kell állnia, hogy vámpírtanoncból végre felnőtté avassák. Az eseményt egyszerre várta és félt tőle, bár ez alkalommal nem érte meglepetésként, hiszen Raymond részletesen elmesélte neki, hogy mire számíthat.   A lány gondolatai elkalandoztak, ahogy a vöröslő tányér megérintette a földet. - Reina! – hallotta a mestere hangját, néhány nappal azután, hogy a szárnyai előkerültek. Hirtelen fordult oda, nem értette pontosan, hogy mit akar tőle a férfi. Alig múlt el az alkonyat, a nappal heves vitákkal telt, és a lány jobb szerette volna mesterétől távol tölteni az éjszakát.  - Igen? Ne kímélj… - vetette oda a férfinak, de nem nézett rá. A tekintete valahol félúton az ajtófélfa és a férfi keze körül időzött. - Más hangnemet várok el tőled, kislány – csattant Raymond hangja. – Ajánlom, hogy tanuld meg, hol a helyed… vagy ha kell, akkor saját kezűleg tanítalak meg rá. Reina nem válaszolt, helyette elfordult a férfitól, és ismét kibámult az ablakon. Szomjas volt, de úgy döntött, hogy inkább elszárad, minthogy a mestere kíséretét kérje a vadászathoz, egyedül ugyanis nem mehetett sehová. A tanítványok veszélyben voltak a vörös vámpíroktól… Raymond beljebb lépett a szobába. Csontos keze durván kulcsolódott a lány karjára, és maga felé rántotta a tanítványát. - Megmondanád, hogy mi a fene ütött beléd? – kérdezte dühtől szikrázó szemekkel. – Úgy viselkedsz, mintha nem te vettél volna rá engem, hogy tegyelek vámpírrá. - Ne mondd, hogy az én döntésem volt! Ha te nem akarod, akkor hiába kapálózok, Raymond – felelte haragosan a lány. - Reina, elég legyen! – ordított rá a férfi, és megtaszította tanítványát a karjánál fogva. A lány a kandallóhoz esett. A tűz vidáman pattogott, és fellángolva körülölelte a lányt. Raymond szemei szikráztak. Nem állt szándékában hamuvá égetni a lányt, még most, végső indulataiban is vigyázott rá, de hagyta, hogy a tűz belekapjon a bőrébe. Reina felüvöltött kínjában. A lángok megbénították, izzó béklyókkal kötötték a kandalló forróságához, és a bilincsek leégették a húst a csuklóiról, bokáiról, a derekáról… Az apró lángocskák gyötrelmes táncot jártak a teste többi részén.  - Hagyd már abba, te eszelős! – kiáltotta a fájdalomtól elcsukló hangon. Az arcán könnyek peregtek végig. Raymond nagy levegőt vett, hogy megnyugtassa magát. Sajnálta a lányt, és azt is, hogy elragadtatta magát, de nem kért bocsánatot. Gondolataival oltotta el a tüzet, majd odalépett az összeeső lányhoz. - Remélem, hogy tanultál belőle… - szólalt meg szándékai szerint szigorúan.  Reina elfordította a tekintetét, nem akarta, hogy a férfi sírni lássa. A sebek még mindig elviselhetetlenül égtek a testén, nem tanulta még meg rendesen begyógyítani őket. Meg kellett várnia, míg a mestere megteszi neki ezt a szívességet, de könyörögni nem volt hajlandó.  A férfi felsóhajtott, és a sebeket sorban begyógyította a tanítványán, majd magához ölelte a keservesen zokogó lányt.   A nap végül eltűnt a felszín alatt. Reina érezte a bizsergést a tagjaiban, ahogy az éjszakai ereje visszatért. A szemei ismét vörössé váltak, a szárnyai halványan derengve megjelentek a hátán. Most nem volt szüksége rájuk, eltüntette őket. A gondolatai közé egy másik éjszaka emlékei furakodtak be.   