A kandallóban lobogó tűz melege már szinte elviselhetetlen volt a vámpír számára, de Reina még mindig remegett, mintha a hideg rázná. Raymond már csak egyetlen pillanatig várt, elhatározta végre magát. A lány nyakára hajolt, a tőrt az ágyra fektetve, és lassú kortyokban kezdte szívni a Reinában maradt, kevéske vért. Figyelte a lassuló szívdobogást, megérezte a pillanatot, amikor a halandó test egy utolsó görcsbe rándul, és végül megáll a vér a szomjazó erekben. Raymond elhúzódott a lánytól. Nem ez volt az első alkalom, amikor az ő torka is elszorult, látva a leendő tanítványa halott testét. Várta a pillanatot, amikor a lélek megpróbálja elhagyni a porhüvelyt, a halvány derengést, amit csak a vámpírok szemei látnak meg, a test utoljára felfénylik, amint a lélek kilép belőle, és felfelé száll… Visszafojtott lélegzettel várta a pillanatot, és amikor végre, hosszú percek után Reina teste ragyogni kezdett, a tőrt átszúrta a lány szívén. A szobát betöltő fényáradat sokkal erősebb volt mindannál, amit Raymond valaha tapasztalt, a szemei kis híján belevakultak, össze kellett zárnia őket. Mégsem volt ideje erre, a döntő pillanat elérkezett. Visszatartotta a lány lelkét, az ő vére kellett hozzá, hogy vámpírrá tegye. A kést kihúzta Reina szívéből, és a saját csuklóját vágta fel vele. Fel sem szisszent az apró fájdalomtól, és a kifolyó vért a lányon ejtett sebbe csurgatta. A szív ismét dobogni kezdett, ahogy a vámpír vére megtöltötte a kamrákat. Egyre gyorsuló ütemét Raymond tisztán hallotta, mígnem a lány teste őrült ritmussal kelt életre. Reina szemei még vakok voltak a világra, teste bénultan feküdt az ágyon. Ez az alakja, amit halandó életében viselt, most kezdett eltűnni, átalakulni egy új életre. A lány megvonaglott, az átalakulás görcsbe rántotta az izmait, és lüktető fájdalom járta át minden porcikáját. A kín elviselhetetlenné fokozódott, és a lány felsikoltott hosszan, keserves segélykérő sikollyal. Raymond tehetetlen volt. Tudta, hogy mindenkinek át kell esnie ezen, aki fekete vámpírrá válik, és tudta azt is, hogy Reinára ez a sors vár. Őszintén sajnálta az ágyon vonagló lányt, de már nem segíthetett rajta. Ez már visszafordíthatatlan volt…   - Lehet, hogy jobb lett volna, ha inkább megölsz… - mondta Reina. Ezek voltak az első szavai, miután az átváltozás hosszú folyamata véget ért. A fájdalom emléke még a csontjaiban lüktetett, de másra képtelen volt visszagondolni. - Üdv az új életedben – mosolyodott el Raymond, és a falnak dőlt, kifújva magát. – Két óráig szenvedtél, már kezdtem én is megijedni, általában gyorsabban lezajlik az egész. De végül is megérte… Reina fintorogva vette tudomásul a szavakat, és felült az ágyon, a kezeire támaszkodva. Nem nézett rá a férfire, helyette a lobogó tüzet bámulta. Most boldognak kellett volna lennie, hogy elérte, amit akart, és vámpírrá változott, de nem érzett semmi hasonlót. Helyette a félelem költözött vissza a szívébe, tudta jól, hogy még nagyon nehéz évek várnak rá. A nyelve hegyével kitapogatta a szemfogait, és felszisszent, amikor megszúrta magát vele. A seb gyorsan el is tűnt, de a lány nem mosolyodott el. Már biztos volt benne, hogy meg fog halni – érzékei megsúgták, hogy így is történt – és mégis új életet kapott. Rossz érzése volt, félt a jövő elé menni. Sajnálta, amit halandóként elmulasztott, csak most jött rá, hogy mennyire fontos lett volna az élete… A szülei, akiket legutóbb egy hónapja látott, a barátai, akiktől el sem köszönt, a főiskola, amit imádott… Mégis vállalta az új életet, vágyott rá. Talán nem kellett volna ennyire ragaszkodnia hozzá, talán nem kellett volna megtörténnie… Raymond sokáig hagyta merengeni a lányt, közben szemügyre vette az új vámpír alakját. A változás semmivel sem volt meglepőbb, mint az eddigi tanítványai esetében. A lány haja hosszú, és éjfekete lett, mint minden hozzá hasonló vámpíré, a bőre színe felöltötte az éjszakai kéket, néhány árnyalattal talán sötétebbet, mint a többieké, a csontjai megnyúltak, így, ülő helyzetben is lehetett látni, hogy Reina sokkal magasabb, mint azelőtt. Csak az arca hasonlított hajdani, halandó formájához, de a tekintete sokkal felnőttebb