Nagyon ritkán látogatta meg Raymond szobáját, a férfi mindig hamarabb ért oda hozzá. Már közeledett a hajnal, a vadászat izgalmain rég túlestek, és a mester és tanítvány külön-külön pihentek le, de Reina most unalmasnak találta a könyvtár csendjét. Most átvágott a barlangszerű folyosókon, és bekopogott a férfihoz. Az ajtót résnyire nyitva találta, és Raymond egy egyszerű, fából készült asztal mellett ült, és egy gyertya fényénél olvasott valamit. - Gyere be, Reina! – szólt, amikor meghallotta a kopogást, de nem nézett fel a könyvből. A lány belépett a szobába, de megállt nem messze az ajtótól.  - Megtanítasz arra, amit tegnapelőtt csináltál velem? – kérdezte őszintén reménykedve benne, hogy a férfi igent mond.  - Mire gondolsz pontosabban? – kérdezett vissza, és elmosolyodott, hogy végre egy kedves szót hall tanítványától. - A tűzre – válaszolt a lány reménykedő hangon. Raymond elgondolkodva bólintott.  - Későbbre akartam hagyni, de lássuk, mire mész vele… - magához intette a lányt, és becsukta a könyvet.  Más ülőalkalmatosság nem lévén Reina helyet foglalt a mestere ölében, és elmosolyodott, amikor a férfi erős karjai összefonódtak a derekán.  - A gyertya elég lesz első lépésnek. Próbáld meg eloltani a lángot! Elég, ha koncentrálsz, az erő megvan benned – mondta halkan. Reina csak egy biccentéssel vette tudomásul, és az aprócska lángra függesztette a tekintetét. Koncentrálni próbált, hogy a láng kihunyjon, de sokáig semmi sem történt. Meredten bámulta a kanócot, és hallgatta Raymond szívdobogását. A gyertya lángja megremegett, mintha szél támadt volna a szobában, de semmi más nem történt. A férfi még mindig türelmesen ült a székén, nem szólalt meg újra, és Reina végül megelégelte a koncentrálást. Közelebb hajolt a gyertyához, nagy levegőt vett, és elfújta a lángot. - Megfelel? – fordult a mesteréhez elvigyorodva. Raymond kacagása betöltötte a helyiséget.    Reina elmosolyodott az emlékektől. Még mindig nem mozdult az ablak mellől, tudta, hogy ha indulniuk kell, akkor a mestere itt is megtalálja. A fák között egy szökőkút vizének csillogását látta meg, és a tekintete elidőzött rajta. Az egyre sötétedő világ újabb emlékeket idézett fel benne.   A csillagok fényesen szikráztak odafent, és a felkelő hold kibukkant a lombkoronák közül. Reina a ház tetején feküdt, az éjszaka fényeit bámulva. Gyűlölt a föld alá bújni, legszívesebben a nappalt is itt töltötte volna, ha a bőre nem olyan érzékeny a napsütésre, és nem ég le pillanatok alatt. Nappal nem volt több, mint egyszerű, a többieknél gyengébb halandó.  Most Raymond érkezése zökkentette ki a gondolataiból. A férfi nyugodtan szállt le mellé, a szája sarkában egy mosoly játszott.  - Van kedved repülni egyet?  - Még nem tudom használni a szárnyaimat – válaszolt Reina, és felkönyökölt a tetőn. Raymond leguggolt mellé. - Akkor eljött az ideje, hogy megtanuld! – nyújtotta a kezét a férfi, hogy felsegítse a tanítványát. Reina fintorogva tápászkodott fel, jobb szeretett volna nyugton a gondolataiba temetkezni. Raymond azonnal megérezte a lány ki nem mondott ellenállását, és figyelmeztetően mordult egyet. Reina értette az üzenetet, és sóhajtott.  - Rendben, mondd, hogy mit tegyek… - Először tárd ki a szárnyaidat. Ha megmaradnak a gondolati síkon, akkor nem fogsz tudni felszállni velük. Ahhoz, hogy repülni tudjanak, valóságossá kell tenned őket.  A lánynak jelen pillanatban tökéletesek voltak a szárnyai a gondolati síkon, nem is kívánta a repülést, ha Raymond engedi, akkor nyugton tölthette volna az éjszakát, márpedig, mióta vámpír lett, mindent megadott volna néhány órányi nyugalomért. Most a szárnyait szándékosan úgy tárta ki, hogy a férfi testén is áthatoljanak. Raymond felmordult, de nem tette szóvá fenntartásait. Arrébb ment, hogy kikerüljön Reina szárnyainak köréből.  - Lássuk, hogy mennyire tudod valóságossá tenni őket! A szárnyaid gyönyörűek, de mit sem érnek, ha nem emelnek fel téged – mondta kemény hangon. - Azt persze nem kérdeznéd meg, hogy akarok-e repülni, vagy sem. - Megmondtam, hogy nem fogok kérdezni többet. A te dolgod annyi, hogy engedelmeskedj, Reina!  A lány a szemeit forgatta, de nem feszítette tovább a húrt, nem akart kikapni a mesterétől. Raymond, látva a lány engedelmességét, halkabbra fogta a hangját, de az mit sem vesztett zordságából.  - Hunyd be a szemeidet. A szárnyaid akkor lesznek valóságosak, ha a nem csak őket érzed, de azok sem maradnak érzéketlenek a szélre. Koncentrálj az érzésre, és sikerülni fog. Reina vetett egy gyors, neheztelő pillantást a mesterére, de utána engedelmesen becsukta a szemeit. Nem tudott odafigyelni rendesen, és nem is akarta, hogy sikerüljön. A szárnyai tökéletesek voltak számára a gondolati síkon. Mégis, a szellő fuvallat gondolata elég volt hozzá, hogy a szárnyai a valóságban is létezzenek.  A lány gúnyosan elmosolyodott. - Ennyi? – kérdezte lekicsinylőn, de ahogy Raymond szemébe nézett, azonnal meg is bánta. A férfi közel állt hozzá, hogy tettlegesen torolja meg a tanítványa szemtelenségét.  - Ennyi. És most… - nem folytatta, csak közelebb lépett a tanítványához, fenyegető tekintettel az arcán. A keze villámgyorsan mozdult, és Reina csak egy lökést érzett a hátán, a következő pillanatban pedig lebucskázott a tetőről. A szárnyai nem voltak még tökéletesen használhatóak, csak lassították az esését, képtelen volt felszállni velük. A földdel való találkozáskor kifordult a bokája, és a másik térde is megrándult. Raymond könnyedén landolt mellette.  - Hajlandó vagy végre engedelmeskedni, vagy továbbra is folytatod a hisztizést? – kérdezte metsző gúnnyal a hangjában. Reina izzó szemekkel nézett rá, de a fájdalomkönnyek miatt inkább szánalomra méltó volt a tekintete, mintsem félelmetes. Azt már megtanulta, hogy hogyan gyógyítsa meg magát. A bokáját saját maga rántotta helyre, és egy szót sem szólt közben Raymondhoz, bár felkiáltott a fájdalomtól. Eltüntette a szárnyait, és nem várva a mestere utasításaira, villámgyorsan a ház felé vette az irányt, és eltűnt az ajtóban.    Reina felkuncogott magában. Az első repülésórája egy hétig tartó veszekedést eredményezett, és csak utána volt hajlandó megtanulni végre használni a szárnyait. Ahhoz képest, hogy először utálta őket, most egyenesen büszke volt rájuk. A hold közben felkelt, és keletről megvilágította a fák lombkoronájának tetejét. Teliholdas éjszaka következett, és Reina számára ez egy újabb emléket idézett fel.   Elege volt belőle, hogy Raymond nem engedi ki egyedül a házból, holott az eltelt másfél év alatt megtanította mindenre, amit vámpírként tudnia kell. Reina legalábbis így látta. A tőrök, kardok, dobókések használata már rutinfeladat volt számára, annyit tudott, hogy felfegyverkezve induljon el. Raymond valószínűleg a szobájában volt most is. A kettejük közötti mester-tanítvány kapcsolat sosem működött rendesen, nem érezték meg egymást úgy, ahogy a többiek érzik, csak gondolatban üzenni tudtak néha, és ha figyeltek, megtalálhatták a másikat. Reina most a biztonság kedvéért elrejtette a jelenlétét, és úgy indult ki a házból. Az udvaron nem várt tovább, a szárnyait elővette, és felszállt a levegőbe, hogy végre, először egyedül vadásszon. A vadászat jól sikerült, a lány élvezte a helyzetet, hogy egyedül lehet, és hogy végre kiszabadult. Megfordult a fejében, hogy vissza sem megy a mesteréhez, de hamar elvetette ezt a gondolatot. Bármennyit veszekedtek is Raymonddal, legbelül rajongásig imádta a férfit.  