lett, nem ugyanazé a tizennyolc éves kislányé, aki segített Raymondnak azon a szerencsétlen délutánon. A lány szemei tűzvörössé változtak, ez jelezte benne azt a hajlamot, amit mind a mestere, mind Maddock meglátott benne először. Reinából mégsem lett vörös vámpír, fekete lett, az a faj, amely alig néhány halandóból válik. Szárnyai még nem voltak, azok talán csak napokkal később jelennek meg, a lány meg fogja érezni. Maddock szavai még mindig gondolkodóba ejtették a férfit: „Érdemes lesz erre az életre, talán jobb bármelyikünknél.” Vajon mit jelenthetett ez? Hogy a lányból jobb vámpír válik? Hogyan lehetne egy fekete vámpír, egy gyilkos jobb a többinél? Raymondban kavarogtak a kérdések, amelyekre csak az idő adhatott választ. A lány lassan felnézett, és rámosolygott a férfira. - Nem bántam meg. Most rajtam a sor, hogy megköszönjem. - Te soha, semmit nem bánsz meg, igazam van? – kérdezte komolyan. – Azt hittem, a király megöl. Utálok jelöltet vinni hozzá. - Engem mégis elvittél, és azt mondtad, volt már néhány tanítványod előttem. - Volt, valóban… te vagy a nyolcadik összesen, és a harmadik fekete vámpír. Egyszer majd találkozhatsz a testvéreiddel, de őket én is nagyon ritkán látom, réges-rég kirepültek a fészekből. - Még sosem mondtad, hogy hány éves vagy… - Háromszáztizenöt – vágta rá Raymond, és a szája sarkában egy huncut mosoly jelent meg. – Lehet, hogy te is megéred még, Reina. - Reina? – a lány felvonta a szemöldökét. - Maddock nevezett el így. Minden vámpírnak ő ad nevet, nekem is ő adott. A halandó neved már nem használható. - Nem is kell, azt sosem szerettem. A Reina tetszik… - mondta a lány elgondolkodva, majd szélesen elmosolyodott. Egyre jobban érezte magát most, hogy a fájdalom múlófélben volt. - És most mit szeretnél? Azt javaslom, élj az alkalommal, hogy megkérdezem, mert többször nem nagyon fogom. - Most? Kérdezni. Megtudni mindent, amit eddig nem mondtál el, mert halandóként nem volt rá szükségem – kuncogott a lány. Raymond felnevetett, és odaült a tanítványa mellé az ágyra. - Rendben, halljam a kérdéseket, ne kímélj… - Mikre fogsz megtanítani? - Sikerült egy olyan kérdést feltenned, amire most nem válaszolok. Legyen meglepetés… Nem akarlak megijeszteni. - Szerinted még van valami, amivel meg tudnál ijeszteni? – forgatta a szemeit Reina. - Biztosan van, de nem akarok belemenni ebbe a témába. Most elég volt neked az átváltozás, a többi majd úgy egy hét múlva jön. - Meddig tanul egy vámpír? Úgy értem, általában mennyi ideig? - Néhány évig… A feketék van, hogy tovább is, de hogy neked mennyi idő kell majd, az csak rajtad áll… - Gyorsan tanulok – mondta gyorsan a lány. – És a szárnyaim… Miért nincsenek még? - Lesznek hamarosan, lehet, hogy csak néhány nap múlva. Addig nélkülük kell megélned, ha kipihented az átváltozást, kezdheted pihenni a szárnyak előhúzását. Reina szemei tágra nyíltak. - Azt ne mondd, hogy az is ilyen fájdalmas – morogta, és ismét a lobogó tűzre tévedt a tekintete. Egyetlen porcikája sem kívánta az újabb kínszenvedést. Raymond felsóhajtott, és csak hosszú hallgatás után válaszolt. - Ki fogod bírni, minden vámpír átesik rajta, de nem kellemes. Ha megjelennek, érezni fogod a hátadban. Valamelyik naplementekor várhatod, és akkor nem lesz könnyű éjszakád. - Mondd, hogy az az átalakulás nem fáj… - kérte a lány, hirtelen visszafordulva a férfihoz. - Az semmiség, csak egy kis bizsergés – kuncogott Raymond. - Az első hajnal hamarosan eljön, de addigra jó lenne otthon lennünk. Még nem jártál nálam, most már épp ideje – mondta a férfi, és felállt az ágyról. Felsegítette Reinát, tudta, hogy az újszülött vámpír nehezen mozog, amíg meg nem szokja az új korlátait.   