Reina érezte, hogy baj van, de nem tudta megállapítani, hogy miért. Két halandó vére oltotta a szomját, és nem is akart tovább vadászni. Egy kellemes, város széli kis parkba tévedt, és feltett szándéka volt itt megvárni a napfelkeltét. A park teljesen kihalt volt ezen a késői – vagy már korai órán. A telihold átsütött a fák között, épp elég fényt szolgáltatva a vámpír szemének. A lány úgy érezte, hogy figyelik, de nem hallott sem lépteket, sem motozást. Más vámpírt sem érzett a közelben, és nem tudta megállapítani, hogy merről érzi a kellemetlen bizsergést, de kisvártatva egy alacsony alak jelent meg előtte, a park keskeny ösvényén. Látta az alak szárnyait, fekete színű denevérszárnyakat… Egy vámpír állt előtte, vöröses bőrszíne elárulta faját, és Reina tudta, hogy ezek nem egyedül vadásznak, és jobb elkerülni bármelyik penge útját, hiszen mindig méreggel dolgoznak…  Reina hallotta egy kés suhanását a háta mögül, de nem volt ideje rá, hogy megforduljon. Éles fájdalmat érzett a jobb vállában. - Ügyes kis tanítvány… finom kis tanítvány… - hallotta az eszelős nevetést maga körül, a vérfagyasztó szavakat, de a méreg lebénította. Esélye sem volt védekezni, használni a tőreit, megvédeni magát. Utolsó erejével még segítségért üzent Raymondnak, majd elsötétült előtte a világ.    Reina emlékezett még rá, hogy mit kapott a kis kirándulásért. Miután szomjasan, a kicsavart szivacshoz hasonló érzéssel magához tért a saját szobájában, és meghallgathatta Raymond dühös előadását, egy egész hónapig nem léphetett ki a szobájából, és esélye sem volt megszökni. Raymond is csak nagy-ritkán látogatta meg, kétnaponta hozott neki egy pohárnyi vért, és a lány lassan erőre kapott. A méreg, ami érte, szerencsére nem volt gyilkos hatású, azok sokkal lassabbak annál.  Egy újabb emlék jutott eszébe, és elmosolyodott a gondolatra.    - Holnap nagy nap lesz, kislány… - fordult hozzá Raymond. A lány érdeklődve nézett fel. Nappal volt, és a könyvtárban ültek egymással szemben. A férfi kis várakozás után folytatta. – Már kinőttél abból a korból, hogy tanítvány legyél, lehet, hogy még csak két év telt el, de tőlem már nincs mit tanulnod. Minden vámpír átesik a felnőtté avatáson, és holnap rád is ez vár. Reina elkerekedett szemekkel nézte a férfi arcát, majd felhorkant. - Miből gondolom, hogy ismét valami szörnyűség fog történni? – kérdezte árnyalatnyi gúnnyal a hangjában. A mestere megcsóválta a fejét. - Nem ígérem, hogy kellemes lesz, de túl fogod élni. - Ezt már hallottam akkor is, amikor a szárnyaimat húztad elő. Raymond felnevetett. - Túl jól ismersz már… igaz, a fehér vámpírok avatása sokkal könnyebb, mint a feketéké, de ez legalább emlékezetes lesz. - Kösz a bíztatást… - morogta a lány. – Legalább elmondod, hogy milyen lesz?  Raymond felsóhajtott, és bólintott.    Reina egy kéz érintését érezte a vállán. A mestere lépett oda hozzá, és kirángatta a gondolataiba merült lányt a valóság talajára.  - Indulnunk kell… - mondta halkan.  A lány elmosolyodott. - Készen állok…