A harmadik alkonyat már nem érte meglepetésként Reinát. Érezte a testét betöltő, kellemes bizsergést, ahogy az ereje visszatért a nappal elmúltával, a bőre ismét kékre színeződött, a fogai visszanőttek. Éjszaka bárki megmondta volna róla, hogy nem tartozik az emberi fajhoz, de abban biztos volt, hogy a vámpírokat másképp ismerik. Raymond, ahogy ígérte, hazavitte őt, a saját házába, amit csak jobb híján nevezett így. Valójában az építmény egy hatalmas kúria volt, óriási, erdőszerű kerttel, ahol elszórtan ősi szökőkutak álltak. Maga az épület régen épült, de egyetlen stílust sem lehetett ráhúzni, hiszen a vámpíroknak mindig megvolt a maguk sajátos építészete. Egyetlen szint látszott a házból, és kettő bújt meg a föld alatt, barlangszerű rendszerrel, hosszú, végeláthatatlan, kanyargós folyosókkal és néhány szobával, raktárhelyiséggel. Reina nem szerette ezeket a lenti szobákat, hidegnek és barátságtalannak tartotta őket, sokkal szívesebben időzött a felszín felett az óriási, öt méter magas kupolájú hallban, vagy a mindig kellemes klímájú könyvtárszobában. Most is az egyik könyvet bújta, amit a polcokon talált. A kötet nehéz volt, és több száz éves kiadás, a címe is lekopott róla, csak a kemény borító védte meg a benne lévő, elnyűtt írást. Reina felszisszent, ahogy a nap leszállt a láthatáron. A háta sajogni kezdett, mintha egy erős ütés érte volna. Tudta, hogy mit jelent ez a fájdalom, de jobban örült volna, ha sosem jön el. Meg kellett keresnie Raymondot. Megpróbált felállni, de mozdulni is képtelen volt, a háta minden mozdulatra heves fájdalommal reagált, nem merte kiegyenesíteni. A könyv fölé görnyedve maradt, mozdulatlanul, a kezével megtámasztva magát. Nem tudta, hogy mit tegyen, szinte kétségbeesetten várta, hogy történjen valami. Kisvártatva kinyílt az ajtó a lány háta mögött. Reina képtelen volt odafordulni, csak reménykedhetett benne, hogy Raymond lépett be. Nem is kellett csalódnia, a mestere odalépett hozzá, gyengéden a vállára tette a kezét, és halkan szólalt meg. - Megvannak a szárnyaid? Reina bólintott, de azonnal megbánta az apró mozdulatot. - Jól van, lazíts… - mondta Raymond nyugodt hangon. Mélyen belül sajnálta a lányt, tudta, hogy nem lesz kellemes éjszakája. Felemelte a székről és a karjába vette.   Reina lent, az alsó alagsor egyik szobájában feküdt az ágyon. A hely kísértetiesen emlékeztette arra a helyiségre, ahol vámpír lett, azzal a különbséggel, hogy most csak a háta sajgott a fájdalomtól. Nem hitte volna, hogy ennyire szörnyű lesz, de ahogy Raymond előhúzta a szárnyait, az rosszabb volt a halálnál is. A lány most kimerülten zihált az ágyon hasalva, és próbálta elterelni a gondolatait a még mindig hasogató kínról. Nem volt kíváncsi rá, hogy milyenek a szárnyai, ebben a pillanatban ez érdekelte a legkevésbé. Hallotta a tűz ropogását a kandallóban, egy pohár talpának koppanását az éjjeliszekrényen, Raymond lépteit, és az ágy halk megnyikordulását, ahogy a férfi leült a szélére. - Gyönyörű szárnyaid vannak… nem is láttam még ilyeneket, és ilyen hatalmasokat – mondta halkan, így próbálva vigasztalni a lányt, de az csak egy morgással válaszolt, jelezve, hogy jelen pillanatban nem érdekli. Szíves örömest lemondott volna a szárnyakról, ha velük együtt a fájdalomtól is megszabadul. - Meddig fog még fájni? – kérdezte, őszintén reménykedve abban a válaszban, hogy néhány perc múlva elmúlik. - Egész hajnalig, akkor eltűnnek, és a következő alkonyatkor fognak visszajönni. Akkor már nem fogod érezni őket, és te irányíthatod, hogy mikor látszódjanak, és mikor nem. Csak ezt az éjszakát kell kibírnod. Reina bosszúsan felnyögött, és a párnába fúrta az arcát. Bármit megadott volna érte, hogy elmúljon a fájdalom. - Igyál, attól talán jobb lesz egy kicsit. Máshogy most sajnos nem tudok segíteni. A lány hosszú ideig nem mozdult, mintha meg sem hallotta volna a mestere szavait. Végül felemelkedett fektéből. Nem érdekelte volna az sem, ha rikító rózsaszín szárnyai nőttek, de ahogy a látóterébe került az egyik, ő maga is elámult rajta. A fekete tollakon három aranyszín, ujjnyi vastag csík futott végig, vízszintes mintát rajzolva. A szárny egész a szoba másik végéig ért, és úgy tűnt el a falban, mintha ott sem lenne, érzéketlenül a fizikai valóságra. A jelenség halvány mosolyt csalt az arcára, de nem szólt egy szót sem, csak felült az ágyon. A szárnyai bénultan mozdultak vele együtt, egyelőre irányíthatatlanul. Reina két kortyban itta meg az odakészített, nagypohárnyi vért, majd ismét oldalra esett a pillantása. Még mindig érezte a hasogató fájdalmat, de most először nem törődött vele. - Azt hiszem, tényleg megérte…